Archive for the ‘Magyarokról’ Category

Magyar öröm: Ruszák Mátyás nyerte a jordániai királyi lovasíjász versenyt

június 24, 2011

“A régiek örökségét csak az őrizheti meg, aki benne él, és ismeri törvényeit.” Erre a tanításra hívja föl a figyelmet egy 21 éves magyar fiatalember, Ruszák Mátyás kiemelkedő eredménye, amivel hazájának elismerést szerzett, és nemzetközi körökben ismét megerősítette, hogy a lovasíjászat a magyarság sajátja.

Június 9-10-én megrendezték az első lovasíjász világversenyt Jordániában. A jordán király meghívására 17 országból érkeztek a megmérettetésre, és 36-an mérték össze tudásukat. Magyarországról Cozmei Mihály mester és tanítványa, Ruszák Mátyás kapott meghívást. Hazánkat egyedül “Matyi” képviselte. A király és a megbízottjai előzetes tájékozódás, valamint személyes kapcsolatfelvételek során mérték fel, kiket hívnak meg erre a világversenyre.

Al Faris (lovag) volt az elnevezése a viadalnak. A király nemcsak védnökséget vállalt, hanem egyik délután jelenlétével is megtisztelte az eseményt. A versenyzőknek a keletiekre oly igen jellemző figyelmes és gáláns, királyi vendéglátásban volt részük. Három stílusban kellett helytállniuk, ez a három stílus határozta meg a versenyszámokat. Természetesen pontos szabályok és pontozási rendszer szerint.

Egyik a magyar stílus volt (ezzel is jelezték a magyarok e téren elismert jelentőségét): 90 méteres pályán, lovasvágtában, előre-, oldalra-, hátrafelé kellett lőni három futamon át.

A másik stílus a koreai volt, ahol 90, illetve 150 méteres pályán 1,2, végül 5 céltábla volt felállítva, ezekre kellett vágtában célozni és lőni, a lehető leggyorsabban és a legpontosabban. A harmadik szám alapját egy Törökországban is ismert játék, a kabak adta. A szintén 90 méteres pálya közepére 9 méteres póznát állítottak, ennek tetején egy tököt jelképező, korong alakú céllal. Erre lőttek fölfelé, a pózna alól, vágtázó lóról.

A két teljes napig tartó verseny nagy állóképességet, türelmet, önfegyelmet és koncentrációt igényelt a résztvevőktől. Számos tényező terhelte még ráadásként az indulókat: 35-40 fokos hőség, tikkasztó napsütés, erős széllökések. Nem saját lovaikon versenyeztek, hanem ott kaptak idegen és nagyon gyors arab lovakat maguk alá.

Ruszák Mátyás az Íjász Útja Iskola tagjaként Pomázon, a Magyar Várban gyakorol évek óta, télen-nyáron, természetes körülmények között. Mindeddig csak néhány hazai versenyen vett részt. Jelen eredménye – nem titkoltan – még a jordán rendezőket is meglepte (aki hazai győzelmet reméltek). Matyi mind a három stílusban dobogós helyezést ért el, és így végül az összesítésben kiáltották ki a verseny bajnokának. A díszvacsorán a főherceg (a király testvére) asztalához ültették, díjjakkal halmozták el. Jelezték, jövőre is visszavárják.

Mindent összevetve a hagyományos íjásztechnika, a jó lovas tudás és a rendszeres, kitartó gyakorlás a nehéz körülmények mellett is eredményre vezetett. Matyi egyenes jelleme és igaz hite kellett ahhoz, hogy őseink előtt tisztelegve megnyerje az első lovasíjász világversenyt hazájának. Remélhetjük, példát mutatott a magyar fiataloknak és a jordánoknak is, hisz a jordán királynak is ez volt a szándéka.
Örüljünk együtt az itthon csöndes, de nekünk mégis fényes magyar sikernek, és ne feledjük nagyjaink biztatását:

“Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
rugói lelkedet nagy célra feszítsék…”
(Arany János)

Reklámok

Elfogyunk

június 6, 2011

Kiss Bence Álmos

Elfogyunk, látod, elfogyunk végleg

Elhúz a történelem zúgó árja

Mint a kavics, mosódunk a szélre

Hol a világtalan is tisztán látja

Kit harminc ezüstpénzért eladott

Férgeket, mit lelkébe fogadott


A nemzetet, mit fércre cseréltünk

Míg bőségnek kosarába szédülve

A romlás gyümölcsein tengődtünk

Hamis boldogság-képbe révülve

És hittük, hogy utunk előre vezet

S a magyar átok megtöretett


Elcsépelt dajkamese az egész!

Langyos vízben elpuhulnak az erek

S a restség terjed, mint a penész

Ha lecsukódnak a vigyázó szemek

És az agymosott nép írtja magát

Keblére véve a nemzethalált


Elődeink forognak sírjukban

A földben, min áruló népek laknak

Kik egymást marcangolják kínjukban

Midőn gyermekek anyaméhben halnak!

Látod, néha fáj tükörbe nézni

De a gondos jövő most ezt kéri


Különben ha eltűnünk is innen

Más népek jönnek, nálunk talán jobbak

S mire az idő egyet libben

A feltépett sebek mind begyógyulnak

S a csillagok újra izzanak

Hol majdan sírjaink domborulnak


Ha lesz egyáltalán, ki eltemet

Mikor talán a világ sem áll már

Nekünk kell megásnunk saját vermünket

Melyben puha takaró csupán a sár

Mert nem küzdöttünk a szebb holnapért

Vígan gürcöltünk üvegtornyokért


S nem születtek meg a gyermekek

Üresen ringanak az árva bölcsők

Nincs, aki folytatná az éneket

Jól működnek a hazafiságőrlők

Vedd el történelmét és sorsát

Szórd a szélbe őseinek porát


S nem lesz, ki mondja, magyar vagyok

Mert nincsenek határok sem nemzetek

Hol csak a tizenkét csillag ragyog

A hamis kék égen mossák lelkünket

Mely fölött a Mammonisten trónol

A zöld nagyúr, ki velőnkbe kóstol


S megízleli mind, amit gondolsz

Rabszolganép így veri láncba magát

Így mit jónak hiszel, azzal rombolsz

S nem hallod többé szívednek szavát

Meddő jelen, és halott a jövő

Nincs gondolat, mely életre törő


Csak a gyámoltalan torzsalkodás

Játékuk vesztett gyermekek módjára

Nincs mi hajtana, az összefogás

Ereje, mely becsületünk szablyája

Bekötött szemmel vonulunk sírba

Legyintve, ez az utódok dolga


És lelkiismeretünk nem feszít

Szemeink szárazak, akár a homok

Mi elménkbe sivatagot terít

Számunkra a világ többé nem forog

Megszűn forró vérünk keringése

Megáll agg szívünk buzgó verése


Látod, fáj, amit e tükör mutat

Hisz új magyarnak teremtett az Isten

Látjuk miként temetik a múltat

S hirdetik gőggel: más út nincsen

Pedig mindig van egy különb ösvény

Melyből rend születik majd, s remény


Oh, sokan temették már a magyart

Süllyedő hajót népek tengerében

De a hajó állta a zivatart

S lehorgonyzott a világ öblében

Mert szívből élni akart e nemzet

De mára e vér, poshadt vízzé lett


Én hiszem, hogy mindig van visszaút

Mert mindenkiben szunnyad oly akarat

Mi elhozza a vágyott koszorút

S ledönti az árnyköves falakat

Bizony, küzdeni kell a betegnek

Hisz, csak ha akar, akkor gyógyul meg


Kezetekben a döntés, ifjak!

Kezetekben a jövő, új magyarok

Őseink a végső harcra hívnak

Emeljétek fel, elgyengült karotok

Vagy pusztuljatok lustán hörögve

S a magyar eltűnik örökre!

Igazságot, igazságot, igazságot Magyarországnak!

június 4, 2011
“Minden nemzetnek olyan kormánya van, minőt érdemel.
Ha valami oknál fogva ostoba, vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi.
De, ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba.
Akkor a nemzet aljas, vagy műveletlen.”
(Gróf Széchenyi István)

Nem, nem, soha!


%d blogger ezt kedveli: