Elfogyunk

Kiss Bence Álmos

Elfogyunk, látod, elfogyunk végleg

Elhúz a történelem zúgó árja

Mint a kavics, mosódunk a szélre

Hol a világtalan is tisztán látja

Kit harminc ezüstpénzért eladott

Férgeket, mit lelkébe fogadott


A nemzetet, mit fércre cseréltünk

Míg bőségnek kosarába szédülve

A romlás gyümölcsein tengődtünk

Hamis boldogság-képbe révülve

És hittük, hogy utunk előre vezet

S a magyar átok megtöretett


Elcsépelt dajkamese az egész!

Langyos vízben elpuhulnak az erek

S a restség terjed, mint a penész

Ha lecsukódnak a vigyázó szemek

És az agymosott nép írtja magát

Keblére véve a nemzethalált


Elődeink forognak sírjukban

A földben, min áruló népek laknak

Kik egymást marcangolják kínjukban

Midőn gyermekek anyaméhben halnak!

Látod, néha fáj tükörbe nézni

De a gondos jövő most ezt kéri


Különben ha eltűnünk is innen

Más népek jönnek, nálunk talán jobbak

S mire az idő egyet libben

A feltépett sebek mind begyógyulnak

S a csillagok újra izzanak

Hol majdan sírjaink domborulnak


Ha lesz egyáltalán, ki eltemet

Mikor talán a világ sem áll már

Nekünk kell megásnunk saját vermünket

Melyben puha takaró csupán a sár

Mert nem küzdöttünk a szebb holnapért

Vígan gürcöltünk üvegtornyokért


S nem születtek meg a gyermekek

Üresen ringanak az árva bölcsők

Nincs, aki folytatná az éneket

Jól működnek a hazafiságőrlők

Vedd el történelmét és sorsát

Szórd a szélbe őseinek porát


S nem lesz, ki mondja, magyar vagyok

Mert nincsenek határok sem nemzetek

Hol csak a tizenkét csillag ragyog

A hamis kék égen mossák lelkünket

Mely fölött a Mammonisten trónol

A zöld nagyúr, ki velőnkbe kóstol


S megízleli mind, amit gondolsz

Rabszolganép így veri láncba magát

Így mit jónak hiszel, azzal rombolsz

S nem hallod többé szívednek szavát

Meddő jelen, és halott a jövő

Nincs gondolat, mely életre törő


Csak a gyámoltalan torzsalkodás

Játékuk vesztett gyermekek módjára

Nincs mi hajtana, az összefogás

Ereje, mely becsületünk szablyája

Bekötött szemmel vonulunk sírba

Legyintve, ez az utódok dolga


És lelkiismeretünk nem feszít

Szemeink szárazak, akár a homok

Mi elménkbe sivatagot terít

Számunkra a világ többé nem forog

Megszűn forró vérünk keringése

Megáll agg szívünk buzgó verése


Látod, fáj, amit e tükör mutat

Hisz új magyarnak teremtett az Isten

Látjuk miként temetik a múltat

S hirdetik gőggel: más út nincsen

Pedig mindig van egy különb ösvény

Melyből rend születik majd, s remény


Oh, sokan temették már a magyart

Süllyedő hajót népek tengerében

De a hajó állta a zivatart

S lehorgonyzott a világ öblében

Mert szívből élni akart e nemzet

De mára e vér, poshadt vízzé lett


Én hiszem, hogy mindig van visszaút

Mert mindenkiben szunnyad oly akarat

Mi elhozza a vágyott koszorút

S ledönti az árnyköves falakat

Bizony, küzdeni kell a betegnek

Hisz, csak ha akar, akkor gyógyul meg


Kezetekben a döntés, ifjak!

Kezetekben a jövő, új magyarok

Őseink a végső harcra hívnak

Emeljétek fel, elgyengült karotok

Vagy pusztuljatok lustán hörögve

S a magyar eltűnik örökre!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: