A POZSONYI CSATA

május 20, 2011
Államalapító Árpád fejedelem és a Turul nemzetség kijelölte népe számára a helyes utat.Ezt kell kövessük és továbbra is életben maradunk.

A Pozsonyi csata: 907. július 3-6. között.

UGROS… ELIMINADOS ESSE… A MAGYAROK MEGSEMMISÍTENDŐK… Ezt a politikát folytatta Nyugat ezerszáz éven át… és mégis élünk! A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt után a 24 Hun Törzsszövetség a Megyer Törzsre bízta a határvédelem megszervezését. Az Avarokkal folytatott tárgyalások révén megőrizték az Arvisura törvények szerinti gyepű-elvet. Árpád saját védelme alá helyezte Pozsony várát és a környékbeli kabar településeket. Az etelközi magyarvész miatt asszony nélkül maradt kabar harcosokat házasságra szólította fel. Ekkor Árpád uruki hitű és keresztény hitű papok vezetésével egy békés felvonulást rendezett az árvíz sújtotta Ibos és Encs határfolyók vidékére, ahol a kabar harcosok segítséget nyújtottak a helyi lakosoknak. Szered vitéz, Vázsony fia Tarhosnak jelentette, hogy az avar származású Fekete Arnó sóvári (Salzburg) püspök jegyzéke alapján a Tarcsatár, Kalágé, Göröc és Győr földvárainak avar kincsei milyen vallási intézményeknél, mely városokban lettek elhelyezve. Ezen kincsek egy részét az Ibos menti avar asszonyok magukkal hozták. Pásztón Árpád már a második tárkány kalandozáson magkapta a 881-ben elrabolt avar kincsek részletes rovását. Nyomban rajtaütött Bécs városán, majd a visszaszerzett avar kincsek maradványait visszahozta. 884-ben Alsó-Marót tartományban szedte össze az avar kincseket, majd 888-ban Lóbérc tartományban jelent meg tárkányaival a kincsekért, amelyeket Verecke kabar fejedelem nyilvántartása szerint a kabaroktól loptak el még az Avar Törzsszövetség idején. 892-ben a Nyitra és Pozsony nemzetségek környékén szedték össze az elrabolt aranykincseket, amelyet Árpád Kassán tartott esküvőjén Eperjesnek adományozott. 896-ra megtörtént a 10 töményes honfoglalás és Árpád a nagy árvíz mellett megjelent az Encs és Ibos határfolyóknál és az idegen papok által ellopott aranykincseket visszaadta az avaroknak. Árpád “nyugati kalandozásai” nem mások voltak, mint egy igazságos harc az elrabolt avar kincsek visszaszerzésére, a megtépázott Atilla örökségének helyreállítása. 907-ben a Melegvizek Birodalmának, Atilla örökségének birodalmát, Árpád régi új népének területét a Német-Római szövetséges csapatok Lajos király vezetésével megtámadta. Árpád Népe és a velük egyesült őshonos lakosság a békesség és öröm földjén lakozó MAGYARSÁG, a Magyar Birodalom ellen az egyesült európai német-római seregek támadást indítottak. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) elrendeli: “decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis “rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak” írja az annalium Boiarum. A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült seregeit. Szükséges, hogy megismerjük ennek a hatalmas viadalnak részleteit, az egyesült európai hadseregek szervezetét és Árpád azon hadműveleteit, mellyel ezt a hatalmas ellenséget megsemmisítette. Így írtak róla a múlt XIX. század történészei:

Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ensen túl Ensburg vára és Sz. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Az itt megállapított hadjárati terv szerint, – melyben Nagy Károly császárnak az avarok ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének utánzására ismerhetünk, – a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna völgyében működni. Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a dunaparti két hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony tájáig, miután az Ensen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek.

A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar lovasság csatározásai ellen csak czélszerűleg megerősített táborában találhatott biztonságot. Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva. Éjjel nappal, jobbról balról, mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot intéztek a lankadt bajorokra, s augusztus 9-dikén a megvívott tábort összetiporták. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva maradtak. Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna, ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren s Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban, s ezrenként borították a csatatért a németeke tetemei,. kik közül csak kevésnek sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett. Harmad nap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkre tétele után kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb lőn. Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak közt maradtak. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt. A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenök vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba.” (Szabó Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.) Hogy a német hadsereg veresége teljes volt, azt az egykorú és közelkorú évkönyvírók sem tagadják. Lajos király már nem mert többé bajor földön tartózkodni. Németország biztosabb nyugati részébe húzódott. Az Ennsen alól fekvő szép vidék egészen a magyarok birtokába került s még az augsburgi nagy veszteség után is, egész Géza vezér idejéig birtokukban maradt. De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei) csata, mert a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták többé Magyarországot. Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó német-római hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni! Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen az erős Magyar Birodalmat. Általa nyert szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten kormányzott Magyar Nemzet. De nagy áldozatot adtunk ezért! Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két nagy fia is ebben a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe. Badiny Jós Ferenc A csata következménye, hogy a magyar határ az Enns folyó lett /Ober Enns innen a meséink “Óperenciás tengere”/ valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni. /Szent István idején először, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben./ A 907 -es pozsonyi csata hivatalos tananyag az Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point -on.

The Pressburg Battle AD 907 – Hungary vs Europe

december 23, 2013

Figyeljük a TURULmadár érkezését!

január 1, 2013

Így legyen! Így legyen! Így legyen!
Magyarok Istene legyen velünk!

http://domonyi.aries.hu/Magyar-sorsot-Magyar-kezbe.html
Sárdy Barbara HONlapja: http://www.sardybarbara.hu/index.php?pnum=7

Szőke István Attila: Esküszünk!

Esküszünk a nemzet Magyar Istenére:
Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre,
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta,
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!

Büszke szemmel nézzük Nimród király fényét:
Az égen győzi le örök ellenségét
Csodaszarvasunknak követjük futását,
Hunort s Magyart hívó égi vágtatását.

Attila kardjáról csodákat mesélünk,
Ha e kard kezünkben senkitől se félünk;
Csaba ifjú király, meghajlunk előtted,
Fényes csillagösvényt az égre te szőtted.

Esztergomi falra festett oroszlánok,
Mint apáink régen: törjük szét a láncot;
Figyeljük a Turulmadár érkezését:
A Tudás Népének újjászületését!

Szeretett hazánkat körbeveszi Kárpát,
Ide tértek vissza Álmos, s fia Árpád;
Áhítjuk óvó, Szent Magyar koronánkat,
Ha királyunk fején, ránk senki se támad.

Nagy-Magyarország te sosem leszel árva,
Mindig szívünkben élsz szeretetbe zárva;
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta,
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!

Esküszünk a nemzet Magyar Istenére:
Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre,
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta,
ŐSI ORSZÁGUNKAT EGYÜTT VESSZÜK VISSZA !

Magyar sorsot – MAGyar kézbe!

december 21, 2012

Szép NAPot adjon az ISTEN!
Köszönöm, hogy az ismerŐSöm lett!
HONlapom ÖNNEK íródott, hogy EGYsÉGben legyen! Áldás!

Szent Turul madarunk
Ha Ön pilisi lakos, akkor kattintson a fenti képre!

GYÖKér nélkül nincs KORona! (akinek nincs gyökere – annak jövője sincs)

Változást akar a világban?
Először mindenkinek önmaga fejében kell rendet tennie!
Szabaduljon meg téves eszméitől és felfogásaitól, melyekkel felépítette és jelenleg is élteti még ezt a világot. Magyar ember nem szolgálhatja azoknak az érdekeit, akik már több száz éve írják történelmünket, és tűzzel-vassal irtották ki népünk lelkéből hagyományainkat, ősi vallásunkat, Istenünket.

Higgyük el, hogy képesek vagyunk felelős döntéseket hozni és kezünkbe venni sorsunk irányítását. Vetkőzzük le, a ránk erőltetett csordaszellemet!

Amíg megosztott társadalomban élünk, addig ne várjuk azt, hogy sorsunk jobbra fordul. Az igazság mindig az egyszerűségben rejlik és nem összekavart bonyolult dolgokban.

Ha MAGyarok a lelkükre hallgatnak, akkor tudni fogják, ki vezeti őket az EGYsÉGbe!
“Magyarnak lenni: nem a szó, a név, az ősök, az élet, magyarrá csak a szív tesz és a lélek.” (Alföldi Géza)

Növekedj hát te MAGad is BÖLCSCSESSÉGben, ODAADÁSban, SZER-ETETben, igyekezz önmagadat oly módon megvalósítani, hogy az lehetőleg senki élő kárára ne váljék!
Mások kárán és nyomorán NE nyerészkedjünk! Szeretet nélkül a lélek is kifárad!

“Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a Föld, fölötted az Ég, benned a létra!”
(Weöres Sándor)

Ébredjünk végre rá, hogy a közénk furakodott magyarul beszélő idegenek akarják velünk elfeledtetni Árpád dicsőségét és szent hagyatékát,
mert ők nagyon jól tudják, hogy a Magyarság karizmájának ereje legyőzhetetlen egységbe tömöríti a Nemzetet. Ne várjunk hát tovább.
Fordítsunk egyet a sorsunk kerekén és térjünk vissza Nagy Árpádhoz.

IGAZSÁG! BECSÜLET! TISZTESSÉG!

ARVISURA. AVAGY A MAGYARSÁG ŐSTÖRTÉNETE.

március 24, 2012
„A háború olyan komoly dolog, hogy azt nem lehet a katonákra bízni!
A népek közti barátság olyan fontos, hogy azt nem lehet a diplomatákrabízni!
A népek történelmének megismerése olyan fontos dolog, hogy azt nemlehet a szaktudósokra bízni!”
Az Arvisurák a 24 Hun Törzsszövetség sámánjainak rendszeresen írt és őrzötthagyománya. Először Arvisura-Anyahita, azaz a magyarok Nagyboldogasszonya kezdte el lejegyezni, még az özönvíz előtt, őseink akkori hazájában, az azóta elsüllyedt Ataiszon. A feljegyzések tőle kapták a nevüket, melynek jelentése Igazszólás. Az Arvisurákat agyag, kő vagy aranylapokra vésték rovásírással,melyet szintén ő tanított meg az emberiséggel. Így aztán a hagyomány továbbra sem szűnt meg, mert a beavatott központokban kiképzett rovósámánok azóta is folyamatosan megörökítik a hunokkal és rokon törzsekkel kapcsolatos minden fontos eseményt – napjainkban is! 1998-ban látott napvilágot Paál Zoltán:Arvisura – Igazszólás című kétkötetes monumentális gyűjteménye, a Püski Kiadó jóvoltából. Ez a hun-magyar törzsek Ószövetségének is tekinthető, mert a több mint 6000 évre visszatekintő írott, igaz történelmünket foglalja magában. Ez pedig nem holmi nacionalizmusból eredő elfogult kijelentés, hiszen a Bibliához hasonlóan az Arvisura is többszörösen kódolt szöveg, azaz túl az elsődleges mondanivalóin, a sorok mögött is fontos információk bújnak meg, mégpedig a teremtéstanra, a kozmikus tudásra vonatkozóan, melyet még csak kevesen látnak és értenek. A kiadás alapjául szolgáló tekintélyes mennyiségű kéziratot amanysi nép fősámánjának unokája, Szalaváré Tura adta át a palóc származású Paál Zoltánnak, aki maga is rovósámánná vált. Az Ural környékén őrzött rovások az egykori leghíresebb Beavatott Központ, Ordosz begyűjtött anyagából származnak. Természetesen ebben a könyvben nem szerepel az összes létezőrovás, csupán annak mindössze körülbelül 10-15 százaléka. Ezek többségét ugyanis még nem engedélyezték kiadni, hiszen olyan információkat tartalmaznak, melyre a mai emberiség még nincs felkészülve, megérve és sokakban ellenérzéseket váltana ki. Márpedig az Arvisuráknak nem ez a célja és rendeltetése.

1.

Az ARVISÚRÁK összegyűjtésével egy sajátos “mesemondó”; Paál Zoltán páratlan regevilágát szeretnénk a magyar néprajzkutatás számára megőrizni.

Miközben ezt a “regevilágot” tanulmányozod az az érzésed támad, hogy a másik történelem a mese, és ez az igazság. Másfél évezred hosszú idő, de a népek emlékeznek, és hiába minden manipuláció, feltárul az ősi igazság. Olyan sok egyezést mutat ez az itt olvasható szöveg más népek emlékezetével, hogy bár hihetetlennek tűnik az ezerötszáz éves világméretű hazugságkampány után, de mindenképpen el kell ezen gondolkoznunk. EZ AZ IGAZÍRÁS. Az eredeti kéziratok megtalálhatók: 466/75 Heves megyei Múzeumok Igazgatósága Egervár Múzeum; 25-2/76/B Balassagyarmat, Palóc Múzeum-1001.sz. alatt a néprajzi adattárban; 62-18-1/75 keszthelyi Balaton Múzeum, valamint a Kőrösi Csoma Társaságnál. “

A NÉPEK TÖRTÉNETÉNEK ELSŐ SZÁLAI HAGYOMÁNYOKBÓL FONÓDNAK”-Írta Horváth MihályMAGYAROK TÖRTÉNETE c. könyvének bevezetőjében -1858-ban. És így folytatta: “Ezekben a lett dolgok és költött mesék gyakran annyira egymásba olvadnak, hogy egyiket a másiktól megkülönböztetni nem mindenkor lehet. Valamint egyes embereknek, úgy egész népeknek is van fiatalságukban költői korszakuk, melyben az élénk képzelődés ábrándos képzeteivel a közönségesebb eseményeket is oly színbe öltözteti, oly mellékes körülményekkel ruházza fel, hogy – miután azok több nemzedéken keresztül apáról fiúra szálltak – végre egészen mesés alakban jutnak el a késő unokákra. De bizonyos az is, hogy ily korban a tettre vágyó fiatal erő nem ritkán oly cselekvésekre is ragad, oly dolgokat hajt végre, melyeket a késő ivadék már magukban is túlzottaknak tart. A hagyományokat tehát, habár meséseknek látszanának is, nem lehet, nem szabad mindenkor elvetnünk: különben a legtöbb nép eredetéről egészen hallgatnia kellene a történetírásnak. De miért is vetnők meg e hagyományokat, kivált ott, hol azokat minden kifogáson felül álló hiteles kútfőkkel nem pótolhatjuk? Ha nem mind történeti igazság is, mit azokból merítünk: tagadni nem lehet, hogy sok esetben lappang azok alatt valamely lett dolog: ahol pedig a költött mesének világos bélyegét viselik, nem merítjük-e még ott is belőlük azon hasznot, hogy legalább a fiatal nép fogalmait, gondolkodása módját, erkölcseit, szokásait, s a népi élet költői korszakát tüntetik előnkbe?” Ezek a gondolatok vezették e könyv szerkesztőit is, mikor elhatározták, hogy az ARVISURÁK összegyűjtésével megmentik a magyar néprajzkutatás számára egy páratlan mesemondó regevilágát.

 

ELŐTÖRTÉNET

Sokezer évvel ezelőtt egy hatalmas sziget létezett valahol a Csendes óceánban, – mesélik az ősi regék. Ataisznak, Ata-Isisnek nevezték boldog lakói. Mediterrán éghajlata alatt bőven termett a föld, s az ott élő – magas kultúrájú – népek ismerték az írás tudományát is. Idővel behajózták a tengereket, s a Föld különböző helyein kolóniákat létesítettek.. A Mezopotámiában megtelepedettek, akik magukat Úr népének nevezték, a velük rokon népek némelyike pedig szumírnak, Anina istenasszony tiszteletére Anina-óm városát alapították. Az Egyiptom földjére kerültek – a Hikszosz-óm nevű központjukkal – továbbfejlesztették az őshaza kultúráját. Isteni származású uralkodóikat kúp alakú építmények alá temették. Harmadik telepüket Dél-Ázsiában alapították Párszi-óm fővárossal. Egy kalandozó csoportjuk -In-dijó-óm központtal – Peruban állapodott meg. Az agaba népek a mai Kína partjaira hajóztak Ataiszból és ott építették fel Agaba-ómot. Az így szét-települtek azonban Ataisszal és egymással is fenntartották kapcsolataikat. A mezopotámiai Úr népe elhatározta, hogy Anina-óm mellett áldozati templomot épít. Az őshazából 24 hajón kaptak segítséget: nemes építőanyagot, kézműveseket és hun lovasokat. A lovasok segítettek a fuvarozásban és ők rendezték a felavatási szertartás lovas versenyét is. A hasonló nyelvet beszélő rokon hun törzsek, (úzok, kabarok, avarok, széki – és kazahunok, stb.) jó lovasok és ügyes kézművesek is voltak.

Ez időben -7000 évvel ezelőtt, vagy még régebben- következett be a nagy kataklizma. Megrendült a Föld, felháborodott a tenger, vulkánok tüze pirosra festette az esti égboltot. Később hajósok hozták a hírt Úr népének: elsüllyedt Ataisz legnagyobb része, lakosainak csak elenyésző töredéke tudta megmenteni puszta életét. Úr népe-az őshazával elpusztult-Uruk város emlékére-fővárosának nevét Anina-ómról Urukra vál-toztatta. Az ott rekedt lovas hunok-mivel hazájukba nem mehettek vissza, élelmük pedig már fogytán volt-lehúzódtak a termékeny síkságra, később-legelőik fogytával-északnak indultak. A széki-hun (később székely) törzsből származó Magya fejedelem fiaival és 576 lovas legényével 60 holdévig (60 holdhónap) vándorolt, míg olyan vidékre nem érkezett, amely elsüllyedt ataiszi lakóhelyükre emlékeztette őket. Itt Magya fejedelem egy bőséges legelőn két várost alapított: Paripa és Dabósa városát. A két város között felállították az egyistenhívő Úr népe kegyhelyét. A fejedelmi ifjakkal együtt 480 fiatal kötött itt házasságot Uruk városának leányaival. Az időnként fellépő szárazságok és betegségek elől a hunok többsége áttelepedett egy másik sík-ságra, túl a Kaukázuson. Ott várost alapítottak, és Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték. Másik fia, Kurd egy ideig Dabósa és Paripa városában maradt. Később azonban, mivel egy hegyi törzsből nősült, feleségének családjához a hegyek közé költözött.

Magya legnagyobb fia, Hunor a lovasok többségével kelet felé ment tovább. Az Ataisz pusztulását követő 250. holdévben (kb. 19 év múlva) egy nagy lovas pusztán felépítették Hunnor városát. Hunnor város Mongólia déli részén a Hun-nor, a Hun-tó mellett feküdt. Később ez a terület sivataggá változott. Múlt az idő, évszázadok teltek el. Ezalatt a hunok folytatták vándorlásukat. A gazdagabbak Dabósa-Magyarka-Hunnor vonalának térségében telepedtek le, szegényebbjeik keletre vonultak a rokon agaba-népek felé, ahol jó legelő területek ígérkeztek. A Hangun (Sárga) folyó mellett élő két őshonos népcsoport: a jürcsik és az ajnók háborúba kerültek egymással. A hunok a jürcsik mellé álltak és az őshaza pusztulása után 12000 holdévvel (kb. 930 naptári év) legyőzték az ajnókat. Hálából Jümmön jürcsi vezér a hunok ifjúságának adta Ordosz térségét. A hunok emberségesen bántak a fogságukba került ajnókkal. Nem vetették őket béklyós rabságba, hanem 3 hónap múlva, amikor hun nőkkel házasságot kötöttek, felszabadították őket. Az ajnó törzsek-látva a véreik iránt tanúsított bánásmódot-szövetségre léptek a hunokkal. Később a jürcsiktől is követelték a béklyós rabságba hurcoltak szabadon bocsátását. Amikor Jüm-mön vezér ezt megtagadta, az ajnók a hunok segítségével elűzték a jürcsiket Hangun térségéből. Ebből a szövetségből tartós barátság lett és 130 holdév (kb. 10 esztendő) elteltével 24000 ifjú hun harcos – Hun-nor birodalmi központ jóváhagyásával – összeházasodott az ajnókkal. A hun törzsek egy része a Hanguntól északra telepedett meg. Az úzok a folyókanyartól nem messze állították fel székhelyüket, Ordoszt. A tengeröböl síkságán élő, Ataiszból származó rokonokkal felvették a kapcsolatot, s cserekereskedelmet folytattak velük. Az itt töltött 1000 esztendő alatt az agabák is megsokasodtak, csak nem eléggé. Az észak felé terjeszkedő kinajokkal ugyanis gyakorivá váltak a háborúzásaik, de változó szerencsével. Végül a kinajok elfoglalták az agabák által lakott tengerpartot. Az agabák egy része ekkor behódolt, többségük azonban a hunokhoz menekült. Vezetőjük egy Agaba nevű bölcs sámán volt, akinek leányát az úz törzs vezére, Uzon vette feleségül. A kinajok elől menekülő hunok magukkal vitték legértékesebb áruikat, élelmük azonban hamar elfogyott, s a tél közepére helyzetük aggasztóvá vált: éhínség fenyegetett. Az egyetlen számbavehető élelmet a medve jelentette volna, csakhogy ennek a vadászatát a hitük tiltotta. Ők is, mint a többi halász-vadász nép, hittek a medve égi eredetében. A medvék így igen elszaporodtak és az emberre is veszélyessé váltak. Az agabák azonban nem voltak medve-tisztelők. Egy alkalommal leterítettek és megettek egy medvét. A hunok csodálkozva látták, hogy nem sújtotta őket semmiféle égi büntetés. Ez az eset új ötletet adott Agabának. Amikor Ordoszba téli vásárra összejöttek a hun törzsek sámánjai, Agaba felvilágosította őket: Istenük azzal büntette meg a kegyetlenkedő medvéket, hogy medvetoron kell befejezniük életüket. Megindult hát a vadászat, s ehhez Agaba népe újfajta fegyvereket szolgáltatott. Az első medvetor holdtöltétől holdtöltéig tartott. Ez alatt – Agaba javaslatára – megalakult az Öregek Tanácsa, a 25. napon pedig 24 törzs részvételével létrehozták a hun törzsszövetséget. Egyeztették mitológiájukat és megszervezték a törzsszövetség jövendő életét. Agaba javaslatára újra kezdték az időszámításukat. A holdevések szerinti számolás a gyakori ködök miatt is meglehetősen nehézkes, amellett eltéveszthető is volt. Ekkor már az Ataisz pusztulása utáni 12968. holdévet írták (ez kb.1000 évnyi idő) (Kr.e. 4040). Az új időszámítás szerint egy esztendő az egyik medvetortól a másikig, tehát egyik téltől a másikig tart. Az első törzsszövetségi fősámán Agaba lett. Ő az, aki az írást is megreformálta, s az általa alkotott rovásírást általánosan használt-tá tette a sámánok körében. Az ő javaslatára kezdték el írni történelmünket is. A fősámánok mindenkori kötelessége lett, hogy a hun törzsszövetség életének főbb eseményeit a valóságnak megfelelően megörö-kítsék. Ezért történetírásuknak az Arvisura-Igazszólás nevet adták. A szöveget aranylemezekre rótták, hogy az idő foga el ne pusztítsa őket. Ennyiben lehet röviden összefoglalni az előtörténetet. Innen kezdve szóljanak eredetiben az ősi írások regéi. Nyelvük az az évezredek alatt alig változott úz nyelv, melyet ma magyar nyelvnek nevezünk.

HOGYAN LETT ÚZDBÓL ÓZD? (Az 1. Arvisurából )

Agaba, a bölcs fősámán azzal kezdte működését, hogy megszüntette a manysi, az úz és a lapp törzs medvetiszteletét; a kunok, a jász és az avar törzs szarvastiszteletét, a kabarok, a mongolok és a baskírok vaddisznótiszteletét. Egyedül a vendéglátó ajnó törzs nem tudta elviselni a medvetisztelet megszűnését, ezért a Nagyvíz partja mentén észak felé elhagyták őshazájukat. Távozásukat azzal is indokolták, hogy a 10. medvetor évében nem esett le a hó, nem tudták a medvék lelkét frissen esett hóval tisztára mosni, s így nem nyerhettek bűnbocsánatot a medveölésért. Az első medvetoron elhatározták, hogy egyeztetik mondavilágukat. Ezért minden nap más-más törzs mondta el, hogy miben hisz, majd a 25. napon Agaba beszélt az égiekben való hitéről. Úgy döntöttek, hogy aratásig mindenki meg is írja törzsének vallási elgondolásait. Az egység biztosítására Agaba a régi képírás jeleiből új írásjeleket állapított meg. Ezeket emlékeztetőül mindenki ordoszi kőbe rótta magának. A bőséges aratás után rendezett ünnepségen, amelyen minden vezér, sámán, bát és táltos részt vett, Agaba elmondta, hogy hite szerint hogyan keletkezett az Égi Birodalom:

“Ata-Isis a napisten hét eget teremtett. A 7. égben nőtt egy magas fa. Ennek a magas fának a tetejéről indult útnak a Nap, a Hold, és valamennyi csillag. A fa gyümölcséből Ata-Isis egyet ledobott a hatodik égbe és ebből ott kinőtt egy másik fa. Az felnőtt a hetedik égig. Ezen Ata-Isis leküldte legnagyobb fiát, Sis-Tóremet, hogy népesítse be a hatodik eget. Sis-Tórem is ledobott a fa terméséből egy gyümölcsöt az ötödik égbe, és amikor kinőtt a hatodik égig érő fa, ő is leküldte azon legnagyobb fiát az ötödik égbe, hogy népesítse be. Sis-Tórem fia, Numi-Tórem hasonlóképpen cselekedett: ledobott egy gyümölcsöt. A negyedik eget Numi-Tórem fiai és leányai népesítették be. Ilyen sorrendben létrejött aztán a jó szellemek és jó lelkek harmadik, meg a rossz lelkek második Égi birodalma. Legalul kapott helyet a Nagy Terembura, amelyben minden lélek elfért. Onnan a csillagok ütötte lyukakon minden elköltözött lélek figyelhette és segíthette földi hozzátartozóinak az életét.” Utána minden törzs szószólója számot adott az Égiekben való hitéről. Úzon, az úzok sámánja, mint Joli-Tóremnek, a Földanyának legjobb pásztora, így adta elő Földünk keletkezését: “A végtelen kékségben sétált Sis-Tórem. Egyik felhőről a másikra lépkedett, de amikor megbotlott egy bárányfelhőben, dühösen felkiáltott: Hogy a tűz égessen meg! Ijedtében nagyot ugrott a kis bárányfelhő és sisteregve csapódott hozzá apró társaihoz. Tűz pattant ki a felhőcske szívéből, majd ez a tüz üstté változott. Az üst magába szedett minden felhőt. A tízezrediknél, a Tyumenfelhőnél láng csapott ki belőle, s az csillagok képében az égboltra szóródott. Sis-Tórem ekkor elküldte legnagyobb fiát, Numi-Tóremet, hogy fogja el azt a tüzes üstöt, mert mind elégeti a bárányfelhőket. Numi-Tórem el is fogta az üstöt, és apja elé vitte. Kettesben elkészítették a Napot és feltették a legnemesebb pályára. Sis-Tórem az üstből újabb tűzgolyókat kezdett szétdobálni a Nagy Mindenségbe, míg csak bele nem fáradt. A végén a tűzgolyók belegabalyodtak a felhők vizébe, ezért Sis-Tórem a tűzgolyók gondozását az égiekre bízta. Mindenki vállalta is, csak Ruda-Tórem, a vas-forraló égi kovács vonakodott tűzgolyót őrizni. Így aztán őt Sis-Tórem a tüzes üst gondozásával bízta meg. Egy reggel Ruda-Tóremet alva találta az üst mellett. Mérgében az üst széléről lekapott egy marék tűzhabot és beledobta a reggeli ködbe. Ebből lett a Hold. Utána felköltötte a Ruda-Tórem mellett alvó Kemmit, az égiek szolgálólányát és megparancsolta neki, hogy viseljen gondot a Holdra. Numi-Tórem felesége, Joli-Tórem volt, az úzok védelmező nagyasszonya. Az ő tűzgolyóját Numi-Tórem a legsűrűbb felhők közé gurította. Hét fia kereste, ezeröles láncon. Végül a szárnyas Ajak-Tórem találta meg, de úgy, hogy teljesen víz borította. Ekkor Kaltes asszony, Sis-Tórem leánya a vízből búvár-kacsával követ, iszapot, majd földet hozatott fel. A vöröshasú Cethalnak megparancsolták, hogy ezt a hordalékot tartsa a hátán, hogy az Élet-anya ott virágzó életet teremthessen. Így keletkezett a virágzó Föld. Kaltes asszony álmot varázsolt a vöröshasú Cethal szemére és azóta az mélyen alszik. Ha felébred, tüzet fúj az orrából, ha megmozdul, megremeg a Föld, s földrészek csúsznak le a hátáról az ősvízbe. Így pusztult el annak idején mindent-termő hazánk, Ataisz is. Most pedig hálát kell mondanunk Joli-Tóremnek, a Föld-anyának a bőséges köles-aratásért. Hálát kell adnunk a Tóremfiaknak is, hogy felépíthettük új székvárosunkat, az Ordosz utáni Úzd vezéri székhelyet és Vasvár földvárát, ifjúságunk büszkeségét. Sajnos, kabar és mordvin szomszédaink vezéri székhelyünket Ózdnak nevezik.”

Ekkor készült-Agaba mesterembereinek, meg a hun törzsszövetség kőfaragóinak és ácsainak közreműködésével – az Aranyasszony – kegyhely is. Most átadták azt is rendeltetésének. Körülötte minden hun törzs felépítette a maga Tóremjének a kegyhelyét. Így 25 kegyhely dicsőítette az Égi birodalom Tóremjeit. Az Aranyasszony-kegyhely 24 öl hosszú és 13 öl széles, 24 karélyos szentély volt, Agaba régi rovásai alapján készítették az Ataiszban, meg Uruk városában állott kegyhely mintájára. Ebben az épületben tartották meg az első törzsszövetségi összejövetelt, melyen Agaba felolvasta elődeinek rovásait, hozzátéve a magáét is. Utána minden törzs vezetője – rovásainak alapján – felolvasta hitvallását és törzse történetét. Megfogadták, hogy csak az igazat fogják rovásba foglalni. Hogy erre mindenki emlékezzen: a feljegyzéseknek Arvisura, azaz Igazszólás nevet adták. A sorokat felülről lefelé rótták, a rovást baloldalon kezdték. Agaba feleségét, a gyógyítással foglalkozó rima-lányok vezetőjét, Rima asszonyt teljes hatalommal rendelkező Rima-széccsé tették meg. Aranyasszony-kegyhelyének a gondozását a lányokra bízták. A 24 törzs kegyhelyét ifjú harcosok védelmezték. A sámángyűlésen elrendelték, hogy 5 évenként 2-2 ifjú harcost vezényelnek Agaba fősámán és Rima asszony oktatása alá, hogy elsajátítsák a rovások mesterségét, az emberek és az állatok gyógyítását, az ataiszi tudományokat és megtanuljanak lovagolni, és vitézül harcolni. Aztán minden 5. év végén eldöntik: ki méltó arra, hogy versengésekben szerzett győzelme alapján az ifjúság vezére, vagy választás útján az egész 24 hun törzs vezére, vagy fősámánja legyen. Mesterségek tanulására Uzon megszervezte a tárkányok nevelését is. Ez 4 medvetoros évig tartott.

A napok számát minden negyedik évben eggyel megtoldották és az Aba-nap előtti napot tárkányok napjává nyilvánították. 100 évenként 8 évig tartott a tárkánynevelés és annak a végén tartották a tárkány-napot. Nagyszala nappá nyilvánították azt a napot, amelyen a törzs-szövetségre nézve döntő jelentőségű határozatokat kell hozni. A medvetoros év első napját Aba-nappá tették. Az újszülött gyermek születése napjáról kapta a nevét. P1. Az Aba-napon született gyermek neve Tónus-Aba lett. (Ilyen neve volt kereszténységünk kezdetén Aba-Sámuelnek.) A törzsek minden napnak két nevet adtak: egy férfi és egy női nevet. A négyévenkénti pótnapra Nimród-tárkány-féle nevet adták. Az összejövetelek végén mindig megvonták a törzsek legeltetési határát. Ordosz törzsszövetségi területén a mindenkori fősámán uralkodott. Ordosz lett a birodalom központja, és mivel úz székhely volt, az úzok nyelve birodalmi közös nyelv lett. Ennek általános megismerését elősegítette, hogy a sámánok ifjúságának többsége közéjük házasodott. A főként kézműves úzok részt vettek kalandozásokon is, bár azok hasznából a sámántizedek révén amúgy is részesültek. Úzd-a szomszéd törzsek nyelvén Ózd-az úzok vezéri szállása lett.

(BATOUR-UZAPANI)

Batour halotti torán Uzapani számot adott az előző fősámán minden helyes cselekedetéről és a 22 medvetoros év alatt végzett munkájáról. Batour nagy tudásra tett szert Úr városában végzett látogatásai alatt és sokat tanult Kanszu kinaj tartományban is az Agaba-féle bölcsektől. Mindezt így foglalta rovásba: Ataisz égi fejedelme Armogur, a Kosztroma városa feletti hegyen kegyhelyet épített a Napistennek, a bölcs Rátennek. Ugyanis Ráten, az egyedüli égi istenség nagyon megharagudott, hogy Ataisz minden-tudást kereső népe megfeledkezett az égiek tiszteletéről. Még a Holdanya kérésére sem szüntette meg gyakori lángolását. Hajós fejedelmek jelentették, hogy 90 telehold után a jégmezők alól kizöldült szárazföldek kezdenek előtűnni. Föld-anya golyóján újabb földrészeket varázsolt elő a Vöröshasú Cethal. Armogur ekkor elrendelte, hogy 10 fia közül a 7 idősebb maradjon vele Kosztromában, de Suva és Buda, valamint Kuszkó az Amu földrész alaposabb megismerése után folytassa a felmelegedő földterületek megismerését. Bölcs Ráten Bálvány-hegyi szentélyében szerzett útmutatás alapján Buda fejedelem a 30. telehold után elérte a jégmezőkön inneni termékeny síkságot és egy teleholdnyi idő alatt az elmenekült népek szál-láshelyén megalapította Úr városát. Hajókon mindenféle állatból hoztak Öthegyről valókat; ezek a dús legelőkön hamarosan elszaporodtak. Buda fejedelem ekkor a visszaküldött hajó parancsnokával, Eridővel azt üzente Armogur öreg fejedelemnek, hogy a Kosztroma feletti Bálvány-hegyről küldjön kifaragott építőköveket, hogy ha Rátennek nem is, de legalább Anahyta istenasszonynak Ráten köveiből emelhessen kegyhelyet, mert ezen a vidéken nincs kő, csak termékeny termőföldek bújnak ki a jégmezők alól.

Bálvány hegyének másik oldalán az agabák kőfaragó és állatbőrkészítő törzsei telepedtek meg; a Tigris folyam másik oldalán Góg hun fejedelem népe telepedett le; a Kosztromával szemközti síkság dombos oldalán pedig Dorozsma városa épült. Góg fejedelem családjának a tagjai Anina istenasszony hívői voltak, de azért mindenben kész volt nővére férjének, Armogurnak a megsegítésére. Ezért legidősebb fiának, Magyának meghagyta, hogy a közös Anahyta-Anina kegyhely felavatására hozza el Magóg hun törzsbeli lovas seregét az ünnepség fényének emelése végett. Buda fejedelem 30 holdtöltéig építette Anahyta istenasszony kegyhelyét az ataiszi Bálvány-hegy faragott köveiből. A felesége, Suhan, az édesapja, Sute névnapi ünnepén meghalt; két lányuknak-Arannak és Enéknek-a nevelését Eridő hajósvezér leánya, Mari vállalta el. A 208. holdévben érkezett meg Magya ifjúsági fejedelem Magóg leányának, Ildunak 576 lovasle-gényével és Góg furmányosaival. Két holdtöltéig végezték Anahyta-Anina istenasszony kegyhelyének építkezésén az utolsó simításokat. A felavatási ünnepséget arra az időre tűzték ki, amikor a jéghegyek aljáról majd megérkeznek a nagyvizek. Buda hálaadással fordult az égiek felé. Fején egy kosárban vitte a kegyhely zárókövét az Anahyta szobrocskával, amikor egyszerre csak megrendült a föld, felháborodott a tenger, messzi vulkánok tüze pirosra festette az esti égboltot és Ráten napistenből óriási tűznyelvek csaptak ki. Élám kőfaragói félelmükben elfutottak. Közben megeredt az eső: a Nagyvíz elborította a termőföldeket; a szennyes hullámok tajtékozva verték az Anahyta-Anina közös kegyhely lépcsőzetét. Buda fennhangon kérte az égiek segítségét. 3 napi fohászkodás után lassankint el is állott az eső. Eridő visszatérő hajójával eljutott Úr városáig. Itt, ekkor járult hozzá, hogy Mari nevű leányát fele-ségül vegye az özvegy Buda nagyfejedelem. A Nagyvíz lassan lehúzódott az istenasszonyok kegyhelyétől. A Nagyvízből újra előtűnt Anina-óm kereskedőváros nevét az elsüllyedt Uruk város után ennek a nevére változtatták. Az istenasszonyok kegyhelye alatti város pedig felvette az Úr város nevét.

 

A családjával Úr városában lakó Magya fejedelem a lovai részére a közelben nem talált elég bő legelőt. Ezért 596 lovaslegényével és 3 fiával tovább ment az ataiszi őshaza Tigris folyójára hasonlító folyó partján. Ott megalapította Dabósa és Paripa városát. 60 holdtölte után a letelepedés ünnepségén összejöttek az Élám törzsbeli őslakókkal. Kurd ifjúsági kisfejedelem ekkor vette feleségül Aratu hegyi vezér leányát. Ezen az ünnepen Kurddal és a fejedelemfiakkal együtt 480 hun törzsbeli lovas kötött házasságot Uruk városának leányaival. Mivel Ráten napisten lángolásai folyton nőttek, a hun lovasok többsége a szárazság és a betegségek elől a Naphegyen túl levő síkságra vándorolt. Ott újabb várost alapítottak és Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Hunor kelet felé egy nagy lólegelő végén megalapította Hunnor városát, Kurd pedig családjával együtt visszaköltözött Dabósa és Paripa vidékére. Ha újabb szárazság jött, Kurd a népével beköltözött a hegyi törzsek szállásaira. Hunor lovasainak vándorlása Ataisz elsüllyedésétől számítva 250 holdtöltéig tartott. Közben a gazdagabb hun lovasok sorban hun szövetségi gyarmatokat alapítottak. Hunnor városába már csak igen kevés lóval érkeztek. A gyalog hun ifjúság igazi városlakó lett, de kalandozásokra is indult, déli irányban. A meglovasodott gazdagabb hun törzsek letelepedtek; a szegényebb gyalog-ifjak a rokon agabák törzseivel, meg a jürcsikkel és az ajnókkal ismerkedtek. Az Agaba-féle bölcsektől szereztek tudomást arról, hogy Ataisz után még Amu nevű gyarmatuk is elsüllyedt. Suva ellenben a gazdag déli szigetvilágban fennmaradt hajósaival együtt. Párszi-óm, Hikszosz-óm és Kuszkó Indijó-óm gyarmatáról is érkeztek már vissza, de Ataisz minden gazdagságával és műveltségével együtt elpusztult.

Az agabák az őshaza szerinti Hangun folyó (a mai Huanghó) torkolatának közelében megalapították Agaba-óm városát, itt a hasonló nyelvet beszélő hun ifjúsággal jól megértették egymást és kereskedelmi kapcsolatokat létesítettek velük. Bátrabb agaba-féle hajósok egy alkalommal a befagyott Nagyvízen keresztül kutyás-szánon ellátogattak Indijó-óm gyarmataira is. De az ilyen kalandozás során igen sokan elpusztultak. Agaba-óm fejedelmei mindenütt Ataisz nyomait keresték. Közben ősi ismereteik alapján a Napisten templomában a kőfalra faragták Ataisz körvonalait és megörökítették Amu gyarmatbirodalom elsüllyedését is. A Földanya felmelegedése után a hunok Dorozsma és a Tigris folyó síkságáról felkapaszkodtak a jégmezők fennsíkjára, ahová csak a fénylő Gara-zúgókon át lehetett feljutni. A Kékleny sziklái 500 öl magasak voltak. Az itt legelésző lovak közül hozta le Magya, a széki-hun származású fejedelem a Góg és Magóg fejedelmektől kapott lovakat, meg velük együtt a lovak ifjú lovasait is. Ezekkel az edzett lovakkal jelentek meg Uruk-óm vidékén, s úgy hódították meg a Hunnor városáig terjedő füves pusztaságok vidékét. Magóg furmányosai Élámból hordták a Nagyvíz miatt megrongálódott Uruk-óm és Úr város építéséhez a szükséges köveket. A földrengések alatt hol Élámban, hol Úr városában tartózkodtak. A 60. Hold-évvel azonban Magya küldetése véget ért. Ezért létszám-megállapítást tartott, de kiderült, hogy a Suhan-ünnep alkalmával a Góg-származású Suhan fejedelem-asszony temetésén Anahyta szertartás szerint Góg furmányosaiból is kivégeztek három díszkocsi-hordozót, az akkori nyelven szék-hordót. Mivel ezekre nem lehetett ráfogni, hogy a Tigris árja sodorta el őket, hiszen palotabeli testőrök voltak, Magya furmányosai elhagyták Úr városát. Magya fejedelem parancsára a 240 furmányos lovas közü1 237-en a Nagyhegyen túli Magyarkára mentek. Ott Szavárd lovasparancsnok vezetése alatt kőből várost építettek Magya fejedelemnek, s a legkisebbik fejedelmi ifjú itt kezdte el a Góg és Magóg tanításán alapuló sámánképzést.

Ezen a sámánképzésen mélyen elítélték az Armogur-féle véres temetési szertartást, amilyennek során Suhan temetésén is kivégezték a három Magóg székhordó szolgalegényt. Csak a siratóének szokását tartották helyesnek. Megszüntették az Armogur-féle képjeleket is és csak a 24 hun törzs képjeleit tartották meg egyszerűsített formában. A sámánképzésen az elsüllyedt óhazát így ismertették: hogy Ataisz a boldogság földje volt, ahol soha sem volt tél. A Nagyvíz mellett a Hangun folyó jobb partján élt Úr népe és az agabák kézműves törzse; a folyó bal partján, a Hun síkságon élt Góg és Magóg népe. Amikor a Ráten szokatlan felmelegedése elkezdődött, a nagy hőség elől jószágállományukat a Gara-zúgó fennsíkjára terelték és csak a felhasználás végett szükséges állatállományt hozták vissza a Hun-síkságra és Dorozsmába. Úr népének Uruk nevű fővárosából széles lépcsősor vezetett fel a 800 öles Ráten-hegyen épült Napisten-kegyhelyre. A hegy és a Hangun folyó között épült Kosztroma, Úr népe és az agabák kikötővárosa. Vele szemben a fehér és fekete, azaz Góg és Magóg hun törzsek közös fővárosa, Dorozsma. Góg és Magóg két részre osztotta a termékeny Hun síkságot-Anina istenasszony 200 öl magasságú kegyhelyével az enyhébb éghajlatú Hun fennsíkot 12-l2, azaz összesen 24 részre osztották fel. A részek között minden vita megelőzésére gyepüket is hagytak. Kosztroma minden szükségletét a Hangun jobb oldalán lévő Öthegy vidékéről fedezték; Dorozsma kikötőt és a hun székvárost a Hun síkság termékei és a Hun fennsík, vagyis a Felvidék állatállománya látta el. Az 5 évenként megrendezett ifjúsági vetélkedőket minden alkalommal az Il-Du városrészben tartották. A győztes akár legény, akár leány, maga választhatta meg élettársát és “ifjúsági fejedelem” címmel az ifjúság vezére lett. Amikor az ifjúsági fejedelem rangot Góg nyerte el, Magóg leányát, Il-dut vette feleségül. A házasságukból született Magya vitéz 260 holdéves korában nyerte el az ifjúsági fejedelem rangját. Kosztroma új fejedelmének, Budának a kérésére Magya 576 lovassal és 240 kézművessel indult el a Buda fejedelem városában épült kegyhely felavatási ünnepére. Úr városának létszámát tehát 580 lovas és 240 kézműves ember növelte. De az ezer körüli lóállomány részére legelő-terület kellett, de a három hun törzsbeli ifjúnak az eltűnése is jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy a folyton erősbödő ellentéteknek elvándorlással vessenek véget.

Úr népének és az agabáknak Ataiszbeli létszáma azért is volt mindig kisebb, mert a fejedelmi személyek temetésén szolgahadukat lemészárolták, hogy a holtat az Égi birodalomban is szolgálják. Ez szöges ellentétben állott Góg és Magóg törzsének vallási szertartásával, mert ők csak állatáldozat formájában mutattak be véráldozatot. A gyászolók addig nem is mentek el, amíg a feláldozott állatok húsát meg nem ették és maradványait el nem égették. A hun törzsek állománya tehát folyton nőtt és már benépesítették a 600 öl magasban kezdődő Hun felvidéket is. A Gara-zúgó vizén épületfát szállítottak le a Hun síkságra. A fát a Hun tó partjain dolgozták fel. Itt készültek előbb a 12 lapátos, 1 vitorlás, majd később a 24 lapátos 2 vitorlás hajók is. Ezekkel járták a Nagyvíz akkor ismert részeit. A jégkéreg alól előbukkant Amu-óm, Indijó-óm, Párszi-óm, Hik-szosz-óm, Suoma-óm és Uruk-óm. Igaz, hogy Amu-óm majdnem teljesen eltűnt, de a többiek megmaradtak. Buda fejedelem példamutatóan maga kezdett neki, hogy Uruk városát régi fényében felépítse. Így kezdődött Uruk városának tündöklése, de a 24 hun törzs a kegyetlen véráldozat miatt mégis elhagyta. Buda fejedelemmel azonban vérszerződést kötöttek egymás bármikori megsegítésére. Buda fejedelem ugyanúgy, mint Ataiszban volt az Öthegyen, kegyhelyeket akart építeni. Az Anahyta kegyhelyet a nagy katasztrófa idején készítették el. Magya ezután a lovasokkal észak felé vonult Dabósa és Paripa irányában. Budának a vérszerződés értelmében 60 holdév után a visszamaradt 237 kézműves hunt is utánuk kellett indítania Dabósába. Mire eljött a 120. holdév, a főként mordvinokból, csuvaszokból, lettekből, úzokból és kabarokból álló kézműves csoport már megcsaládosodott és lélekszám szerint 620-an vonultak be Dabósába. Közülük sokan, főként a gazdagabbak, Dabósában maradtak; a szegény többség állataival, a nyájőrző, házőrző és gyermekőrző kutyákkal együtt Magyarka felépítése végett átgyalogolt a Nagyhegyen.

Lovaikért cserébe főként bárányokat kaptak. Ezeket könnyen áthajtották a hegyi utakon. Ekkor még csak háromféle kutyát ismertek: komondort, pulit és kuvaszt. A gyerekek nagyon szerették őket. Házastársi kapcsolataik révén a kézműves csoporttal muromák, esklók és maramik is érkeztek. Ezek elbátorkodtak egészen a jéghegyekig, de a hóesés előtt nyájaikkal együtt mindig visszatértek Magyarka környékére. Magyarkán a 130. holdévben abban állapodtak meg, hogy Uruk város és Paripa között Kurd utódai és vitézei tartják kezükben a legelőket; Hunor népes tábora a Magyarka és Hunnor városa közötti részen marad; Magyarka és Magya fejedelem visszamaradt lovasai és kézművesei pedig egészen a jéghegyekig keresik az új legelőterületeket, megfigyelve a változékony időjárás szerinti terjeszkedési lehetőségeket. Minden településnek Ataiszból hozott nevet adtak. Ezeket fekvésük szerint is jól ismerték, mert Magya fejedelem magával hozott ékes rovásukkal minden feljegyzést. Azok egyebek között azt tanították: “Az élet harcaihoz nemcsak a testet kell táplálni, hanem a lelket is folyton erősíteni kell!” Úr népe kézügyességben, rovások megörökítésében, zenében és istendicsőítő énekekben jeleskedett. A velük rokon hunok a gyermekek és lovak nevelését, gondozását tartották az istenek előtt kedves cselekedetnek. A fekete és a fehér Hun síkság lassankint kicsinek bizonyult és meleg időben a nép már elfoglalta az ataiszi Felvidéket is. Ezt a részt 24 részre osztották 10-10 napi lovaglási területtel, közöttük 10 tyumen lóhossznyi szabad területet hagyva. Ataiszból való elindulásukkor 2 tyumen szálláshelyet tartottak nyilván a sámánok. Ezeket most már háromfelé használták a szálláshelyek elnevezésére.

A Tigris folyó jobb oldalán épült Kosztromában Úr népének és az agabáknak a kereskedői és iparosai éltek, a Tigris folyó másik oldalán, Dorozsmában Góg és Magóg kézművesei és kereskedői építették ki városukat. Az ifjúsági versenyek a Hun tó partján és a Hun síksági Pusztaszeren zajlottak le. Az Ildu városrészben szálláshelye volt minden törzsnek. A 700 öl magas Kékleny hegygerinc a Gara-zúgóval kettéosztotta a Hun birodalmat a nagy Hun síkságra és a Hun felvidékre. Itt kiváló legelőterületek voltak, amelyek csak lankásan emelkedtek a jéghe-gyekig. A felmelegedés növekedtével az erdők is mind nagyobbak lettek. A kivágott farönköket a Hangony folyón úsztatták le, majd a Gara-zúgó alján, a Hun csatornán keresztül juttatták el a Hun tóba a kézművesekhez. Az ott készült 12 és 24 lapátos hajókat csúsztatón engedték le a Hangun, illetve a Tigris folyóba. Góg 12 törzse a Hangony jobb oldalán 120 napi lovaglással bejárható területet használt. Ez fokozatos emelkedői és hűvösebb éghajlata miatt jórészt lóedző területnek számított. Magógnak ugyancsak közel akkora területű mezőségén viszont az éghajlat állandó volt és már köles termeléssel is foglalkoztak rajta. Erdőirtásokkal Góg fehér-hun törzsei is nagyobb területeket nyertek. Ezeken nagyon megszaporodtak a birkanyájak. A birkát úsztatva Dorozsmába vitték, bőréből a kézművesek ruhaféléket készítettek. A 237 hun kézműves létszáma nősülés és családosodás folytán 620-ra emelkedett. Buda fejedelem ezért megengedte, hogy juhnyájakat kapjanak ajándékba. Szavárd kézműves fejedelem aztán a Magyarka fölötti hegységben és az alatta levő síkságon e nyájak váltó legeltetésével a juhállományt igen megnövelte. Az ataiszi Bálványhegyen Ilgara aranyasszony Örök-tűz szentélyében holdévekben számolták az időt, a Hun felvidék kabar nyílhegykészítői azonban a tűz megszerzésének idejéhez igazodva évről évre a diadalmas Aranyasszony ünnepétől számolták az időt. De ezt még Armogur felesége, Ilgara asszony sem fogadta el, bár nagyon megkönnyítette volna az idő számítását, hiszen a holdévek már a tyumen-számokra rúgtak. Szavárd törzsének fejedelme így mondta el a Magyarkára érkező Batour fősámánnak a kézművesek időszámítását:

A Gara-zúgón túl levő Kuszkó Birodalmában Artupi asszonynak Kecső kabar nyílkovácstól négy fia származott: Ragyolc, Miskolc, Rohonc és Tiszolc. A törzs a jó eszű Rohoncot küldte a Bálványhegyre sámánságot tanulni. (Köles-sarlózásra onnan mindenkit hazaküldtek.) Ragyolc, Miskolc és Tiszolc a Hangony forrás tavában fürdött, amikor egy játékos kis mackó a folyóra hajló fáról beleesett a sebes folyású vízbe. A fiúk nyomban a fuldokló medvebocs után úsztak és kimentették a vízből. Kemi-asszony, a medvék anyja haragjában az erdőt villámmal sújtotta. Lett is rögtön bundaszárító hőség. Ragyolc és Tiszolc ijedtében elszaladt, de Miskolc a kis boccsal odament a tűzhöz. Mind a ketten azonnal meg is száradtak. Amikor Ragyolc és Tiszolc látta, hogy Miskolcnak semmi baja, ők is odamerészkedtek a tűzhöz. Egy lángoló tuskóra száraz gallyat raktak, s annak a tüzénél tovább melegedtek. Amikor mind megszáradtak, Kemi asszony az erdő tüzét felszippantotta és záporral elverte. A három testvér a bocsot a pásztorkunyhóba rejtette. Hajnalonkínt odajött Kemi asszony, a szájából tüzet vett elő és úgy melegített ételt a bocsnak. Ezt 5 napon át megismételte. De az ötödik napon elaludt a kunyhóban. A pajkos Miskolc tüzet lopott ki a szájából és a tüzet egy tejescsuporba rejtette. Ekkor ért haza Rohonc. Ő a lopott tüzet Ruda-Tórem ajándékának tekintette. Amikor Kemi asszony elment a kunyhóból, a nyílkovácsok késő éjjelig tanakodtak. Végül Kecső azt javasolta, hogy a három tűzszerző ifjú az égiek ajándékával menjen fel a Bálványhegyre, hogy a csillagokat és időket rovó sámánok ott ezt a nevezetes eseményt megörökítsék. A tüzet száraz fával táplálták, majd 5 csuporba szétosztották. Három csuporral Ragyolc, Miskolc és Tiszolc futva indult a Bálványhegyi szentély felé, a negyedik csupor tüzet Rohonc egy ladikon vitte a Hangony folyón, az ötödik csupor tüzet Artupi asszony a leányaival gondoztatta éjjel-nappal. Rohonc hatalmas evezőcsapásokkal siklott a Hangony vizén, de amikor még a Gara-zúgó előtt kiszállt a ladikból, a folyóba beleesett és a tüzes csupor odaveszett. Ragyolc a tizedik, Tiszolc a huszadik napon ejtette bele a csuprot a vízbe. A 24. napon Miskolcnak sikerült a Gara-zúgó alatti Hun síkságra jutnia. Ekkor Artupi öccse, Garaúz hegyi vadász a vállára vette holtfáradt öccsét és diadallal vitte fel az Isisek lépcsőin a 800 öles hegy tetején épült szentélybe. Garaúz a tüzes csuprot tartó Miskolcot óvatosan letette Ataisz nagy gömbje elé. Ezen a gömbön a bölcsek feltüntették, hogy a Sis-Tórem által a felhők közé gurított Földgolyón hol vannak telepeik Ataisz lakóinak. Ata-Isis leányai örömmel jelöltek meg minden helyet, ahol szárazföld bukkant ki a jéghegyek alól. Amikor Garaúz (grúz) az 5600 lépcső aljára ért, az ifjúság egetrázó éljenzésben tört ki, és Isisnek leányai legszebb ruhájukat vették magukra és ujjongva terjesztették a boldog hírt: Miskolc vitéz tűzet hozott ajándékba az égiek haragos villámaiból!

Tüzet, ami melegít! Tüzet, ami megolvasztja még a Kékleny-hegy szikláit is! Agaba, a bölcsek legvénebbje állt a lépcső legmagasabb fokán. A két legszebb csillagrovó leány aranytálcán őeléje tette le Miskolc pásztorlegény élet-tüzet tartalmazó csuprát. Agaba olajüstbe öntötte a csupor tüzét, s az égig érő lánggal árasztotta a meleget. Agaba elrendelte, hogy a csillagrovó leányok legnagyobb gondja az legyen, hogy az égiek tüze soha ki ne aludjon. Meghagyta még, hogy az égiek tüzet adó jóságát minden aranyasszony-ünnep után megünnepeljék. Kecső és Artupi gyermekei ezután abban a kegyben részesültek, hogy Garaúz vezetésével megtekinthették az idők múlásának rovásait. (Ez a Mindenható leírása!) Már 11 tyumen (110000) és 110 alkalommal telt meg a Holdanya egészen kerekre, amikor Magya ifjúsági hun fejedelem is elindult, hogy Buda fejedelem város és kegyhelyalapító ünnepén a lovasversenyeken ő is részt vegyen. Szavárd viszont akkor szállt hajóra, amikor kabar és úz nyílkovácsai már 8470 alkalommal ülték meg a tűz megszerzésének ünnepét. Ekkor süllyedt el Ataisz. Attól kezdve 12968 alkalommal lett telehold és 998 esetben tartották meg a kézművesek a Tűz ünnepét, mire Ordoszban megalakult a 24 hun törzs szövetsége. Temérdek vita folyt arról, hogy melyik csoport tévedett és melyiknek van igaza. Végül a legbölcsebb, Agaba meggyőzte a sámánokat, hogy az első medvetor emlékére és a tévedések kiküszöbölése végett kezdjék újra az időszámítást. A medvetorok, vagy makkolás utáni disznótorok számát minden törzs tudja ellenőrizni. Ezt a Magyarka fölötti Szavárd-törzs is helyeselte. Szavárd kézműves törzse Batour látogatásakor ünnepelte az Ataisz pusztulása utáni 1018. disznó-toros evést. A kézművesek tehát az égiek tüzét már 9488 disznótoros éve ünnepelték. Ez az Agaba-féle 20. medveév.

Kézműves-rovás szerint már 15480 éve használjuk a tüzet. Az időszámítás a megállapodással valóban megbízhatóbbá vált, hiszen a téli medvetorokhoz már lehetett igazodni. Aranyasszony ünnepe után a kézművesek minden negyedik évben nagy játékokat rendeztek: lovaglást, nyilazást, szőrlabda-játékot. De a legkedveltebb volt a minden évben megrendezett tűzfutás. Minden 5. évben a sámánok versenyeztek. Az ő versenyüket 20 évenként rendezték az ügyességi viadalokkal együtt. Ennek a győztese lett az Ifjúsági fejedelem. Az ataiszi versengést a Tűzfutás emlékére rendezték. Ekkor a győzteseket a Bálványhegy lépcsőinek alján illatos bogyók nedvével kenték be. A kegyhelyre e nélkül senki sem léphetett be. Ilyen különleges illatú bogyó csak a Bálványhegyen termett. Ha valakinek ezzel bekenték a teste látható részeit, azok a tűző Napisten mérges tekintetére sem hólyagosodtak fel. Amikor valaki belépett a díszes kegyhelyre, Agaba az illatos üstbe mártotta ujjait s ezzel a ritka nedvvel bekente a Raten-Tórem tiszteletére érkezett vendég homlokát. Ezután a vendég, saruját levéve beléphetett a kegyhelyre. Az edényt jósüstnek használták. Az ősi Bálványhegyet a mindenkori nagyfejedelem testőrsége őrizte. Éberen vigyáztak rá, hogy abból a különleges cserjéből senki se vihessen sehova egyet se. Tiltották az Isis-lakók, az Égiek parancsára. Amikor Armogur fia feleségül vette Suhan kegyhelyőrző lányt, akkor Suhan édesapja, Suté volt a bölcsek legvénebbje. Suhan azt kérte apjától, hogy nászajándékul kapott üstjében vihessen magával a szent bogyót termő cserjékből. Suté 25 cserjét helyezett nyalábba kötve a nedves földdel bélelt üst aljába, leányára bízva titkos gondozásukat. Buda csak akkor értesült erről, amikor Suhan az új telephelyeken már elültette a cserjéket. Amint a Kosztroma feletti Bálványhegyen minden győztes kapott egy-egy díszcserje-ágat, ugyanúgy az Uruk városában meghonosodott cserjékről is adtak emlék-gallyat a lovasversenyek győzteseinek. Suhan nagyobbik leánya még Ataiszban Magya győztes ifjúsági fejedelem felesége lett; Arant a hikszosz telepi Ten vitéz vette feleségül. Hunor és Magyar azt gondolta, hogy Ataisz azért süllyedt el, mert Suhan kilopta az ataiszi Bálványhegyi illatos cserjéket. Ezért ők nem fogadták el az ilyen ajándékot. Kurd ifjú felesége: Enéh és Aratu leánya azonban a cserjét továbbra is termesztette. Aran utódai már nem voltak ilyen babonásak, és Ten birodalmában nagy területen szaporítva elterjesztették ezt a különleges nedvet adó bogyós gyümölcsöt. Hunor és Magyor azonban irtózott még a látásától is, és a győztes vitézeknek díszes kovácsolású kardot ajándékoztak.

Szavárd kézműves népe, akik a Kurd földje és Magyarka között telepedtek le, ezt a bogyót meleg nyáridőben az üstben főtt étel kozmásodásának megakadályozására használta. Ezt a szokást Szavárd még Ataisz Bálvány-hegyén leste el Suhan asszonytól. Az ellenben nagyon aggasztotta Szavárdot, hogy Suté bölcs nemcsak Suhannak, hanem a másik két leányának is adott útravalót ezekből a cserjékből, akik Kuszkóhoz, illetve Suvához mentek feleségül. Amikor megalakult a 24 hun törzs szövetsége, Agaba fősámán minden összejövetelen hangoztatta ezt az ataiszi “bűnbeesést” és ezért javasolta, hogy az ifjúsági versenyek győzteseinek díszes kardot adjanak. Ez sokkal férfiasabb volt és amellett célszerűen szolgálta a 24 hun törzs szövetségi érdekeit is. Amikor Kuszkó elindult keletnek, Buda nyugat felé, Suva pedig délre, megesküdtek, hogy egymás útjait minden esetben keresni fogják. Elsőnek Suva indult el; egy holdtöltével rá Amur, a déliek kézműves hajóláncával. Utána Buda, és több hajó-látóvonal távolságban Szavárd a kézműveseivel. Ezt “hajóláncnak” nevezték. Végül nádcsónakok kíséretében Kuszkó indult napkeletnek.

 

De mire a következő holdtöltén az ős Agaba elindult Kuszkó után a kézművesekkel, jött a szörnyű földrengés, tűzokádat és mennyek szakadása. Ebben a szörnyűségben a Kuszkó-féle nádhajók mind odavesztek és Agaba két kézműves vitorlás hajója is csak nagy nehezen tudott megmenekülni az özönvízből. Agaba népe megesküdött: örökké keresni fogják Buda, Suva és Kuszkó népének maradékait. Ez a vágy benne élt minden utódukban. Határtalan volt hát a bölcs Agaba öröme, amikor az Ordosz feletti Bálvány-hegyi vásáron felismerte az elpusztult hun törzsekből megmenekült ataiszi népek marad-várnyait. Főként arra törekedett, hogy az emberáldozatnak még az emlékezetét is kitörölje a szövetségbe tömörült új népből. Azt viszont törvénybe iktatta, hogy minden emberöltőben legalább egy alkalommal elmenjenek kalandozni, vagy békés, vagy háborús céllal, mert csak az újonnan látottak, és tapasztaltak alapján lehet továbbfejlődni. Hisz a tűz birtokába is Miskolc kíváncsisága alapján jutottak és azt az azóta eltelt sokezer év alatt a bölcsek mennyi mindenre hasznosították! A tűz megjelenéséig nyershús-táplálkozással egy-egy ember legfeljebb csak 400 alkalommal pillanthatta meg a teleholdat; Ruda-Tórem üstjeiben azonban minden rosszat kifőztek a húsból, s így az emberek 5-600 holdévig is gyönyörködhettek a telehold szépségében. Sőt az ataiszi Öthegyen szedett bogyók és gyógyító füvek főzetének formájában mindenki ihatott az Élet vizéből is, és ezzel meghosszabbíthatta az égiektől kapott életét. Öreg bölcsek rájöttek arra is, hogy ha az állatok zsírja helyett a Bálvány-hegy bogyóiból sajtolt folyadékkal készítik ételeiket, nem esnek olyan könnyen betegségek áldozataivá. Ezért nem engedték, hogy ezeket a cserjéket másutt is szaporítsák. Élám népe aztán azzal vádolta Ataisz bölcseit, hogy önző cselekedeteik miatt kellett Ataisznak elpusztulnia. De az agabák elődei látták, amikor az égi hatalmasságok a Kékleny hegységet a Gara-zúgóval együtt “az Égbe repítették”. Ők azonban megmaradtak. Ez pedig azt jelenti, hogy az égiek az igazakat nem engedték elveszni. Batour ezek alapján a huszadik medvetoros évben azt mondta Szavárd törzsének, hogy az általa most vezetett, meg a később következő kalandozási hullámoknak is egyik célja az Ataiszból megmaradt igazak keresése. A kézműves tárkányok szerint az égiek a gonoszokat megbüntetik negyedíziglen, de az igazakat megjutalmazzák ezeríziglen. Az igazaknak az agyuk is megtisztul, és az égiek gondolatait terjesztik az egész földön. “Az ataiszi Öthegyen is, az onnan hozott gyógyfüveken is rajta van az égiek tekintete. Tűz segítségével kiölik a rosszat mind állataink húsából, mind a növényekből. Ezért kalandozásaink alatt mi csak a magunkkal hozott gyógyfüvek vizét ihatjuk és csak a tűz segítségével elporlasztott húsok erejét vehetjük magunkhoz táplálékul, vagy a hús porával és ízesítőkkel megáldott étkeket ehetünk. Látom, Sza-várd törzse is felállította az Öthegyet, hogy az égbe röpített Garaúz törzs népét, vagy annak megmaradt kézműveseit örökké éltessék az égiek. Úgy látom, az Ataiszból elhozott gyógynövények magva itt nagyon elterjedt; hosszú életű lesz hát Szavárd törzsének minden kézműves leszármazottja. Addig, amíg az ataiszi Bálvány-hegyen termett szőlőt csak bogyó alakjában fogyasztották, a szőlő csak egészségére vált mindenkinek, de amikor bozasörként mézzel édesített részegítő ital formájában kezdték fogyasztani a szőlő levét, megrövidült még a bölcsek élete is. Ezt a szőlővesszőt megtévedt bölcsek lopták a Bálványról; az után sokan kezdték szaporítani, a bűnösök lerészegültek, ezért végül az égiek elpusztították Ataiszt. Egy bölcs rájött még az ataiszi bor sűrítésére is. Ezért az égiek tiltott tűzhasználat miatt halállal sújtották.” Batour innen Szavárd törzsének lovasaival, akik állandó kapcsolatot tartottak Gandi patiszukkal, Sirgula városába lovagolt. Gandi patiszuk örömmel fogadta Batourt és az Úr szentélyében Ataisz bölcsességei felett elmélkedtek. Egy véleményen voltak afelől, hogy az ataiszi holdszámítás helytelen és Batour, vendéglátója iránti figyelemből elfogadta az Ataiszban forradalmat előidéző újítást: azt, hogy az Agaba-féle Samasna törzs a sok zavart okozó Hold-evés-számításról áttért a kabarok tűzszerzési eredetű időszámítására. A Bálvány-hegyi sámánfejedelmek e miatt a Samasna törzset “égi áldozattal” ki akarták végezni; de a halálra ítéltek a kivégzés előtti éjjel megszöktek és a legnagyobb bárkában kieveztek a Nagyvízre.

Ezek a kos jegyében született ifjak hosszas evezés után egy ingovánnyal szegett domb alján kötöttek ki. Azt a dombocskát, melynél Káldi vitéz kilépett a szárazföldre, elnevezték Káldi-földnek. A mocsarak lecsapolása után megalapították Uruk városát, hogy ott ápolják az ataiszi hagyományokat. Ez a tűz megszerzése utáni 758. év 11. holdtöltéjén történt. Mindebben az is segítette őket, hogy úrnapi lepeljüket összevarrva Szélasszony elé az Ég fájára feszítették. A véráldozattól való megmenekülésüket megtették új időszámításuk kezdetének. Batour látoga-tásakor Uruk-óm népének patiszukjai már a tűz megszerzésére emlékeztető 1730. ünnepi evést számolták. Közös akarattal megállapították, hogy a mindent elpusztító ataiszi Nagyvíz a 732. évben volt. A Magya ifjúsági fejedelem elvonulása utáni 10. évben, vagyis 742-ben érkezett meg Indijó-ómból a városalapító Samasna törzs Pistije és feleségül vette Buda özveggyé vált leányát, Arant. Aran, miután férjét a feketék megölték, otthagyta Hikszosz-ómot. Most boldogan ment feleségül a sokat szenvedett Samasna-Pistihez, akit később Hikszosz-óm szokása szerinti módon királlyá is választottak. Samasna-Pisti annak idején sírva menekült el Ataiszból egy félig kész bárkán. Útközben a Samasna törzs ifjú sámánjai közül sokan elpusztultak, míg az új Indus folyó torkolatában, Indijó-ómban végre kiköthették bárkájukat. Az Agaba, Indijó és a Hunan törzsbeli hunok elváltak Samasna-Pistitől és a hikszosz tutajosokkal, meg az indijó lovasokkal a Pamír szállás felé vették útjukat, hogy újabb farönk-tutajról gondoskodjanak. Ezek a tutajosok aztán hírül hozták, hogy az indijó törzsbeli ifjú sámánok az új Indus forrásvidékén telepedtek meg, a Hunan törzsbeli hunok pedig kimentek a kellemesebb éghajlatú Pamír aljáig és valamennyien indijó leányokat vettek feleségül.

Az agaba törzsbeli ifjú sámánok tutajos rakományukkal visszaérkeztek Indijó-ómba. Ekkor futott be Buda fejedelem egyik hajója is. Örömmel üdvözölték a városukat alapító Samasna törzs Pistijét, aki aztán elmondta, mégpedig a valóságnak megfelelően Ataisz pusztulását és csodával határos menekülésüket. Larsa hajósvezér kérte Samasna-Pistit, hogy tartson velük, mert Buda fejedelem szeretne közvetlenül pontos részleteket hallani Ataisz végnapjairól. Így hát a maradék agaba ifjakkal Uruk-óm városába hajóztak. Larsa hajója 24 lapátos gyorsjáratú volt, ezért hamarabb érkezett meg Uruk-ómba. Buda örömmel várta Samasna-Pisti bárkáját a kikötőben. Többé el sem engedte a sírva-nevető ifjút, és hogy az Uruk-ómi szellemi feszültséget feloldja, leányát az özvegy Arant örömmel adta feleségül Samasna-Pistihez. Samasna-Pistit az ő (Buda) halála után az összes samasna-patiszuk jelenlétében az Ataiszból hozott olajfák illatos levével királlyá kenték. Így lett Samasna-Pisti az Uruk-óm birodalmának első királya. Ekkor állapították meg, hogy a 24 hun törzs sámánjainak elnevezése még az ataiszi időkből származik. Az agabák patiszukjait ugyanis már Ataiszban is sámánoknak hívták. Gandit gondolkodóba ejtette, hogy a hunok ölnek nevezett mértékegysége talán jobb, mint az ő rőf mértékük, hiszen egy ölt 3 rőf adott ki, márpedig ennyi kell egy átvetett ruhára. Az ujjnyi mértéknél is jobb volt a hunoknál használatos arasz, mivel 3 arasz megfelelt 60 ujjnak, vagy egy rőfnek. Viszont 9 arasz adott 1 ölt és 10 arasznyi vászonból akármilyen nagy embernek el lehetett készíteni egy átvetős ruhát. Terület-mérésre is megfelelőbb volt a hunok lépése, mint rőfben mérni az utat. Batour mindent aranylemezeiről olvasott fel. Annak a jelei megint csak felkeltették Gandi érdeklő-dését, mert a hun rovásokkal sokkal jobban ki lehetett fejezni a gondolatokat. A hunok aranya súlyban megfelelt 1 ezüst talentumnak, 1 ár folyadék-mennyiség pedig a köblábnak. Gandi patiszuk 1 holdtöltéig látta vendégül Batourt, majd 25 főnyi kísérettel útbaindította Indijó-ómba, hogy tudomást szerezzenek a Samasna-Pistihez hűtlenné lett sámánifjakról. Indijó-ómban örömmel fogadták Batourt és a legközelebbi tutajkaravánnal útnak indították a hunok alapította Léh városába. Hosszú idők múltán a hunok leszármazottai összeütközésbe kerültek az indijó sámánok utódaival. Ezért a Léh városától az Indus forrásvidékéig létesített szállásaikat átengedték az indióknak; ők maguk pedig a parszi-szkítákkal keveredve a Tárem-tó mellé vándoroltak. Ez Pamír hegyének a pamír és parszi-szkíták által lakott részétől keletre volt. Batour feljegyzései szerint Léh vezér népe szigorú törvények szerint élt. Beszédjüket eleinte csak úgy-ahogy értette, de három holdtöltényi idő alatt tökéletesen elsajátította. Elmondták neki, hogy Léhből kiindulva titkos útjaik is vannak; meg hogy itt a Tárem-tó partján jól éreznék magukat, de a tó vize állandóan csökken és ezért a földműveléssel mindig lejjebb kell vonulniuk a termékeny iszapos tó mellé; így régi ültetvényeik helyét csak legelőnek tudják használni. Apáik, a hunan törzs vénei új szervezetet adtak a harcosoknak. 400 családban állapították meg a vadászó törzsbeliek lélekszámát; az első 100 csak a harmadik 100 családdal házasodhat, a második a negyedik százzal. Ezt emberöltőnkint, azaz 20 évenként cserélgetni fogják. Panaszkodtak az időjárás kilengéseire. Tó melletti ültetvényeik gyakran elpusztulnak és ilyenkor csak a vadászat és a kismérvű állattenyésztés menti meg őket az éhenhalástól. Legnagyobb bajuk, hogy az indijók is, meg a kétféle szkíták is ellenségesen viselkednek velük szemben. Isteneikben is csalódtak: nem segítik őket. Azt eszelték ki, hogy az isteneket az emberek gondolkodása teremti, tehát az összes többi felsőbb lények is csak emberek eszében születnek meg. De azért mindenkiben isteni szellem lakozik. Most rajtuk csak a Tárem-tó, vagyis az istenek tava segít, mert az látja el őket hallal. Csak az a család erősödik, gazdagodik, melynek a feje okosan tud gondolkozni. Ezért minden családfőnek kegyhelyet emeltek, a Tárem-tó mellé 400 szentélyt. Megszervezték körülöttük a katonai rendet is. Léh vezér azzal búcsúzott el Batourtól, hogy kegyhelyeiken az ősök szellemében mindig meg fognak emlékezni erről a találkozásról és mindig segítségére lesznek a Batour által ismertetett törzsszövetségnek.

 

2.

2. Arvisura Kerka rovósámán Kr.e. 4020-4002 20-38. medvetoros év.

MELEGFORRÁSOK NYOMÁBAN

Az ordoszi sámánképzést Úr városa is segítette azzal, hogy Batournak társául adták Gúla pateszit, egy ifjúsági kispapot. Gúla 12 évig másolta 5 példányban az arról szóló feljegyzéseket, hogy milyen meleg-vízforrások tájáról kerültek a csónakon menekülők Ataiszba. Ebből Ordoszba magával hozott egy példányt. Agaba és Batour fősámánok, továbbá Rima aranyasszony-szécs és Gúla pateszi munkájával 192 sámán, 240 tárkány és 120 rimalány részesült magas fokú oktatásban. Egy részük még kalandozásra is indult, hogy ellenőrizzék az ataiszi feljegyzéseket. Ataiszban ugyanis úgy döntöttek, hogy nemcsak az emberevést kell megszüntetni, ami az eljegesedés miatt a melegvíz-forrásoknál elkerülhetetlenné vált, hanem törvénybe iktatták azt is, hogy, le kell írni, milyenek az életlehetőségek az eljegesedett vidékeken. A jégáradat elmúltával ugyanis ezekre a területekre már vissza lehetett térni. Az említett 552 főből a hun törzsek szövetségének csak 240 személyre, volt szüksége, Hunor, Kurd és Marina birodalmai viszont készek voltak befogadni a kiképzett ifjak feleslegét. A 20. medvetoros évben megtartott ordoszi Nagyszalában a résztvevők vállalták, hogy Uzapani ellá-togat a kurd-szumér-földre, Viroláj északi Marinába, Kerka pedig Hunnia melegvíz-forrásának birodalmába.

Úgy döntöttek, hogy mindegyik ágazat kap 100-100 kiképzett ifjat, a gyengélkedők és öregek 12 főt kitevő csoportját pedig Ordoszban helyezik el. Minden csoportban lesz egy-egy ifjúsági fősámán, Ordosz, Hunnor, Magyarka és Dabósa központ-tal; lesz továbbá mindegyikben 4 harsány, azaz kispap; 4 regös, (tanítópap); 4 bacsa, (ellátópap); 4 bód, (bőségpap); 4 boksa, (tudóspap); 4 arbag, (gyógyítópap); 4 kács, (vándorlópap); 4 dalacs, (katonapap); 4 ulcsák, (nemzetségpap); 4 duru, (szövetségi pap); 4 jaku, (összekötő-pap); 4 magóc, (varázslópap); 4 barus, (jövendőmondó pap); 4 nazir, (istenidéző pap); 4 bán, (őrségpap); 4 kende, (napisten-pap); 4 tár-kány, (kovácspap); 4 vajda, (kalandozópap); 4 gyula, (szerződési pap); 4 horka, (bírósági pap); 4 szécs, (aranyasszony-pap); 4 igric, (éneklőpap); 4 abakán, (öregtanács-pap) és 4 pateszi, azaz öregistenidő-pap. Kerka tehát száz kiképzett sámánpappal, tárkány kézművessel indult el Ordoszból, hogy felkeresse az ataiszi vázlatokban leírt melegvíz-forrásokat és megállapítsa, milyen ott az élet a jégár megszűnése után. Kerka csoportjából Úzon ifjúsági fősámán a 39. medvetoros évben 25 úz lovassal érkezett meg a Heő forrásokhoz. Tapolc vitéz itt benősült a “Tarkós népek” nagycsaládjába. Ezek mondták, hogy a Sajó felső folyásánál is van egy Heő forrás. Azt Harkács kereste meg, Úzon irányításával. A Sajó nagy kanyarjánál egy hegyen füstöt láttak gomolyogni. Megközelítették. Szurdok vitéz elfogott egy rőzsegyűj-tögető lányt. Nehezen értették meg egymást, de a leány azért egyre barátságosabbá vált. Szurdok egy ordoszi aranyékszert adott neki, ezzel végleg megnyerte foglya tetszését. A lány jelekkel tudtára adta, hogy elmegy, de várjon rá. A táborból aztán egy varkocsos öregemberrel tért vissza. Ez barátságosan meghívta Szurdokot a tűzhelyükhöz. Szurdok el is ment, de társai azért távolabbról fegyveresen szemmel tartották. Szurdok rövid idő múlva visszatért és elmondta, hogy a hegyi település lakói 3 férfiból és 12 nőből állanak, s beszélgetésre vendégül hívják a lovasokat. Mivel ezek is hajlott járású, vastagnyakú, erős hegyi emberek voltak, a kalandozók, mint a tapolcai törzshöz tartozókat, ezeket is tarkósoknak nevezték. A tarkósok örömmel fogadták a tiszta férfiakból álló jövevényeket. Három holdtölte után már jól megértették egymást. Elmondták, hogy a férfinép az un. med-vesekkel vívott harcban esett el. Szívesen fogadták hát az úz harcosokat. Többnyire jelekkel elmondták, hogy a völgy belső településein is nagy a férfihiány. A kőtetőn tartott nyári ünnepségen is szívesen látták a kalandozókat, s azok ott ezen az ünnepen mind házasságra is léptek. Az ellenséges törzset medveseknek nevezték; a hadifogoly medvesek pedig őket bolhádoknak csúfolták. Egyszer nagy vadászatot tartottak a síksági erdőkben, karácsony-madarakkal. A zsákmány összeszedése közben harcba keveredtek a medvesekkel, Sőreg vitéz a harcban elesett. Ez a hely, mivel kerecsen vezér-madár volt tanúja az esetnek, szent hellyé vált és a kegyhelynek Sőreg lett a neve. Bár a csata Sőreg halála miatt eldöntetlenül végződött, 3 medves ifjú eleste után az ellenfél belátta, hogy a jobb fegyverekkel harcoló úzoktól előbb-utóbb nagy veszteségeket fognak szenvedni.

Egyezségre léptek tehát, hogy az északról folyó Rima vonalát soha sem fogják átlépni, tehát soha sem fognak belépni az Agaba feleségéről elnevezett Rima-asszony síkságra. Így aztán a bolhádok most már nagyobb biztonságban érezhették magukat a jövőre. A legszebb leányt, a kékszemű Levártot a csoport arbag-sámánja, Harkács vette feleségül. Egy medvetoros év múlva egy kisfiuk született, Csíz: ő örökölte a bolhád nagyapa melegvizes tanyáját. Amikor Sőreg vitézt eltemették, a medvesek ura egy Nadabul nevű nőt ajánlott fel Úzonnak hadizsákmányul, belső cselédnek. Ilona aranyasszony azonban (Úzon felesége) ehhez nem járult hozzá, s Nadabult Gede szécs vette feleségül. Gede Ilonának volt az írópapja, a jelentések rovója. Gede szécs az aranyasszony-ünnepet mindig a melegvíz-forrásnál rendezte meg. Ilona asszony ilyenkor ellenőriztette a kalandozók létszámát, hogy Ordosznak jelentést tehessenek róla. Az ünnepség ideje táján kislányuk, Aj-nácska született. Mivel Úzonnak kedve támadt egy kis időre itt megtelepedni, a kőtetőn egy talpas-házat készíttetett. Azt nyáron nyílt-napos területre görgették, télére pedig el lehetett rejteni egy sziklafal mélyedésében. Ez az alkotmány háromháznyi hosszú volt; itt nagy újdonságnak számított. Ilona asszonynak nyári lakásul a Sajó melletti szent forrásnál egy boldoganyás házat építettek. A ház padlásán őrség tartózkodott. Ezt a háztípust az úzoktól átvették a medvesek, a bolhádok és a tarkóshegyiek is. Így már ezek is kimerészkedtek a barlangok, lakógödrök régi világából. Testalkatra a bolhádok is, a medvesek is a Tapolca-tájiakhoz hasonlítottak. Az egész hegyvidéket ilyen Tarkós-féle népek lakták. A vadászterületek miatt szüntelen harcban álltak egymással. Nagy szárazság idején, csatavesztéskor az ellenséget is megették. Mire az úzok felkeresték a hegyvidék alján lévő melegvíz-forrásokat is, létszámuk 50 főre emelkedett. Úzon úgy osztotta meg a kalandozókat, hogy 10 harcost, akik Szurdok vitézzel együtt megházasodtak, a Szurdok hegyén hagyott, 2-2 vitéz őrt állt a Szurdok- és az Ordosz-hegyen, 22 harcos a Kőtető vidékére, 13 pedig az Ilona-forrás-vidéki kegyhelyre került; Biring bacsa-sámán pedig a talpas- és boldoganyás-házak építésére oktatta a tarkósokat. A gerendákat nagy esőzések idején az erdőkből úsztatták le. Az úsztató folyócskának is Hangony, azaz Sárga folyó nevet adták, mert a színe a bőségesen, előforduló vörös agyagról ennek is olyan sárga volt, mint a másik Hangonynak. A torkolata táján összeállított talpasházak csoportját is Ordosznak nevez-ték el. Kőtető, Ordosz és Szurdok őrségei állandó füst- és fényjelekkel adták tudtára egymásnak, ha a folyó-menti részekre ellenség érkezett. Ez mindig megzavarta a gazdálkodást is. Márpedig az ataisziak szerint az emberevésnek is csak úgy lehet végképp véget vetni, ha a földet állandóan jól megművelik, a termés-fölöslegéből háziállatokat tartanak és balszerencsés vadászat esetén így pótolják a húshiányt.

 

Kerka rovósámán 38-43. medvetoros év

Három medvetoros év után már csak akkor kellett vadászatra menni, ha a háziállatok nem látták el friss hússal a kis közösséget. Vajács vajda összeköttetést tartott a többi 350 kalandozóval, hiszen ezt az 5 évet arra adták, hogy a 240 hátrahagyott ifjúval építsék ki a 24 hun törzs szövetségének melegvízi szállásait, hogy ha kell, legyen hova áttelepülni. A vajdasámán a medvetoron bejelentette, hogy a következő medveevést a nyugati melegvizes csoportnál kell megtartani. Nyíres magóc sámán már felállította az áldozati helyen a beszélő követ és a következő medvetor előkészítéséül tárkányaival már Írott követ is készíttetett. Pokaly bődsámán Sajóordosz síkságán annyi bőségmagot termelt, hogy az elkalandozókat bőven el tudja látni élelemmel. Zenta bács-sámán is bejelentette, hogy a déli heővizek táján olyan termékeny síkságokat talált, hogy azok l0 évre való élelmet tudnak biztosítani a déliek csoportjának, sőt az aranyröges vidékre is annyi élelmet szállítottak, hogy az ötödik kalandozó évben még a hegyek közt sem kell élelemről gondoskodni. Parajd ulcsák-sámán, aki a széki-hunok fővárosából indult el, otthonosan érezte magát a részére kijelölt hegyvidéken. Mind a száz vitéze részére boldoganyás házakat építtetett, díszes kapuval. Onnan jártak ki felderíteni a melegvizes heőforrásokat. Zengő harsány-kispap az Ordoszi birodalomban fennálló szokás szerint gazdájának, a nemzetségi sámánnak a nevéről Parajdnak nevezte el kiinduló településüket. Mivel egy szerencsétlen medvevadászaton 2 halottjuk is lett, Parajd kegyhellyé vált. Három széki-hun vitéz azt kérte, engedélyezzék ottani letelepedésüket. Mivel három szécsnek kiképzett leány vállalta velük a házasságot, széki-hun kifejezéssel rimolánként ők is ott maradtak az új Parajdon. Mire az ötödik évben Parajdon tartották a medvetort, mindhárman 3-3 gyermekkel örvendeztették meg Kerkát, aki erre az alkalomra Magyarkáról Parajdra érkezett.

Mintha csak az égiek megérezték volna, hogy Kerkának el kell jönnie az ünnepségekre, mert Úzon ifjúsági vezér vadászat közben meghalt. Felesége, az ős-istenanya nevét viselő Ilona aranyasszony, kislányával, Uzonykával együtt ott maradt Parajdon. A hegyvidéket, ahol Ilona sokáig uralkodott, elnevezték “Ilona országának”. A nép nyelvén is sokáig fennmaradt Ilona országa. Gúla pateszi, az öregisten idők szumírföldről küldött sámánja Ilona aranyasszony kívánságára ott maradt az aranyrögös vidéken, hogy az elhalt Úzon helyett Tisa jaku-sámán segítségével fenntartsa a szellemi együvétartozás tudatát. Zenta bács-sámán az ötödik medvetoros év elején elhunyt. Biring bacsa lépett a helyére. A felnövekvő ifjak tanítását Pamar regős-sámán vette a kezébe. Pokaly bód sámánnak nagy segítségére volt Gambuc boksa, a tudós-sámán, aki a kenyér magvak termését osztotta szét igazságosan. Kondó kácsra, a vándorló-sámánra a termés elszállítása hárult. Mecska duru, a szövetségi sámán éberen őrködött azon, hogy a szétosztás ellentét nélkül menjen végbe. Boksa barus-sámán Tisa összekötő sámán szállása mellett ütötte fel sátorát, hogy jövendőmondásairól az is tudjon. Ugyanott tevékenykedett Bodon nazir is a leghíresebb ifjú istenidéző pap. Ugyancsak Tisa jaku-sámán mellett állott Gilván kende táborhelye is. Ő a Napisten papja volt és a csillagjóslás kiváló sámánjának hírében állott. Csató tárkány, aki leginkább a férfivá fejlődött ifjak övének készítéséhez értett, minden téren Biring bács-sámán segítségére támaszkodott. Gyula horka-sámán és Ilona aranyasszony Parajdon tartózkodott, Gyula a három rimolán: Susán, Sala és Tana, meg persze a három férj sátrának a szomszédságában állította fel bíró-papi boldoganyás-házát. Ő ítélt az Ilona országában előadódó vitás kérdések felett.

Landor abakán mindig úton volt, hogy Gede szécs-sámán rovásai alapján, mint területi-pap, a Magyarkán székelő Kerka rovósámánt évenként tájékoztatni tudja aranyasszony-papi működésének eredményéről. Minden jelentést Gúla pateszi, az isteni-idők papja és Ilona aranyasszony látott el kézjegyével. Ők mind a ketten beavatottak voltak. A harcosok között sok volt az elhalálozás, különösen a folyó melléki hordalék-földeken. A hegyvidéki településeken a harcosok jobban bírták az időjárás viszontagságait. Ezért lehetőleg a hegytetőkre települtek, halottjaikat pedig Gula pateszi-sámán tanácsára elégették. Poraikat emberfej-díszítésű cserépedényekben temették el. Gúla pateszi a sámánokkal lemásoltatta a csillagjósok által meghatározott névnapok jegyzékét, hogy az újszülötteknek ősi szokás szerint az Arvisurában megállapított neveket adhassák. Ebben a névgyűjteményben 2 tyumen, azaz húszezer név szerepelt. Annak alapján adtak új településeiknek is Arvisura-beli nevet. Ez a névadás így történt Hunniában, Kurdiában és Marinában is. A névadást még a távoli meleg-vizes Ilona-országból is jelenteni kellett Magyarkára. Ennek a kalandozási törvénynek a megtartását a beavatottak ellenőrizték. Gúla pateszi minden évben meglátogatta Biked arbagsámánt, aki Tarkós fiainak 5 fia közül legidő-sebb volt és gyógyítással foglalkozott. Felesége: Tátika rimalány egy melegvizes tó mellett sátorozott, amíg Biked vadászai társaságában vadászni járt, hogy eltarthassa népes családját. Ugyancsak minden évben felkereste a tó mellettieket Tarkós második fia, Pilis is, aki szintén arbag-sámán volt és a róla elnevezett pilisezéssel gyógyított. Tarkós harmadik fia megbetegedett, mert Harkács vitéz gyógyító forrása a Sajó folyó környékén elvesztette gyógyító erejét.

Később Sala rimalány, aki Ilona aranyasszony országában özvegységre jutott, Biked arbag-sámánhoz jött el hűléses eredetű betegségét gyógyíttatni. A tizedik nyár-középi Ilona napon érkezett öt fiával, Bezeréd, Barla, Boka, Bátyk is elkísérték. Sala annyira megszerette Biked gyógyító-sámán melegvizű tavát, hogy Somló, Rezi, Zala, Berény és Sümeg nevű fiaival ott maradt a makkoltató disznós vidéken. Mivel a fiúk éppen olyan vastag nyakúak lettek, mint a melegvíz-környéki lakosok, nagyapjukról őket is, meg utódaikat is tarkósoknak nevezték. Tapolc vitéz, Tarkós negyedik fia, a 15. évben özvegy lett és eljött Biked bátyját meglátogatni. Mivel anyósával rossz viszonyban volt, minden értékét ott hagyta, öt nagyobb fiával Biked birodalmába költözött át, öt kisebb gyermekét anyósánál, a veszekedő Pereces anyónál hagyta. Biked birodalmában Pilis, Harkács, Sala és Tapolc ivadékai annyira elszaporodtak, hogy lassankint az őslakó tarkósok is elsajátították tőlük az ordoszi kalandozó beszédét. Ordoszból minden századik év táján újabb csoportok indultak nyugat felé, hogy az őslakó tarkósoknak és a közéjük beolvadt kalandozóknak a betegség és vadászatok miatt megcsökkent létszámát vállalkozó szellemű ifjakkal feltöltsék. Kerka beavatott ifjúsági fősámán feljegyeztette a beavatottak sámán-központjában, hogy Biked melegvizes birodalmában a Tarkós leszármazottakat időről időre fel kell keresni és, hogy ezeket a látoga-tásokat Ordoszban a beavatottak titkos rovásainak gyűjteményében meg kell örökíteni.

KERKA ifjúsági fővezér, Arvisurai rovósámán százfős kalandozó csoportja: Pateszi (Öreg Isten Idő) ifjúsági fősámán Úzon Gúla Karakó Szakolca harsány, kispap Gönc Zengő Ják Bicse regős-sámán, tanítópap Namény Pamar Cikádor Bars bacsa-sámán, ellátópap Biring Zenta Gara Korpona bőd-sámán, bőségpap Pokaly Zabozka Batyk Selye baksasámán,v. boksa tudóspap Pata Gambuc Kolon Körmöc arbag-sámán, gyógyítópap Tapolc Harkány Biked Pöstyén vándorlópap, kács-sámán Kondó Perjámos Pilis Léva dalacs-sámán, katonapap Lőcse Tordas Kabold Kosztolány ulcsák-sámán, nemzetiségi Bakar pap Szurdok Parajd Boka Garam duru-sámán, szövetségi pap Szerednye Mecske Rába Zsolna jaku-sámán, összekötőpap Rozgony Tisa Lendva Semte barus-sámán, jövendőmondó pap Kartal Baksa Bezeréd Csejte magóc-sámán, varázslópap Visk Nyíres Ozora Modor nazir-sámán, istenidézőpap Jászó Bodon Rajka Kubin bán-sámán, őrségpap Sőreg Milkó Köpcsény Pozsony Napistenpap, kende-sámán Borsava Gilván Barla Galgóc tárkány-sámán, kovácspap Harkács Csató Csákány Komját kalandozópap, vajda-sámán Vajács Torockód Gétye Zsigárd gyula-sámán, szerződési pap Pásztó Barót Valkó Borostyán horka, v. harka-sámán, bírópap Hont Gyula Sümeg Zobor szécs-sámán, aranyasszony- pap Gede Torda Sala Holics igric-sámán, éneklőpap Cigánd Sepsi Ruszti Tapolcsány abakán-sámán, őrségpap, öregtanácspap Dömös Lándor Kaproncs Selmec rimolán-rimalány papnő Ilona Susán Tátika Galánta Fenti személyek ötéves kiképzésen vettek részt és mind a százan a melegforrások vidékén maradtak. Rimolán kiképzésben Ilona, Sala, Susán, Tátika és Galánta vett részt. Velük jött negyven rimalány, s így 195 férfi és 45 nő, azaz 240 személy maradt vissza és 160 lovas Kerkával visszalovagolt Ordoszba. Dömös, Lándor, Kaproncs és Selmec végzett sámánképzést és a legokosabb bánokból lettek az abakánok, akik az ataiszi hitre képezték ki az ifjúság küldötteit.

BESZÉLŐ BOGLÁR (A 3. Arvisurából)

Mivel Agaba fősámán látása a 12. medvetoros évben meggyengült, utána kazahun veje, Batour vette át a rovások vezetésének jogát. Közben Agaba rovásba vette mind a 24 hun törzs rege-és hitvilágát. Megalkotta az Arvisura törvényeket. Megörökítette az elsüllyedt Ataiszból hozott gyógymódokat és azokat a bölcsességeket, melyekre a sámán-ifjúságot oktatta. Fontosnak tartotta a kézművesség fejlesztését is. Batour, öccseivel és a sámán-képzősökkel még Agaba fősámán életében végigjárta az összes törzsek szálláshelyeit. Házassági manőverei miatt azonban a törzsi vezérek nagyon megharagudtak rá. A legeltetési határokat ugyanis a házasságok révén rokonaivá lett törzsfők javára vonta meg. Az Öregek tanácsa a gyakran fellépő járványok miatt a 28. medvetoros évben elrendelte a 2-2 fővel induló sámánképzést, úgy, hogy a 30. medvetoros évtől kezdve egyikük már gyógyítással foglalkozzon és csak a másik vegyen részt a további teljes képzésben. Így minden törzsből csak az egyik marad Ordoszban, a másik már összekötő kapocs lett a törzsi-székhely és Ordosz között. Mivel a délvidékről újabb kinaj tömegek kezdték öldökölni az Agaba fősámán mellett maradt népet, a Hangun folyó jobb oldalán maradt békés természetű kézművesek közül egyre újabb meg újabb menekülők érkeztek. Batour népes családjával éppen Ordoszban vendégeskedett. Azt javasolta Agaba népének, hogy költözzenek őhozzá a kettős Hun-folyó vidékére, vagy felesége húgának vőlegényéhez Ordoszba. (A kettős Hun folyó egyike Pekingen folyik keresztül. Tiensin városnál találkoznak és úgy ömlenek a tengerbe.) Úzon boldogan fogadta városába, gazdag apósát, Agabát, aki három, kincsekkel megrakott hajóval érkezett. Kéz-műves embereivel sok szállást építtetett, s kincseivel telerakta őket. Mivel Agaba első feleségét, a dúsgazdag özvegyet a kinajok megölték, egy gyógyítással foglalkozó jómódú lányt – a későbbi Rima-asszonyt – választotta feleségül. Vele menekült Ordoszba. Úzon is boldogan fogadta menyasszonyát, nem vérrokon Ibolyát. Holdtöltekor megtartották a menyegzőt. Úzon-sámán nevén Úzapani-álmában sem gondolhatott volna szebb menyasszonyra, mint amilyen Agaba kisebbik leánya volt. Édesanyjától örökölte a Nagyvízen túli Ataiszból hozott bogláros fejdíszt.

Ennek legszebb ékes köve minden almavirágzáskor beszélni kezdett. Ezt a beszédet csak vőlegény vagy menyasszony hallhatta meg. Az Uzapani és Ibolya által később hátrahagyott fejdíszt valakinek mindig egy szent rejtekhelyen őriznie kellett, hogy hatása is mindörökké erősítse a hun törzsek szövetségét. A beszélő boglár Úzd kegyhelyre került. Minden 4. évben újabb szentélyt kellett építeni, hogy a szent kő megtarthassa beszélő erejét. Agaba fősámán is a beszélő kőhöz fordult, hogy megtudja, ki legyen az utóda. Joli-Tórem úgy döntött, hogy a kaza- és széki-hun törzs legyen a vezető ereje a hun törzsek szövetségének. Így agaba után Batour lett a fősámán. Uzapani második lett. Ekkor az Úzd székváros melletti új településen a kis Ózd kapott kegyhely-építési jogot. A beszélő bogláros fejdísz alatt itt esküdött egymásnak örök hűséget Uzapani és Ibolya. Négy évig ebben a szentélyben kellett titokban őrízniök a beszélő követ. A 12. medvetoros évtől kezdve Batour sorra járta a 24 hun törzs szálláshelyeit. A szokásos kalandozásokat csak óvatosan engedélyezte. Mindig előírta a sámán-tized beadását a Joli-Tórem szentélyében székelő fősámán részére. Öccsei közül többen hun vezérek leányait vették feleségül. Ebben az évben az avarok székhelyére, a Hangun melletti Győrbe került a beszélő kő.

Burján, a tatárok vezére megtagadta Batourtól egyszem leányának a kezét, sőt azzal vádolta Batourt, hogy az Arvisura törvényeket kijátssza a többi törzs ellen: télen mindig a szent rovásokat bújja, hogy az égiek minden áldását magára irányítsa. Kifogásolta, hogy Ordoszban, ahol Agaba fősámán gyógyít, sohasem akad járványos megbetegedés, de a többi törzsi szálláson még a sámánok is elpusztultak. Ezért azt javasolta: kettőzött létszámmal induljon meg az előképzéses tanítás. Agaba attól tartva, hogy minden eddigi erőfeszítése kárba vész, a 28. medvetoros évben elkezdte a 6 éves sámánképzést. Az úzok Uzapani és Kecső vitézt jelölték sámán-tanulónak. Batour a többi törzsből is kiválasztotta a kiváló harcosokat. Kecső vitéz kardkovács volt. A kabarok vezérének a leányát vette feleségül, s ezért Vasváron új kegyhelyet épített. Ezzel újra az úzok kezébe került a beszélő kő, de Kecső sokat betegeskedett, ezért a rovások másolására osztották be. Ibolyával együtt lemásolta az összes Agaba-féle ataiszi rovásokat. A fekete lepel alatti oktatáson mindig részt vett Uzapani is. A 30. medvetoros év nyarán a hun kalmárok jelentették, hogy a kinajok sárkányos serege támadásra készül. Agaba meghordoztatta a véres kardot, s 5 nap alatt Ordoszba össze is gyűltek a hun seregek. Mivel a kazahunok vezérét, a hős Tordát elragadta a “feketehalál”, fővezérnek a suoma Temerét választották. A fekete és a fehér hunok két sereggel vettek részt a felvonuláson, ezért a harcosok létszáma két és fél tyumenre (25000-re) emelkedett. Az úzok mint csákányos hídverők sárkányos hajókon úsztatták lefelé a Hangun folyón hídverő felszereléseiket. Nyáreleji holdtöltekor értek a hunok által lakott síkság szélére. A tömlős úsztató-zsákokkal ellátott hírvivők jelentették, hogy a kinajok félnapi járásra vannak. Ekkor a haditanácson Temere kiadta a parancsot, hogy a hun sereg a szálas erdőben törzsenként helyezkedjen el és félnapi pihenővel várja be a ki-najokat. Előőrsnek a tatárok seregét rendelték ki. Az ő feladatuk az volt, hogy csalogassák maguk után a ki-najokat és úgy törjön rájuk a hun sereg. Temere elgondolása igen jónak bizonyult és döntő csapást mértek a kinajokra. Utána 5 napi járóföldről fogságba hurcolták a kinajokat.

A hadifoglyokat szétosztották a hun hadsereg veszteségeinek pótlására. Legnagyobb veszteségük a tatároknak volt, ezért ők kapták a legtöbb béklyózott foglyot, hogy így pótlódjék a hősi halált haltak munkaereje. A hadisarcot szétosztották a győztes harcosok között. Batour így értelmezte az égiek parancsát, de a tatárok ezzel nem voltak megelégedve és viszonyuk tovább romlott Batourral. Amikor a 34. medvetoros évben elérkezett a sámánok Nagy-Süánja, Úzapani lett az első, s Jóli-Tórem kegyhelyén fősámánná választották. Agaba még a 32. medvetoros év közepén megtért őseihez. Testét az ordoszi Bálvány-hegyen elégették. Mivel Batour sok bosszúságot okozott a 8, nem rokon fekete-hun vezérnek, Joli-Tórem negyedik ünnepe után egy éjszaka a tatárok meggyilkolták. Rokonsága hadat akart indítani a gyilkosok ellen. Temere fővezér és Uzapani fősámán ezért az Arvisura-törvények alapján elrendelte az ilyenkor szokásos tetemre-hívást. A 3. nap éjjelén Uzapani elhozta Joli-Tórem kegyhelyéről a Föld-anya bogláros fejdíszét. Amikor a nem gyanúsítottak elvonultak Batour holtteste előtt, a fejdísz hallgatott, de amikor a tatárok következtek, a “beszélő boglár” megszólalt: amikor Karakun tatár vezér meghajolt a fejdísz előtt, Batour szívéből megindult a vér és a kés Karakun lába elé esett. Erre az égi jelre a tatár küldöttség Karakun vezért darabokra vágta. Uzapani a törzsek közötti gyilkosságok esetén mindig igénybe vette a “beszélő boglár” segítségét és sikerült is a vérengzésnek véget vetni. Uzapani és Batour még Agaba életében rovásba vette az összes Arvisura-törvényeket. Rendszerezték a gyógyítási módokat. A törzsek regéit, mondáit-Agaba fősámánnal együtt – az Arvisura – rovásokban örökítették meg. A “beszélő boglár” négyévenként azóta is folyton vándorol.

 

3.

75. Arvisura

Az ataiszi tudás elterjedése a Nagyföldön a 5. medvetoros évtől a 93. medvetoros évig Erek tanfejedelem tanítása Tatranig rovása Kr.e. 3965-3947 között A 75. medvetoros évben tartott sámán-előzködésen Káles sámán lett az első. Baratony elhalá-lozásával az ifjúsági fősámáni beosztás után elnyerte a beavatott fősámáni tisztet. Két buzgó rovósámán, Erek és Töröngöj elrendelte, hogy az Öregek Tanácsának tájékoztatása végett ifjú sámánkalandozók nézzenek szét a déli tájakon. “Útbaindításunk előtt Erek sokat beszélt nekem olyan dolgokról, amikről a szokásos oktatás során senkinek sem adott tájékoztatást. Üzent Uruk-béli hozzátartozóinak; hírt várt arról is, hogy mivé fejlődtek a termékeny Igaglat környékén a földműves nép gazdálkodási ismeretei, és hogy milyen hírek járják az ataiszi menekültekről az ott élők között.” Az útnak indítottak között a legjobb lovas Bene sámán volt, ezért ő lett a kalandozó csoport vezetője. “Velünk tartott Agócs, Gáti, Tekes, Jó, Begő, Ménes, Kojon, Koncsi, Gát, Zemlén, Ács, Szaka, Csoma, Mása, Keve, Kece, Bénye, Buja, Lubi, Holán, Kocs és Béla, sámánok valamennyien. Útiránynak a Hunor és a Bolhás tó melletti gazdag hun települést jelölték meg, valamint a Nagy Tó alatti, látásnyi területű síkságot Magyarka érintésével. Ott egy alvásnyi ideig lehetett tartózkodnunk azzal a céllal, hogy ez alatt közöljük Magyarkával, mi minden változás történt Ordoszban 75 medvetoros év alatt.” Útközben, erős télben embermagasságú gödröt használtunk lakóhelyü1, s ezt fakerítéssel körülkerí-tettük, a padlást pedig többszörös nádréteggel fedtük be, hogy az eső és a hólé lefusson róla. Nagy, hosszú nádtetők alatti gödrökben annyi enni- és tüzelnivalót halmoztunk fel, hogy elég volt tavaszig. Otthon azonban minden lakható gödör közepén agyagból készített búbos kemence is volt körülvéve melegedő padkával. Az agyagdöngöléssel készült kémény, ha nagy volt a család, a kakasülőn lévő búvóhelyeket is bemelegítette. A tüzelő megszerzése a nagyfiúk feladata volt, a tűz ápolása a tűzőrző lányoké. Az ételeket az eladó leányok melegítették agyagedényekben, mindenki elé csak egy evésre való ételt tettek. Szűkebb napokban a gazda csak ennyit engedélyezett. Bővebb volt az ellátás, amikor elkezdődött a disznótor, a medvetor és a szarvastor ideje. A szétosztást ilyenkor a fővadász végezte.

Amikor vége lett a szűkebb étkű télnek, akkor kezdődött a bölénytor; az állatszaporodás meg a tavaszvárás kezdete meghozta a gödölyetort. A rovástudó sámánok névadó rovásokkal indultak törzseikhez. Az Égiek parancsa szerint az év valamennyi napjára előírt névtől csak többes szülés esetén volt szabad eltérni. Magyarka után hazámba érkeztünk. A 3981. medvetoros évben, mint lovász-gyermek követtem Or-dosz városába Erek pateszit, aki Baratony halála után a sámánképzés tanfejedelme lett. Az én kötelességem volt, hogy a gyengülő szemű, Uruk-városi születésű Ereket támogassam. Erek megállapította Anya-hita rovásából, hogy a nagy mindenség 25920 tűzszerzési év alatt fordul egyet az Életadó-nap birodalmában. A nap-vallás papjai 373 napfogyatkozást és 832 holdfogyatkozást jegyeztek fel. Szipparban viszont már még egyszer annyi ideje figyelték a bölcsek a Nap csillagok közötti mozgását, a csillagboltozat teljes meg-fordulásának idejét. Nippar templom könyvtárából elhoztam azt az agyagtáblát, amelyik a 12960-as szám alapján mutatja a kettéosztott égbolt járását. Kaltes asszony birodalmában 60 pergős időt mértek és az időszámításban ezt vették alapul Nippur-ban is. Az Égi birodalomban a 25920-as fordulószámot a 60-hoz viszonyítva a pergő idő jellegzetes számát 432-ben állapították meg, az pedig a 9 ismeretlen hatalom számát foglalja magában. Ez adja az emberi faj kipusztítását jelző számot is. Az 540 égből érkezők kapuján 800 bölcs lépett valamikor égboltunk színpadára. A kulcsszámon alapul az is, hogy a Nipparban vaIó uralkodás 4320000. évében kezdődött az özönvíz, s ezzel azoknak a királyoknak a hatalma megszűnt. Az indijók is, akik Susából származtatják tudásukat, 4320000 évben jelölik meg a végtelen élet idejét. Anyahita ez ellen a 9 ismeretlen hatalom ellen vette fel a harcot. A tűzszerzési évek ismeretében bölcseink is a Szavárdokat indították útnak. Amikor az üvöltő Égi sárkány farkával Holdunkat hozzánk vágta, ránk szakadt az addig csillagos égbolt sötétsége és a menekülő beavatottak kíséretükkel a Nap és Ataisz birodalmába menekültek. Az emberek félelmükben egymást ették, különösen a fiatalokat. A beavatottak erre elkezdtek a templomgazdaságokban égi magvakat termelni, megszelídítették az állatokat és véget vetettek az emberevésnek. Minden evést, később minden fogást 1 évnek számítottak.

10 király 432000 evésig uralkodott, de falánkok voltak. Ezért az Égiek újabb özönvizet bocsátottak rájuk. Az Égi eredetű Urganim és társai ebből megmenekültek, Szavárd birodalmában egy bárkával kikötöttek, de az evési évek számlálásával nem hagytak fel. Három holdtölte után visszajöttek és a tenger akkorra már egy napi gyaloglásnyi távolságra elhagyta Úr városát. Ekkor sokan Susa városán keresztül az Indus völgyébe vándoroltak és ott magas házakat építettek. Uruk szorgalmas népe visszatért Úr városába, Buda palotáját újjáépítette, még a palota pincéjét is kitakarították az iszaptól. Majd hálát adtak az Úrnak. Templomgazdaságuk felügyelőjévé első királyuk-nak, Budának az ÓN birodalmából való leszármazottját, Úr-Kevét választották meg. Agyagtábláikat Pintőr nevű szent városukba vitték. Káldi vezér, amikor kikötött a róla elnevezett Káldi-földön, megalapította a Káldi gyarmatot. Innen indult el Zagrosz vezérrel Úr-káma és megalapította Káldi-föld első gyarmatát, Úr városát. Zagrosz és Élám 10 hajó hátrahagyásával később elment innen a hegyvidék felé. Féltek, hogy az özönvíz megismétlődhet, s ezért az Ataiszhoz hasonló, Zagroszról elnevezett hegyvidékre vándoroltak. Úr-kámának meghagyták, hogy ők is költözzenek a hegyvidékre árvíz esetén és figyelmeztessék erre utódaikat. Ez történt a 7758. tűzszerzési évben. Úr-Kámának a fia Urnina még tengerparti hajósvezér volt, de a templomgazdaság olyan jó módot teremtett, hogy a fia Úr-Gana már király lett a Káldi-föld partvidékén. Kaltes asszony szekerén újabb Égiek érkeztek és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Oánész kiúszott a partra. Felső teste emberi volt, mely alul haluszonyokban végződött. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének ifjai kenyérrel és hússal kínálták, melyet ő szívesen elfogadott. Később társai is követték a szárazföldre, s szintén csillogó ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe. A felbátorodott nép minden jóval elhalmozta őket. Úr városának felnőtt lakói eleinte csak nevettek gyermekeik és az Égből jöttek barátkozásán és az ötödik holdtöltén ők is bemerészkedtek a csatornába.

Akkor csodát láttak: reggelre eltűntek az idegenek uszonyai és alsótestük is emberivé változott. Az uszonyok persze lábra szerelhető alkalmatosságok voltak. Tűzokádó és szikraszóró gépeikkel ámulatba ejtették Úr város népét. Ezeknek a csodaszerkezeteknek a kezelésére megtanították a földieket is. Fölmentek a templomba és valami szerkezetekkel az eget nézegették. Erre is megtanították a pateszik gyermekeit. Mire eljött a 12. holdtölte, megtanulták a földiek nyelvét, a Rát folyó felé pedig elkezdték keresni a csatornázás lehetőségét. Megtanították az embereket a föld művelésére és az állatok megnemesítésére. Pulikkal juhokat őriztettek emberi segítség nélkül. A pulikat eleinte égi szőr-pamacsoknak nevezték, mert olyan okosak, hogy nem is állatok. Voltak olyan kis halaik, amelyekkel a magukkal hozottak úgy eljátszottak, mintha barátaik lettek volna. A Kaltes asszony bolygóján lévő 9 ismeretlen hatalmat úgy magyarázta Oánész, hogy ez Kaltes asszony 9 csodája és ez 9 Égi mester létezését bizonyítja. Ezek szerint a 9 Égi mester volt Kaltes asszony bolygójának a mozgatója. Égi eredetű tudásuk lehetővé tette, hogy már 540-szer fölkeressék Joli-Tórem bolygóját. Minden ilyen látogatás előtt 800 Égi lakó dolgozott Kaltes asszony egy-egy szekerén. De olykor mégis előfordult valami hiba. Egy alkalommal 9 égi lakó itt maradt Földünkön és a koponyájú földi lakók közül választottak maguknak párt. Ettől kezdve a földiek is elkezdtek okosabbak lenni, és néha nem ették meg legyőzött ellenségeiket. A földi növényzetet az égiek égi magvakkal nemesítették. A föld lakói valami-kor a fákon épített fészkekben kerestek menedéket a nagytestű állatok elől. De később megtanultak rájuk dorongokkal, csapdákkal és kövekkel vadászni. Egy-egy nagy állat elejtése dús lakomát biztosított.

 

A nagy földrengések, eljegesedések után olykor alig maradt ember, de az égből jöttek egyre nagyobb sikerrel megtanították a földieket a védekezésre, és a Kaltes asszony bolygóján élő mindenféle. Az égből mindig kilencen jöttek. Volt rá eset, hogy közülük itt valaki elpusztult. Ilyenkor a visszatérők Kaltes asszony szekerén valakit magukkal ragadtak. Az ilyenekre azután azt mondták: jók voltak, tehát a mennybe mentek és az Isten fiainak nevezték őket. Ilyen földi látogatások addig történtek, amíg el nem érkezett a Nippurban is följegyzett titokzatos 4320000-es életforgási szám. Azóta csak Kaltes asszonyféle gyöngy-szemecskéivel figyelik a Földön maradt, igen elszaporodott utódaik életét. Amit, így meglátnak, azt bizonyára beírják az Élet könyvébe. Erről az óriási időről, de még annak töredékeiről is csak olyan ember beszélhet, aki a 4320 és az azt felező 2160-as szám lényegét, a Világ-holdévet meg tudja érteni. Az ilyen ember elmondhat annyit, amennyit a földi ember értelme fel tud fogni. Földünkön az emberiség elszaporodása mindig táplálkozási nehézségeket okozott. A megoldást a számok hozták. Amikor például a megengedett étkezések száma a Rát-Tigris völgyében elérte a 4320-at, a 43200-at, illetve a 432000-et, hol kisebb, hol nagyobb özönvíz keletkezett. Ha nem özönvíz jött, akkor üvöltő vízisárkányok jelentek meg az égbolton és megcsapkodták a Földet. Buda leánya, Aran, Ten vitézhez a gyakran kiáradó Nagy-folyó ifjú királyához ment férjhez. De a folyó minden gyermeke születésekor kiáradt. A sok áradást a gyakori szüléseknek tulajdonították és ezért Aran bátyjai Ten vitéz férfi népét felbujtották, hogy öljék meg Ten vitézt. A gyilkosság után Aran tenger gazdagságával hazatért Úr városába és várta azt a férfit, akit a bölcsek jóslata szerint az Égiek ígértek neki. Nemsokára csakugyan megérkezett Samasna Pistije, aki tengernyi szenvedés után végre feleségül vehette Arant. Sok fiuk és leányuk született. Buda halála után Samasna Pistijét az Úr hegyén épült templomban királlyá kenték a pateszik. Samasna Pistije igen bölcs és okos uralkodó volt. Birodalmát apró gazdaságokra osztotta. A földműves nép három nap Úr város földjein tanulta a papoktól a földművelés okosabb módját, a másik három nap a saját földjeiken igyekeztek kipróbálni. Terményeikből, gyümölcseikből és állataikból aztán mutatót vittek Úr templomának. Az okosabb földművelés, a nagyobb állatsza-porulat és Úr csatornázása meghozta gyümölcsét: nagyon meggazdagodtak. Ifjaik látni szerették volna a világot, sőt Úr nevében meg is hódítani. De előbb elsajátították Úr templomának rovás-ismeretét. Az elaggott Samasa-Pisti sírt örömében, amikor nevelt fiai, akik Ten és Aran házasságából származtak, fölkerekedtek, hogy visszavegyék Ten vitéz birtokát. Amikor az önálló gazdaságok száma elérte a 4380-at, Samasna Pistije elrendelte a Nagyvíz vidékének meghódítását. Minden lovat elvittek Úr városából és csak a szamarakat hagyták otthon. Igénytelenségüknél fogva földművelésre azok alkalmasabbak is voltak, hódító útra indulni meg csak lóval lehet. Ten első fia, Ménes, aki igen okos és tanult ifjú pateszi volt, elindult a kisgazdaságokból kikerült 4380 elsőszülött ifjúval. Amikor megjelentek a Nagyvíz felső vidékén, a bölcsek eléjük mentek, mert az égi jelek már tudtukra adták érkezésüket. Szükség is volt rájuk: a legutolsó nagy áradás alkalmával nagyon sok ifjú férj elpusztult és várták a csodát, hogy az égi hatalmak tanult, munkás kezeket küldjenek hozzájuk. Így is lett.

Ménes és négy öccse a lovasokat letelepítette, s a bölcsekkel együtt hálát adott az Úrnak, aki az édesapja birodalmát visszaadta neki, mint I. pateszinak. Az első évi gazdálkodás igen eredményes volt, ezért a bölcsek népeikkel együtt Ménest királyukká választották. Kis városában nem volt özönvíz, mert azt, amint mondták, Enlil, Enki, Nin-Hurság és Eres-ki-Gal a Nagyalföld Istennője védte. A két nagy folyó neve nem Tigris és Rát volt, hanem ősi ataiszi nevén Idag-lat és Buranum. Élámban és Káldi-földön következetesen így nevezték őket. Az ataiszi elnevezést a 24 hun törzs szövetségének megalakulásakor átvették Eridu, Bad-Tiberia, Larak, Sippar és Surupaki. Az Uruki királyság Úr királyai alatt Úr, Arpadu, Aradu, Kis és Hit felett uralkodott. Amikor az 50. medvetoros évben, Kr.e. 3990-ben Erekkel megjelentünk az Uruki királyságban, Úr királya az újonnan felállított Nippar kegyhelyen fogadott bennünket. Ott folytak a pateszi képzések. Ott hallottunk Ős-Ten szülöttjének, Ménes királynak új rendszerű államalapításáról. Ménes az Úr városában használt képjelekkel levelezett Samasna Pistijével. Sok tanácsot kapott tőle birodalma ésszerű kormányzására. Az ON vallás papjai ugyanis sok hasznos följegyzést készítettek az Üvöltő Vízi Sárkány megjelenéséről és a Hold csatlakozásának körülményeiről. Tudták, hogy az állandó árapály hullámzása növelte meg az esők és viharok számát. Amikor Ménes első fia, Nap-Kira 15 éves lett, eljegyezte Amu főpapjának a leányát. A fiatalok új fővárost kezdtek építeni, Amun-óm elnevezéssel. Ez lett Nap-Kira fővárosa. Az ősi vallás hívei alávetették magukat Úr város törvényeinek és szokásainak. Az összeköttetést pateszik útján állandóan fenntartották. Bothonban az Őrsur ivadékai uralkodtak, a jobb oldalon Ménes fiai. Apósa halála után Nap-Kira került hatalomra, de Ménes második fia, Narmen is új várost épített. Az elaggott Ménes királyt itt temették el. Amikor pedig Őrsur elvénült, fiú gyermeke nem lévén, Ménes harmadik fiát tette meg uralkodónak. Ez Hor-Aba volt.

Őrsur halála után a tizedik feleségét, a legfiatalabbat tette meg királynénak. Ettől sok gyermeke született. Így hát Ménes király gyermekei uralkodtak Bothonban is, Esthonban is. Nippar csak-úgy ontotta a pateszi tanulókat, akik aztán Bothonban is, Esthonban is további képzésben részesültek, s így az ON papjaiéval felérő kiképzést kaptak. Ezeknek a kettős képzettségű pateszi-papoknak az ősi szokása így hangzott: Osiris (:Őrsur:) úgy székeljen, mint Rá, és Rá úgy székeljen, mint Osiris. Hor-Aba után a fiát Athotist kenték fel, még gyermekkorában, királlyá. Anuban lakott és mindkét nép felett uralkodott. Az északi, vagy alsó birodalom jelvénye a papirusz bokra volt. A déli, vagy felső birodalomé pedig a lótuszvirág. Észak Szet Isten, Dél Hóras birodalma volt. Királyi jelvényük a vörös korona, illetve a fehér sisak. Rá Isten védelme alatt állottak. Az első királyok Ménestől kezdve Úr városbeli mintára égetett téglával építkeztek. De több templo-mukat ősi birodalmuk szokása szerint, mokottaii, turrai és simeai kövekből emelték. Ezek mind óriási méretű közmunkát jelentettek Rá Isten dicsőségére. Szet Isten és Hóras Isten híveinek okulására, a két birodalmat egyesítő Ménes király óriási tégla könyvtárakat építtetett és a feljegyzéseket itt gyűjtötték össze négy és fél tömény korából. Ezekben le voltak írva a kegyetlen jégkorszak eseményei. Amikor a beavatottak elhagyták az egymást evő emberek világát, a Kaltes asszony birodalmában keletkezett kép-írást magukkal hozták. Itt aztán tovább figyelték a Nap és újabban a Hold anyánk járását. A Deltában a legnagyobb város az ON: a nap Isten városa volt, északon az Amon főistené. Mindkét város csak a Káldi kereskedőket engedte be. Ezeket Samasna Pistije utódainak a pateszijei kísérték. Így egyeztették csillagászati ismereteiket. Havarut városát Aran és Ten lányai építették. Férjüket mindig a legjobb íjászok közül választották és lovagló versenyen elsőnek kellett lenni. Ha tehát valaki az Istenek lányait feleségül akarta venni, annak úgy az íjász, mint a lovagló versenyen győznie kellett. Az első ilyen győztes Salát vezér volt. Új verseny-számot mutatott be: a vágtató lóról való nyilazást. Amikor Ménes király ON és Amon birodalmába érkezett, Aran leányági leszármazottai örömmel üdvözölték és felajánlották, hogy délről a jól kiképzett szitiuk, azaz íjászok fogják védeni a birodalmat. Ménes, majd Nap-Kira később pedig annak fiai minden évben meglátogatták Havarut. Ilyenkor elhozták ON és Amon isten ajándékait Ten leszármazottainak. Ten isten leszármazottai állandó összeköttetést tartottak fenn az ataiszi menekültekkel, ezek óriásivá fejlődött Úr birodalmával és annak 65 királyával. Átvették azok képírását is.

Arvisura Anyahita még Ataiszban megalkotta ezt az érthető közlési módot. A templomok gazdaságai és a Zikkuratok, vagyis a szent könyvek őrzői ezt rendre átvették és a nippuri írnok-képzésen a beavatottak százait képezték ki Ménes birodalma részére. Arvisura Anyahita korától kezdve a beavatottság jele a kereszt volt. Bothon, Esthon, Tenföld, Kál-dea és Indus földje mind átvette ezt a jelet. Akik az ataiszi tengerár és földrengések után az égből jöttek, Káldi-földön, majd Uruk földjén és Úr városában királyokká lettek. Tehát a királyság intézménye is az égből jött. A királyságok száma lassanként 65-re emelkedett. Az égi királyok a templomi gazdaságok földjein uralkodtak. A földművesek miután 3 nap a király földjein, majd másik 3 nap a saját földjükön dolgoztak, a hetedik napot Istennek szentelték. Ezt a szokást később átvette Kis városa, Mari városa, Indus birodalma és a Léb városán túli Mennyei birodalom is. Itt a királynak fel kellett hágnia a Földet jelképező Jáó dombra; ez volt az ő őrhelye; onnan dicsőítette az Istent. Ezt a példát a 24 hun törzs szövetsége is követte. Amikor fejedelmet, vagy fősámánt választottak, annak föl kellett mennie az Istenek hegyére és onnan visszajőve el kellett mondania, mit kívánnak tőle és népétől az istenek. Amíg Bothon és Esthon földjén az őslakók erdőket írottak, addig a kettős-baltás istenek: Min isten és utódai uralkodtak felettük. De amikor megérkeztek a jégár elől menekülő beavatottak: a Napisten fiai, a Kos és Bika csillagképének ideje alatt, Amun-Ré lett nagyon népszerű. Az isten jelképe ekkor a bika szarva közt lévő nap lett. Ebben az időben hagytak fel az őslakók az ikergyermekek egyikének feláldozásával. A Bika isten ilyesmit nem kívánt. A 24 hun törzs szövetségébe tartozók főként azért hagyták el Úr és Uruk városát, mert ott királyi személyek temetése alkalmával élő embereket áldoztak fel, köztük három hun mesterembert. De amikor az ilyen gyilkossággal felhagytak, édes borba gyilkos mérget öntöttek, abban a hitben, hogy az így kivégzett emberek szolgái lesznek a túlvilágon a királyoknak. Ezt az Ataiszból menekülő saka népek is szokásba hozták. Egy látogatás alkalmával pedig Batour, Uzapani és Baratony arra is figyelmeztette Uruk bölcseit, hogy ha az Ikrek csillagképében történtek is emberáldozatok, most már a Bika csillagképében ez nem való. Még Uruk, vagy Úr város királyának temetése alkalmával sem. Ezt Nippurban is helyeselték. Harapi király is az emberáldozatos temetkezési mód miatt hagyta el Úr városát. Ummából mentek el Úr városába Káldor király temetésére. De ott többek között a szamárfogatos hajtógyereket is lemészárolták az égiek engesztelésére. Harapi hiába kereste a gyermeket. A városbeli gyermekektől aztán megtudta, hogy több Úr városbeli gyermekkel együtt a szamárfogatos gyermeket is elvitték, hogy feláldozzák Káldor király temetésén.

Harapi király a gyermekekkel együtt a pateszihez ment és kérte, hogy ha még él a gyermek, adják neki vissza, mert az isteneknek való hála-tisztelet után haza akar hajtatni Ummába. De a pateszi azt felelte, hogy a gyermeket már feláldozták a király lelki üdvéért, de az az égieknek tetsző cselekedet volt. Harapi király méltatlankodva figyelmeztette a pateszit, hogy már elhagytuk az Ikrek világhónapját és őrültség még most is véráldozatot bemutatni. Umma királya ezután elmondta az övéinek, hogy beavatott lévén ismeri az isteni törvényeket és éppen ezért nem hajlandó tovább Uruk városának közelében élni, mert Úrban és Urukban is gyakoriak a gyilkosságok a temetéseken. Harapi királynak számos, dolgos népe lakott Ummában. Lakóházakat, templomokat is építettek, földjeiket is jól művelték. De a királyt bántotta, hogy a nép csökönyösen ragaszkodott az ősi, maradi építkezési módhoz, holott építhettek volna kényelmes lakásokat is. Végül népének a felével elhagyta a Nagy-folyamok közti síkságot és az Indus folyó vidékére költözött, ahol a rokon indijó menekültek voltak uralmon. Amikor Léh városán keresztül hazafelé mentünk, egy kis kitérővel fölkerestük Harapi király birodal-mát. Ott már igen magas építményeket is láttunk és az emberek kényelmes lakásokban éltek. Minden lakásba vizet vezettek be és mindenkinek külön háló-helyisége volt. A Varázslat művészete is sokkal fej-lettebb volt, mint Urukban. Beavatottaik más, új írásmódot rendszeresítettek. A Folyóközben valamikor a pateszik uralkodtak minden faluban. Amikor azonban az Úr népe elszaporodott, a nagyobb városokból egy-egy katonailag jól kiképzett, magas termetű embert küldtek a falvakba, hogy hódoltassa meg az ottani népet. Az ilyen kiküldöttet Lugalnak, vagyis nagy embernek hívták. Amikor a városok versenyezni kezdtek a falvak meghódításáért, amelyik Lugal hamarább érkezett, az lett ott a nagy ember, az égi eredetű király, akinek aztán a pateszi behódolt és vazallusa lett a hódító Lugalnak.

29. Arvisura Buharata-Cinegés rovása 486-499. Medvetoros év Kr.e. 3554-3542

MAGYARKA ŐSVALLÁSA

A 486. medvetoros évben egy gazdag Hunor-leszármazott, Buharata lett a fősámán. Hunor birodal-mából azért küldték sámán-képzésre, mert kiváló lovas, de amellett hírhedt verekedő is volt. Buhara városában mindenki örült neki, hogy 5-10 évig békéjük lesz, a zabolátlan fejedelemfi nem fogja folyton rettegésben tartani vad lovaglásával és szüntelen kötekedéseivel az Amu-Darja folyó völgyének a népét. A hosszú időre remélt békességet meghozhatta, ha Buharata sikerrel végzi el a sámán-iskolát. Az Öregek tanácsa ugyanis javasolhatta, hogy a kitűnően végzett sámán vegyen részt a beavatottak képzésén is. Urgencs fejedelem is arra számított, hogy fia is részesülni fog az égiek magas tudományában. A 480. medvetoros évben a pusztaszeri Nagy-süánon Karagasz lett az ifjúsági fősámán. Buharatát nagyon bosszantotta ez a vereség és lovai közül kiválasztva a 24 legjobb futót, visszament Ordoszba to-vábbi képzésre a beavatottak csoportjában. A 485. évi Nagy-süánon tanulmányi eredményei kitűnőek voltak, de a lovasversenyben a lova elbukott, és a versenyt Sórja rimalány nyerte meg, aki a Tom folyó menti Kondomából jött, a török törzs Sór nevű tárkánytörzséből. Ez volt az első eset, hogy a lovasversenyt lány nyerte meg. Mint nyertesnek szabad férjválasztási joga volt. Buharatát választotta. Az esküvőt a következő évi fősámán-választás alkalmával tartották. Ködör és Cinegés volt a vőfélyük. Darró, a megrokkant fősámán adta rájuk áldását és átadta Buharatának az ifjúsági fősámán hatalmat is. Buharatának (akit, mint kiváló lótenyésztőt ismertek) az anyja a magyarkai fejedelemnek Báta fősámánnak volt a lánya. Ezért élt Buharatában az az elhatározás, hogy Buhara városának minden gazdagságával segíti Magyarkát és az ősmagyar vallás fellegvárává építi ki. Mindjárt a házasságkötés után megtervezte a városka templomát és kegyhelyeit. Ataiszi szokás szerint csatornáztatta a várost, de csatornás gazdálkodást rendszeresített a Kuma folyó egész völgyében is. Magyarka felett is teraszos ker-tészetet létesített. Magyarka városát Magya fejedelem építette Szavárd lovasparancsnokkal együtt. Enéh, a Magya fe-lesége legkisebbik fiát, Magyarkát az ősmagyar hiten nevelte. Magyarka városának felépítéséhez Szavárd 237 furmányosa hordta a követ szekéren az Anyahita-tisztelők birodalmából, három furmányosa pedig Buharatával tartotta fenn a kapcsolatot. A város húsz év alatt teljesen felépült és Magyarka elkezdhette a Góg és Magóg által alapított ataiszi ősmagyar vallás táltosainak a kiképzését. A kézművesek 620 főből álló csoportja Dabósában maradt, a szegényebbek; 240-en, átkeltek nyájaikkal a Nagy-hegyen és a kézművesek segítettek felépíteni Magyarkát. Urukból való vándorlásuk a 120. holdevés ünnepétől a 130. holdevésig tartott. Akkor megállapodtak abban, hogy Dabosától Magyarkáig Kurd nemzetsége fog lakni, fiának Káldornak a birodalmában; az istenfélő Magyar népei pedig a Nagy-hegy tetejétől a jégkucsmák aljáig terjedő részt veszik birtokba. Magyar utódai tudták, hogy a szegénység a hun törzsszövetség medvetoros időszámítását alkalmazza, de ők Szavárd törzsének tűzszerzéses időszámítását fogadták el.

A Magyar és Szavárd törzs összeházasodása után is ez az időszámítás maradt fenn. A tűzszerzés megünneplésének idejéből indultak ki és Ataisz elsüllyedését a 8470. tűzszerzési évben állapították meg. Mialatt a hunok 12968 alkalommal tartottak hold-evési ünnepet, addig a szavárd-magyarok 998 esetben ünnepelték meg a tűzszerzést. Agaba fősámán, hogy a kétféle ünnep körüli vitát kiküszöbölje, a medvetor-evést rendszeresítette. Ezt mindig a tél közepétől kezdték, amikor a makkon hízlalt disznók tora már múlóban volt. Az ordoszi sámánképzés ezt az időszámítást fogadta el. Szavárd magyarságának kézműves népe már az 1018. disznótori evést számolta, amikor ők Magyarkán a 9488. tűzszerzési ünnepet tartották. Ekkor az időt egyeztették Batour fősámánnal. Amikor a hun törzsszövetség Uruk városába kalandozott, Magyarka és Szavárd népe is képviseltette magát. Ekkor a 20. medvetoros évben a 9954. tűzszerzési ünnepet tartották. A hun lovasokat Buharata és Cinegés sámán vezette. A szavárd-magyarok ekkor is a magyar ősvallást tartották a többi kisebb törzzsel együtt. Mire Magya fejedelem Magyarkán meghalt, a Földanya erősen felmelegedett. Ezért Mari fejedelem-asszony gyermekeivel és a Mari birodalombeli törzsekkel északra húzódott és az Etil folyó két partján telepedtek le. De amikor egy emberöltő múltával ez a felmelegedés csökkent, akkor is megmaradtak ezen az új tájon, annyira megszokták az erdei vadászatot, meg a télre való élelemgyűjtést. Magyarka és utódai azonban ott maradtak a hun törzsszövetség és Uruk népének bölcsőjénél. Ők is, meg a velük összeházasodott szavárdok is megmaradtak a fiatal Magyarka fejedelem egyisten-hitén. Ez különböztette meg őket a többi ataiszi néptől. Az özönvíz elmúltával a Nagy-hegy vidékéről visszaván-dorolt Szumír fejedelem népei is-amint a rokonlátogatók elmondták-már a háromezredik istennél tartottak. De ez következett a természet nagy bőségéből: annak minden jelenségére, vagy minden emberi tulajdonságára egy-egy istent alkottak maguknak. Elfelejtették, amit a Susa szumír város környékéről elvándorolt családok emlegettek, hogy az istenek az emberek agyából pattantak ki. Buharata északra Mari birodalmába, délre Szumír fejedelem uruki törzseihez és Úzon melegvizes birodalma felé irányította háromszáz lovasát. Az ősmagyar vallás tanulmányozására hosszabb ideig Ma-gyarkán maradt. Itt az öntözéses és lépcsőzetes termelés következtében nagy bőség mutatkozott. Tetszett neki az is, hogy a nép nem félt a földrengéstől és csak kőből készült házakat építettek. Sok bölcs dologról hallott az égi istennek épített hajlékban is. A látottakat összehasonlította a gazdag hun törzsek életével, küzdelmes életükkel, meg a sámánok több-isten-hitével. Tudta, hogy ebben része van annak is, hogy a közbenjárás haszonnal jár. Magyarka egy-isten-hitét csak néhány szavárd család tette magáévá. Ezek összeházasodtak Magya fejedelem harmadik fiának a leszármazóival. De az nemigen tetszett Buharatának, hogy a fejedelem és a családja éppen úgy dolgozott, mint a legterméketlenebb vidéken élő fejedelmi leszármazottak. Ez mindenkit mindenkivel egyenlővé tett. Az ilyesmit nem volna okos a Hun tó birodalmában is otthonossá tenni, mert akkor a gazdag lóállomány felett rendelkező hun fejedelmi ifjaknak is dolgozniuk kellene. Buharata azt tartotta jónak, ha minden törzsnek megvan a maga külön istene. A sámánokat a hun előkelőségek gazdagon el tudják tartani. Jó, ha az emberek megmaradnak a maguk elképzeléseinél. Buharata elment a vallási központba: Nippur szent városába. Magával vitte Báta, Barasz és Darró Arvisuráit. Egyeztették az időszámítást. A 24 hun törzs szövetsége 486 évvel előbb alakult meg. A Nippuri központot csak 1710 tűzszerzési évvel utána alapították. Az Arvisurák rovása tehát 2196 évvel azelőtt kezdődött. Az uruki templom-gazdaságokban régebben pateszik uralkodtak. A gazdaság a város legmagasabb pontján volt, hogy árvíz esetén a nép a gazdaság főépületében találjon menedéket. Később Úr-Ganna, a leghatalmasabb pateszi a gazdaságok hathatósabb védelme érdekében szétválasztotta a pateszik és a lu-galok hatalmát. Lugalnak mindig a legjobb harcost választották. Ő fegyvereseivel őrködött a gazdaságok munkájának nyugalma felett is. Ezekben tizedeket szerveztek és őrséget állítottak a rablók, gyújtogatók ellen. A lugal testőrsége ezért nemcsak fegyverrel, hanem tűzoltó alkalmatosságokkal is el volt látva. A később alakult szent város: Pintor kezdeményezte a nyugati látogatásokat. Így találkoztak Esthon és Bot-hon beavatottjaival, akik Nippur alapítása után 1509 évvel kezdték el jegyezni a napévet, 1550 évvel pedig vezetni a nyilvántartásokat.

Buharatának ide is el kellett látogatnia. A rokonlátogató sámáncsoport megállapította azt is, hogy Szumír-földön és Esthonban sokkal több a mélyen gondolkozó és irányításra alkalmas ember, mint Magyarkán és Szavárd-földön. Esthonban és Bothonban az újszülött végtagjait lekötötték, hogy az agyuk és az értelmük jobban fejlődjön. A koponyájuk is tovább nyitva maradt. A hunok ezt nem helyeselték, mert az ilyen eljárás csökkenti a test ügyességét és a lóratermettséget. Márpedig a ló ott nagyon fontos volt. Lóval nagy területeket be lehet járni, könnyebb az érintkezés. A földművelésben is igen hasznos. Általa lehet fenntartani a kapcsolatot észak és nyugat felé. Magyarka felépítéséhez is sok ló kellett. Pácska, magyarkai sámánból lett fejedelem megkérte Buharata fősámánt, hogy távollétének ideje alatt két másik csoport a szavárd-magyar földön foglalatoskodjék. Itt megtanulták, hogy lehet jó termést biztosítani. A sík területek ki voltak téve a gyakori árvízveszélynek, a dombos vidékeken meg a száraz-ságtól pusztult a növényzet. Ezért ataiszi módra öntözéses gazdálkodást rendszeresítettek, nemcsak a sík területen, hanem a lankás domboldalon is. Magasabb helyeken lépcsőzetesen művelték a földet, hogy a csapadék le ne rohanjon róla. Az ellenség ellen meg rejtett hegyi ösvényekkel védekeztek és ezek mellé gyümölcsösöket telepítettek. Az mindig védelmet jelentett az éhenhalástól. Nagy szárazság, vagy árvíz idején ugyanis a tarkós törzsek ott szereztek élelmet, ahol volt. Az ataiszi népek lakta területen Ukus pateszi módszerei szerint rendezkedtek be. Amikor Baharata két év múlva visszatért Esthonból és Nippur tájáról, lovasait elindította északra és nyugatra, hogy Mari birodalmában és a melegvizek környékén terjesszék az ataiszi ismereteket. Északon ezidő tájt hosszú időre hidegre fordult az időjárás. Ezért a hun törzsszövetség népei elkezdtek a nagy tengerek felé vonulni, ahol a folyók halbősége biztonságot jelentett a szegénységnek az éhenhalástól. De mindenüvé magukkal vitték a csatornázás bevált módszerét és kiépítették a biztonságot jelentő hegyi utakat is. Nyár közepén itt is megtartották a hegyi ünnepeket, amikor hálát adtak az égieknek kenyér-áldásukért. Amikor Buharata fősámán visszatért Magyarkára, a templomban beszámolt az URUK BIRODALMÁBAN TAPASZTALTAK-ról.

 

De mikor mosolyogva emlegette: ki az ellenséged? A szomszédod! Ki a barátod? A szomszédos szomszédja, Kaginka, aki Uruk város nagytempolmában esküdött meg Tordas lugalfival, lemondott aranyasszonyi tisztéről és átadta Sórja ifjúsági aranyasszonynak. Tordas, amint ez a lugalfinál kötelező volt, a cserepes mesterséget tanulta ki. Tordas előbbi felesége a szomszédos gazdasággal folytatott csatározás során esett el. Ekkor vette el Délről Kaginkát. Egy karaván ajánlatát meg-fogadva velük együtt, a lugal engedélyével ők is elindultak a tengerparti karavánúton nyugatnak. Magyarka leszármazottai közül egy Dahai nevű íródiák lány egy Mari birodalombeli Kudzsir nevű ifjúhoz ment férjhez, aki Nippur városában volt kiképzésen. Kérték, hogy csatlakozhassanak Buharata fősámán csoportjához. Minthogy a Tigris folyón áradást vártak, Kis városán keresztül vették az irányt. Mari városáig együtt tartottak. Innen Tordas és Kaginka karavánja az uruki eredetű Agadi kereskedő-város felé indult, Kudzsir pedig a Mari birodalomban elbúcsúzott a szüleitől és miután Mari város templomában házasságot kötött Dahaival, Buharatáékkal Magyarkára mentek. Két év alatt Cinegés és Pácska csoportja elsajátította a csatornázásos földművelés és a cölöpös lakóház-építés ismereteit. Egy teraszos vízfogó területen megtanulták, hogy építik a dombtetőkön a talpas házakat. Cinegésnek nagyon tetszettek a hegyen épült figyelőtornyok, melyek mellett a tűzszerzési ünne-peket és más hegyi ünnepélyeket tartották. Ezeket az ősmagyar vallásúak az Égi atya hálaadó ünnepének nevezték. Ezt a szokást az udmurt és komi törzsek elvitték a nagy Marinába: Mari fejedelemasszony biro-dalmába is. Dahai, aki fejedelmi lány volt, Kudzsirral együtt meglátogatta a szüleit. A szülők olyan vidéken éltek, ahol a nép a földből kiszedett fekete sárral tüzelt. A szülők kívánsága az volt, hogy a lányuk soha ne hagyja el az ősmagyar vallást. Darró fősámán megrokkant ugyan, de azért érdekelte, hogy alakultak az események nyugaton. Vajon ott is meg-megrázkódott-e olyan gyakran a Föld, mint Ordosztól keletre. Örömmel hallotta, hogy a 480. medvetoros évtől kezdve a Hun birodalom területén nem volt semmiféle járványos betegség, így nyugodtan engedte útjára Buharatát, aki nem is nagyon ragaszkodott Ordoszhoz, mivel a bőven termő nagy Hun síksá-gon nőtt fel. Meg vágyott hozzátartozóit is meglátogatni. Természete szerint is virtuskodó volt, szerette a kalandokat. A 486. medvetoros évben el is indult.

Az első évet Buharában és Magyarkán töltötték, a rá következő két esztendőt Nippur birodalmában. Magyarkán megállapodtak a rokon agaba és saka törzzsel, hogy mint Kerka, átengedik a rokonlátogatókat Marinába és a melegforrások tájára. Ködör sámán, akinek magyarkai lány volt a felesége, északnak indult. A dahai szokás szerint minden ünnepet vasárnap kellett tartani, ezzel szemben Magyarkától nyugatra csak a szombatot tartották ünnepnek. Az e feletti vitákat Magyarka úgy oldotta meg, hogy meg kell tartani a szombati ünnepet is, a vasárnapit is. A szombati ünnephez a kereskedők, a vasárnapihoz inkább a földművesek ragaszkodtak. A kőépületekben szombat volt az ünnep, de a kirakodók a vásárnapokat is kihasználták. A hét napjairól gyermekdal is szól. Hétfő hetibe, Kedd kedvibe, Szerdán szűribe, Csütörtök csűribe, Péntek pitvarába, Szombat szobájába, Vasárnap az Isten házába. Ilyenkor az ősmagyar vallásúak még félnapi járóföldről is felkeresték kőtemplomaikat. A szombatünneplők szombatonkint fából épített kegyhelyeikre, vagy ősfák alatt levő szenthelyeikre mentek, voltak, akik mindkét ünnepet megtartották. A hét napjairól szóló versikét a saka törzsbeliek tartották fenn. Az agadiak Pamír-szkítáknak nevezték őket. A párszi-szkítákkal együtt igen jó kereskedők voltak; élénk kapcsolatot tartottak fenn Urukkal is, a Hun birodalommal is. Felkeresték még a fokozatosan süllyedő Atlantic menekülő népeit is. Ezek a hontalanok már teljesen elvadultak. Ataisz népei sáska-népeknek nevezték őket. Cinegés és a Kudzsir-Dahai házaspár 489 szarvastorán indul el a kalandozók százfőnyi csoportjával. A Sárvár nevű pamir-szkíta őrházas gyarmaton várták őket a pénteki szitás fürdő kőből épült szenthelyén. Itt a gyermekek ezt dalolták: Szita-pita péntek, Szerelem-csütörtök, Dob-szerda. Ez azt jelentette, hogy a sárvári ősmagyar vallásúak nem kapcsolódtak semmiféle más törzshöz, vagy valláshoz. Az ő közösségük egyszerűen csak jó emberek társaságát jelentette. Ez a gondolat tartotta össze Kurd és Hunor után a szüleik legkedvesebb gyermekének: Magyarkának a követőit. Minden tíz szállásnak volt kőtemploma. Ott tartották az esküvőt, keresztelőt és ott kapták a gyermekek a vallási oktatást is. E szerint minden embert a sírig kísér a jó és gonosz harca. Mindenkiben ez dúl és vagy a jó, vagy a rossz győz. A templomot a tíz-kegyhelyes település közepén álló dombra építették. Ott adták tudtára a népnek, hogy az égiek a névadó feljegyzések szerint milyen nevet adnak az újszülöttnek. Az ősmagyar vallás kis csoportja egész héten látástól vakulásig dolgozott, de a szombatot és a vasár-napot megszentelte. Dolog ilyenkor is volt, de ezeken a napokon beszélték meg a következő hét tennivalóit is. Ezt a rendet a pamír-szkíták is magukévá tették és átvették a többi nyugati, azaz sáska-népek is. Fellendítették az Uruk és Marina közti kereskedelmet is. Ehhez a lóállományt Magyarka biztosította. Az éghajlati változások, járványos betegségek és földrengések miatt a hun törzsszövetségbeli népek Ordosz és a Kerka folyó, a magyarok pedig Uruk és Marina közt vándorolgattak. Most Cinegés sámán-csoportja a Kerka folyó felé indult. A pamir és párszi szkíták, azaz Saka népének sárvári központjában Cinegés ifjúsági sámán, Buharata megbízottja és rovósámánja számbavette és rovással feljegyezte, hogy a nyugatra irányítottak közül hányan telepedtek le és hányan térnek vissza. Az öregek tanácsa csak 25 sámánnak engedte meg, azt is csak a járványok és földrengések miatt, hogy vérfrissítésre a melegvizek forrásánál telepedjenek le. A rimaszécs-sámánnak szigorúan meghagyták, hogy 70-75 lovasnak mindenképpen vissza kell térnie Ordoszba. A vérfrissítést szem előtt tartva úgy húszévenként ésszerűnek tartották 25-100 személy áttelepülését. A járványos megbetegedést leginkább a jász törzsek tudták elkerülni. Közel éltek Agaba-ómhoz és ha járvány híre jött, csatlakoztak az agabák kereskedelmi hajóján foglalatoskodókhoz, vagy pedig halászni mentek az agabák Hangony-öbölbeli szigeteire és csak akkor tértek vissza, amikor a járványveszély elmúlt.

Az ilyen eseményeket követő években a jászok több fiatalt tudtak küldeni sámánképzésre, mint mások, de többet jelöltek ki közülük a kalandozásból visszamaradókká is. Cinegés ifjúsági sámánnak is egy jász lány: Virágos lett a felesége. Amikor a párszi-szkíta Tenisur folyón átúsztattak, Virágos megbetegedett. Ezért a következő holdtöltéig a Saka síkságon maradtak. Itt annyira összebarátkoztak a párszi-szkítákkal, hogy három tized, vagyis harminc főből álló csoport csatlakozott hozzájuk, útjukat biztosító kíséretnek. A második jász Borsa harsány volt, aki Magyarkán meggyőződésből az ősmagyar vallás kispapja lett, de meg kellett fogadnia, hogy új környezetében nem végez térítést. A harmadik jász, Gyékényes ulcsák sámán, vagyis nemzetiségi pap volt. A Tenisur folyó mellől vett magának feleséget: Hajnal fejedelmi lányt. Három öccse kísérte lovon, azok őrizték a menyasszony szekerét. A jászok közül a negyedik Perjés kendesámán volt a napisten kispapja. Mint gazdag ember, öt csikóval indult el hazulról. A párszi szkíták három lovát aranyon megvásárolták, így hát mint gazdag kérő jelenhetett meg a melegvíz-források birodalmában. Az ötödik jász Zagyva magóc-sámán, vagyis varázsló pap volt. Kiváló halász hírében állott. A hatodik jászsíksági sámán Gyócs szerződési kispap volt. Az apja fiatalon meghalt eleinek kunsági birodalmában, de az anyja visszaköltözött a Jászságra. Ő ugyanis a jászok vezérének a húga volt. Az ordoszi sámánképzésen lett Gyócsból Gyula. Hetedik volt a Nippurból küldött pateszi: Kudzsir az Öregisten-idő papja. A dahák közül vette el Dahai papnőt.

Az ataiszi népek együvé tartozásának az eszméjét vallotta. Nippur papi város megengedte, hogy a melegvizek birodalmába küldjék. A nyolcadik: Csenger sámán a csud népek szövetségéből származott. A sámánok nem tudták eldönteni, hogy viroláj-e, vepsze-e, vagy pedig a zsór népbe tartozik-e. De a 478. medvetoros évben a virolájok közül nagyon sokan elpusztultak ragályos betegségben és a viroláj törzs éppen ezért rendelte sámánképzésre Csengert. A kalandozók tanító-papja lett. A kilencedik az úz származású Devicse sámán, ellátópap volt. Az egész csoport ellátásáról ő gondoskodott. A tizedik volt Zsibó bőd. Sámán-beosztásában a bőség-papok teendőit látta el. Szekerein mindig volt elég sókészlet is. A tizenegyedik volt Terebes baksa-sámán. Mint tudós-papnak, a tarsolyában mindig ott volt a névadótár, hogy minden újszülöttnek nevet tudjon adni. Kabar származású volt; ezért volt egy tartalék lova is. A tizenkettedik sámán Bars, arbag, vagyis gyógyítópap volt. Egy nyári szekéren szállította gyógyfüveit, meg a szitás fürdőt. Kaza-hun volt, a kabarok közt nevelkedett. A tizenharmadik Hont volt, a kács-sámán, vagyis a vándorló pap. Mint hanti származású, egy lovat kapott az úzoktól ajándékba, hogy részt vehessen a rokoni látogatáson. A tizennegyedik volt Hód dalacs-sámán, a katona-lovas pap, a kunok besenyőtárkányai közül. Ő gondoskodott a kalandozók útjának biztosításáról. Tizenötödik volt a széki-hun Barót sámán. Mint duru-sámán, vagyis szövetségi pap, ő ügyelt arra, hogy a csoport mindenben megtartsa az Öregek tanácsának rendelkezéseit. Tizenhatodik volt a kaza-hun Pozsega. Mint barus-sámán, vagyis jövendőmondópap, ő nyilatkozott minden új út előtt a lehetőségekről. A tizenhetedik a török Kökénd nazir, vagyis istenidéző pap volt. Fogadalma és beavatottsága tiltotta a nősülést. Az anyja és esetleg az apja is csuvas volt, ezért mindenki csuvasnak tartotta. A tizennyolcadik volt Lindva sámán. Az anyja hanti volt, de az apjára való tekintettel a letteknél nevelkedett. Ő volt a bán, vagyis az őrségek papja. A csoportot oldalról biztosította. A tizenkilencedik Déva tárkány, tatár kovács-pap volt. Ő viselt gondot a szekerekre és a lószerszámokra. A huszadik volt a vepsze törzsből származó Regöly vajda sámán, vagyis kalandozó pap. A rokonlátogatás végén Buharata fősámánhoz kellett volna vinnie a Melegforrások birodalmáról szóló jelentését. A huszonegyedik volt Gara harka, a bíró-pap. Ő simította el az ellentéteket, ő mondta ki a végső szót. Kaza-hun anyától született ujgur fiatalember volt. A huszonkettedik volt Lébén avar igric-sámán, vagyis éneklő pap. Ő vezette a vallási szertartásokat. Titokban az ősmagyar vallás híve volt. Nem mert a lányokra nézni, csak énekelt. A huszonharmadik volt Simánd, a kun származású abakán, vagyis őrség-pap. Éjjelenkint mindig virrasztott. A huszonnegyedik volt a lett törzsbeli Locsmánd jaku-sámán, vagyis összekötőpap. Ő fogta össze a sámánokat és gyűjtötte a négy égtáj felé menő kalandozók rovásait. Pácska aranyasszony-sámán a mari törzsből származott. Virágos ifjúsági aranyasszony utasításait követve mindig ügyelt rá, hogy a Földanya ünnepeit megtartsák. Ő volt a huszonötödik, de csak 24 sámán maradhatott a melegforrásoknál. Egynek feltétlenül vissza kellett térnie a jelentéssel Ordoszba. Utána aztán vissza is térhetett a melegforrásokhoz. Ha pedig valaki közben meghalt, Tordas és Kaginka csoportjából a létszámot ki kellett egészíteni. Uruk fiai azért indítottak Nippur, Uruk, Umma és Susa városából 24 főből álló csoportot, hogy tisz-tázódjék, meddig lehet eljutni szamár-vontatta, tömör kerekű szekerekkel. Hat szekér Szumír fejedelemtől kapott csónakot is vitt. Ezek pihenő alkalmával fedélül szolgáltak; folyón való átkeléskor szállítóeszközül.

Mivel Kaginka volt aranyasszony férjhez ment Tordas pateszihez, ő helyette Nippurból Kudzsir került Cinegés csoportjához azzal a feladattal, hogy valamelyik jelentést majd juttassa el Nippurba. A Van tónál Kudzsir és Dahai kíséretéhez még egy újjabb, ősmagyar vallást követő csoport csatlako-zott. Ezek Magyarkára igyekeztek, az ottani templomszentelési ünnepre. A hun törzsszövetség első századában a 20. medvetoros évtől a 38.-ig 400 lovas járt a melegforrások birodalmában és közülük 240 ott is maradt. Az ötödik alkalommal is százan látogattak el oda. De húsz-évenként egy-egy 20-25 főből álló csoport hírt vitt az ordoszi sámán központnak. Most, a 486. medvetoros évben nem fenyegetett ragály, így 25-25 lovas indulhatott útnak minden égtáj felé. Buharata arra számított, hogy 25 lovas mellé a gazdag hun települések is adnak legalább 75 lovast, már csak azért is, hogy ők legyenek többségben. De várakozásában csalódott, a csoportokat máshonnan kellett kiegészíteni. Mialatt Buharata délen járt, Ködör és Cinegés jól összebarátkozott az ataiszi sakák utódaival. A parszi-pamir-szkíták hajlandók voltak a létszámot kiegészíteni. Ködörhöz kurd és pamír-szkíták csatlakoztak. Cinegés az uruki Tordas pateszivel és Kaginka aranyasszonnyal Agadin és az Akháj birodalmon keresztül vonult célja felé; Kudzsir pateszi Dahai aranyasszonnyal szervezett egy másik csoportot nippuri, szavárd és daha lovasokkal. Ezek 25-en voltak. Magyarkán csatlakoztak a Cinegés által vezetett, 30 főből álló párszi-szkíta csoporthoz. Virágos ifjú aranyasszonnyal együtt 56-an voltak. A kiegészítésekkel együtt 106 fő érkezett a melegforrásokhoz. Tisa sámánközpontban találkoztak a 490. év medvetorán. Mire Magyarkától a Hun kapu szorosaihoz értek, a 25 ordoszi hun, 30 szkíta, 10 nippuri, 10 szavárd és 5 daha lovas egynyelvűvé vált, bár úgy-ahogy addig is megértették egymást. 490 disznótorának közepén Kajla lovasparancsnokkal a kőtetőről indultak el a rokonok a Biringvár-Zabari úton, hogy az 56 főből álló rokonlátogató csoportot Tisa sámánközpontba kísérjék és ott találkoz-zanak Tordas pateszi csoportjával. Útközben elmondták, hogy mindkét birodalmat milyen járványok sújtották. A legtöbb kisgyermeket a tarkósok egykori barlangjaiba menekítették. A nyári szállásul szolgáló talpas házakban és boldoganyás házakban húzták ki a veszélyes időket. Állatállományuk is megcsappant, mindig birkahúst ettek, köles-tartalékukat is felélték, táplálkozásukat erdei gyümölccsel egészítették ki. De lenn, a kertes házak táján sok embert elvitt a járvány. 490 medvetorának elejére megérkeztek Tisa sámánközpontba. Ott Kajla lovasparancsnok fogadta Basa fősámán jelentését, s közölte vele, hogy Tordas pateszivel ide beszélték meg a találkozót. Azok három nappal azelőtt már meg is érkeztek és egy halásztanyán szállásolták el őket. Tordas dalacs-sámán földjéről hoztak egy szelíd mackót is, de olyan falánk, hogy alig bírják etetni.

A melegforrások világában a medvetor volt a legnagyobb ünnep. Ilyenkor az Encs folyótól kezdve Parajd-Barót vidékéig jöttek mindenünnen, nemcsak lakomázni, hanem az aranyasszonyok jelentései alapján megtárgyalni a lehetőségeket és a tennivalókat is. A mindennapi élet dolgaiban az asszonyoké és vezetőjüké a nagyasszonyé volt a döntő szó, de a medvetori ünnepeken az asszonyok nem vettek részt, ott a nagyállat-tartó harcosok tanácskoztak és döntöttek. Ebbe a tanácskozásba most belevonták Cinegést, Kudzsirt és Tordast is, így a szokásos 25-fő helyett 28-an ültek az Élet asztalánál. Basa fősámán előadta, hogy a 24 hun törzs szövetségében élők a velük rokon népekkel együtt már majdnem egy töményt tesznek ki; a hegyilakó tarkósok és a cölöplakó pákászok 10 csoportjában csaknem négy töménynyi ember van; a most érkezettekkel együtt a melegforrások birodalmában öt töményt tesz ki a létszám. Három tömény beszéli a hun törzsszövetségben kialakult nyelvet. Négy tömény még lakógödrökben és cölöpökön él, de a hun törzsszövetségbe tartozók már vermekre, épített házakban. A házaknak több mint a fele talpas ház, a többi boldoganyás. A sámánközpontokban 400 kőépítmény áll. Az ötnapos medvetor végére úgy döntöttek, hogy az újonnan érkezettek részére közös munkával új házakat kell építeni és így az 500. medvetoros évre már 500, ordoszi és uruki módra épült, alsóvilággal rendelkező házuk lesz. Az alsóvilág száraz részeiben helyezték el a kenyérmagot és a védelem céljait szolgáló eszközöket. A házak búbos kemencével fűthetők, szárazak lesznek. Fenn a figyelő kémény mellett őrszoba lesz. A nádfedél az esőtől és hótól védi ugyan a boldoganyás házat, de a figyelő részt elől is, hátul is nyitva kell hagyni. A nagyasszony és a gyermekek a házban laknak, de a nagyállattartó férfiak helye a fedett karámban, vagy a csűrben van; a figyelőké a kürtőben. Veszély esetén ezek riasztják a férfinépet. A települések fény-, hang- és füstjelzéssel értesítették egymást a veszélyről. Küldtek hírvivő lovasokat is. Most 400 település jelentése érkezett be. Mindegyikben 25 személy. Megfelelő kiképzésben részesült 100 rimalány, vagy bába. Az újonnan érkezőkkel a települések számát 500-ra lehet emelni, minden medvetorra tehát 125 helyről jön jelentés. Ezeket a rokonlátogatók Ordoszba viszik. Basa fősámán nagyon örült neki, hogy Kudzsir és Tordas személyében kiváló cserepesek érkeztek; nagy szükség van rájuk. Az edényállomány felújításával megkönnyebbül a tartalékok eltartása. Húszéven-kint az épületeket is fel kell újítani. Szükség van ráépítési, bontási és feltöltési munkákra is. A nyári lakásokat továbbra is pacsit-fallal, vagy döngöléssel kell építeni, de a téli menedékhely feltétlenül kőház legyen, dombos helyen, ott, ahol van téli tüzelő is. A nagycsaládok így mindig biztonságban lesznek a tarkósoktól, akik téli ínségükben gyakran támadnak. Cinegés ifjúsági fejedelem Sajó-Ordoszban telepedett le a feleségével. Biringtető várával szemben építették fel a tanyáját. Ott volt a juhtenyészete is. A Hangony-Zabari úton minden nyáron meglátogatták a Jász síkságiakat. Borsa harsány a sajó-ordoszi disznótoron feleségül vette Biringvár urának a leányát, Hajtát. Velük tartott teljes gazdaságával együtt Hajta apja, Berény is. Biringvárat pedig átadta nagycsaládos öccsének, Bellérnek. Pásztó mellől Berényhez csatlakozott egy sokgyermekes özvegyasszony is, aki Pásztó gyűlöl-ködő természetű nagyasszonya elől igyekezett menekülni. Berény és a sok jószággal rendelkező Cserta asszony leköltöztetése egész esztendőben tartott, de a végén felépült Berényvára. Borsa és Hajta részére másik telep épült. Gyékényes és Hajnal részére a kísérő parszi-szkíta lovasok építettek új házat. Azok később, mint családos emberek, Mátra vitéz vezetésével a hegyek irányában építettek maguknak pacsit-falú házakat. A párszi-szkíták letelepítésével Basa sámán arra is számított, hogy ez majd vonzani fogja az arra vetődő párszi-szkítákat. Perjés kende-sámán még út közben, Göncön megnősült. Sajó-Ordoszban birkanyájat, Pásztón lovat és tehenet vásárolt. Volt még pásztorgyerekük is. Zagyva magóc Berény szállása mellé telepedett le két folyócska összefolyásánál. Az egyiket róla nevezték el a jászok. Pásztóról hozott magának feleséget. Gyócsnak gerendavárat építettek. Úzon ifjúsági fejedelem törzséből nősült, Sajó-Ordoszban. Hozományul tehéncsordát és birkanyájat kapott. A pásztorok elmondták, hogy a csordát-nyájat Pásztón keresztül kellett odahajtani, mert a szarvaskői hegyet a földrengés nagyon megrázta és a szűk folyóvölgyet most már nem használják. Ott pusztult akkor egy tarkós csoportbeli család. A 24 sámán közül 6 jász érdekeltségű volt, ezek egymás közelében telepedtek le. Berény vezér lánya, Hajta, meg Cinegésnek a felesége is jász volt és Virágos is ugyanazon a sík vidéken kapott birtokot. Így Berényvár központtal megalakult a Jász síkság. Ezen a tájon a nyájak nagyon elszaporodtak, mert a domb-vidékiek az árvízveszély miatt nemigen jöttek ide legeltetni. Basa sámán ezt a vidéket Jász síkság néven vette nyilvántartásba. Kudzsir Tordas dalacs-sámán szomszédságában telepedett le. Állattartás mellett cserepes foglalko-zást is folytatott. Csenger sámán Biked, volt arbag-sámán birodalmába került. Ott született lányt vett feleségül a karakó nemzetségből, Devicse bacsa-sámán az úzok földjén telepedett le. Sajó-Ordoszból nősült. Feleségével nagy birka-nyájat kapott. Zsibó Gyula pateszi birodalmában telepedett le. Ő lett a melegforrások birodalmának sóellátója. Terebes még Göncön megnősült a kabaroknál. A Gönc feletti hegységben telepedett le. Bars az északi Síkságra került. Tisától Duna asszony folyamáig gyűjtötte a gyógyfüvet.

Sőreg utódai közül nősült, sok gyermek apja lett. Hant Sajó-Ordoszban állapodott meg. Nősülése után Ipoly nevű feleségével együtt a feleségéről elnevezett folyó mellett telepedtek le. Hód dalacs-sámánra Basa fősámán tartott igényt és Tisa sámánközpont közelében telepítette le, hogy katona-lovas csoportot szervezzen, mert a létszám már egy tömény fölé emelkedett és a tarkósok ellen védelemre volt szükség. Ménesei a Hódságon legeltek. Barót sámánt Gyula pateszi birodalmába telepítették. A törzsszövetséget arról a jól védett helyről lehetett a legjobban összefogni. Pozsegát Kerka birodalmába irányították. Ott voltak a legnépesebb családok. Kökénd három szavárddal Tisa közelébe került. Lindva folyton jött-ment, de a háza és családja Lindván volt. Dévát Parajd birodalmába vitték, hogy megszervezze az ellátó részleget. Kitűnő szerszámai altáji szokás szerint készültek. Regöly vajda-sámán Tisa központban telepedett le, de mindig az eszében járt, hogy előbb-utóbb el kell mennie Magyarkára, mert Buharata fősámán várja a jelentését. Gara harka hivatásbeli tennivalói nagyon megcsappantak, mert Tisának már volt harka intézménye. Ujgur ítélő jegyzeteit átadta a fősámánnak, hátha vehetik valami hasznát. Duna asszony folyamának kö-zelében telepedett le. A sámánközpontból nősült. Lébény két szavárd lovassal Rajka közelébe került. Áttért az ősmagyar vallásra és megnősült. De Tisa sámánközpont medvetorán ő vezette az éneket. Simánd a síkságra került. Tisából vitt magának feleséget. Locsmánd a feljegyzéseket gyűjtötte Tisában és Regöly sámánnal együtt Ordoszba vitte. Pácska aranyasszony egész életét a törzsszövetségnek szentelte. Minden aranyasszony úgy érezte, hogy a nép szaporodásáért ők felelősek a Földanya előtt. Pácska küldte Locsmándot Ordoszba, Regölyt Magyarkára a jelentéssel Tordas pateszi Parajd birodalmában Kudzsirral együtt olyan nagy edénybőséget teremtett, mint amilyen Urukban volt. Útközben a Nagyvízen átjövet minden edényről mintát vett. Fiatalabb korában Lébény is cserepes legény volt. Ő Encstől Garáig honosította meg az új edénymintákat. Lébény harang-alakú avar edényeket kezdett készíteni, körbefutó vonalakkal. Kereskedő atyafisága elhordta őket a vásárnapi alkalmakra egész Pásztó birodalmáig. Nagy jövedelemre tett szert. Búbos kemencés kegyhelyet épített és ott ismertette a törzsekétől eltérő ősmagyar vallást. Az öregek a kemence tüzét soha se engedték kialudni. Lébén tette szokásossá a fejjel keletre forduló temetkezést. Perjés öccsei összevesztek a Hanguny melletti avar közösségben, mert hatodik lovát leggyengébb öccsére, Csornára hagyta. Testvérei emiatt gyűlölték és folyton bosszantották. De Csornát az állandó lo-vaglás három év alatt rendbe hozta, és pajtásaival együtt elhatározták, hogy elmennek a melegforrásokhoz. Az apja is vissza akart menni az avarok közül a Jászságra. Az eredeti avarok még most is a kabarok mellett élnek, csak az izgága szakadárok költöztek el tőlük. Avar származású anyja már meghalt, így hát jász pásztorokkal együtt elindultak a Turku és a Tura folyó mellett Jümmönön át a gazdag hunok birodalmán keresztül Magyarkára. Mire odaértek, már tizenkilenc jász és egy avar lovas kötötte be a lovát a nagy-karámba. Jelentkeztek az Öregek tanácsánál. Ott értésükre adták, hogy egy párszi-szkíta ősmagyar vallású hívő nemrég jött meg a melegvíz források tájáról, de barátaival együtt újra készül az ottani szkíta településre. Perjés öccse, Meggyes odaajándékozta az egyik tartalék lovát a szkítáknak, csak vigyék el őt meg a társait a melegforrások birodalmába. Az almavirágzás ünnepe után útra keltek. Csorna parancsnoksága alatt volt 19 jász, egy avar és négy párszi-szkíta. Mind látni akarta az állítólag nagyon jómódban élő jászok szállásait. Almaszüret idejére Göncön voltak, onnan Sajó-Ordoszon keresztül mentek Pásztóra. Itt Mátra avar íjász a hegytetőn elejtett egy medvét. A hegyet el is nevezték Mátrának. A medvével állítottak be hóhulláskor Berénybe, ahol Perjés fogadta őket és megtartották a medvetort. Perjés Meggyessel együtt Tisára lovagolt a medvetorra s letelepedési engedélyt kértek az újonnan jötteknek. A jász családfők száma ezzel 25-re emelkedett. Cinegés Pusztaszeren Tisa fősámánnal együtt öt éves sámánképzéssel 48 ifjút tett vezetésre alkal-massá. Ezen a képzésen részt vettek a 100 évenként érkező nagy csoportok leszármazói, valamint Kudzsir és Tordas emberei, meg egy páran a most jött szkíták közül. 498-ig tartott a szemlélődés, adatgyűjtés a Melegforrások birodalmában. Ebben a munkában részt vett a 130 újonnan érkezett, közöttük legtöbb volt a hun törzsszövetségbeli, de volt 34 párszi-szkíta, 25 uruki és 25 nippuri cserepes, akik beolvadtak a hun törzsszövetség népei közé. A rimalányok jelentése szerint az 500. medvetoros évre a teljes létszám 21500 lesz. Locsmánd mindezeket rovásba vette, hozzávéve Tisa és Cinegés külön jelentését is. Összeállította azt a csoportot is, amelyik a jelentést elviszi Buharata fősámánnak. A rokonlátogató csoportból elpusztult Kökénd nazír-sámán és három szkíta lovas. A vándortör-vénynek megfelelően a testüket elhamvasztották. A kalandozók közül 125 lovas maradt a Melegvizek birodalmában. Buharata fősámán Ködör, Cinegés és Karagasz Arvisuráját a sajátjával együtt az aranyasszonyok szentélyében helyezte el a későbbi sámánok részére. Ezekből az adatokból minden később kiképzett sámán tudta, ki került a Melegvízforrások birodalmába és azt a részt mennyi törzsszövetségbeli és hány tarkós lakja.

 

4.

Hej rege rejtem 55. Arvisura Kr.e. 3180-3165 Bátika rovása

ARANYASSZONYOK HŐSI KÜZDELME

A 360. medvetoros évben befejeződött sámánképzésen Misztag lett a pusztaszeri viaskodáson az első és az ifjúsági fősámán, aki Kumandi fősámán mellett a szükséges rovásokat végezte, mivel a kunok agg, gyengén látó főembere mellett foglalatoskodott. Ezért a szokásos kalandozásra Tónusz besenyő sámán vezetésével Bátika aranyasszony indult el, akit a besenyő sámán feleségül vett. Bátika és Tónusz az avar fővezérnek, Bellérnek a városában tartották meg az esküvőjüket, de a lakodalomban Kumandi hírtelen rosszul lett, s így az Ordosz hegyén épített kegyhelyre Misztag beköltözött és a meghalt fősámán legnagyobb leányát feleségül vette, s ezzel már magára vállalta a volt fősámán családjának ellátását. Mivel a megelőző években járványos betegségek pusztítottak, most az öt évig tartó kalandozás csupán Magyarka térségéig és innen Uruk városáig terjedt, mivel az Öregek Tanácsa csak 48 lovas kalandozását engedélyezte. Azonban ezen kalandozást is csak a hegységek és síkságok érintkezésének vonalában, nehogy nagyobb veszteségek álljanak elő. Az útirányuk Ordosz és Hunnor városán keresztül vezetett, s innen a gazdag hunok telephelyein át Magyarkáig. Mivel a rovások mesterségében Bátika volt a járatosabb, vállalta a kalandozás lerovását. Mivel erről a vidékről vezényelték Bami hun vitézt, aki a gazdag hunoknak egyik fejedelmi városá-ban, Csagiliben született, a kalandozó csoportot a saját birodalmán át vezette. Mivel a kimelegedés az elmúlt 20 évben szokatlanul nagy volt, a lakosság a hegyvidékekre költözött. Ugyanis annak idején Zagrosz és Élám fejedelem népe leköltözött a hegyről lejövő síkságra, ahol a felégetett bozót helyén a Szumér fejedelem országához hasonlóan megkezdődött a kenyérmagvak termelése, amelynek a feldolgozását az asszonyok végezték. A hegyekből lezúduló folyók alkalmat adtak az öntöző gazdaságok kialakítására. Az erdőtüzek megtanították a hegyvidékieket a mészégetésre és lakóházaik padlózatát mészhabarccsal vonták be, amely könnyen megszilárdult. Az oldalfal szalmatörek és pelyvás-törek hozzáadásával agyagtéglákból készült. Előbb fából 3×1 araszos formát készítettek és a falu aranyasszonyának irányításával tenyérnyi magasságú, jól összekevert agyagmasszából téglát készítettek. Kiszáradás után a vadászattól felmaradt férfinépek a ház oldalfalait felépítették. Utána a falak mindkét oldalát agyagsárral bemázolták, és színes agyagvonalakkal díszítették. Amíg az oldalfalak felhúzása megtörtént, az ácsok összeillesztették a tetőt és a felhúzott falra ráillesztették. Amikor Hunoron, Almák-Attyán keresztül Bugát érintésével Bamu hun vitéz szülővárosába, Csagiliba érkeztek, az ácsok akkor fejezték be a fiatalok házának nádazását és melléképületeik zsúpolását. Bami elmondotta, hogy a házak átlag 3 vagy 4 öles szélességű kocka alakúak, amelyikre az ácsok 5 öles gerendákat raknak fel, s erre 6 öles tartógerendákat raknak fel kúposan és erre háncsolják fel a nád-kötegeket vagy szalmakötegeket, amelyet a zsúpkészítők szoktak elvégezni. Ezeket állati inakkal kötik össze és gondosan egymás mellé illesztik. Amíg a hunok erre a vidékre nem érkeztek, a házak szabálytalanul össze-vissza épültek. Most azonban az Öregek tanácsán elbeszélték, hogy 5 év alatt utcasorokat építettek Csagiliben. Ha az öregebbek házai szabálytalanul voltak is, most az ifjúság házait egyvonalban építették. Így a 24 ó-ház mellett 24 ifjúsági házat építettek. Így a domb alján az öregek házai állottak szabálytalanul, míg a dombtetőn a fiatalok háza egyvonalban és a házak előtt az út, a csapások sokaságával. Így minden portán felül az ifjúság házai, míg a védett, domb alatti házakban az öregek házai és köztük a melléképületek portaelválasztóként épültek. Ezért az ifjak és öregek civódásai megszűntek. Amennyiben árvízveszélyt hozott a hír, úgy az öregek is a fiatalokhoz menekültek. Az egy sorban lévő melléképületek viszont a szomszédokkal való veszekedéseket szüntették meg. Itt a Zagrosz és Elám törzsek azon szokását már megszüntették, hogy az elbolhásodás miatt minden évben új faházat építettek lakógödreik fölé, mert az épülethez szükséges fákat hosszabb úton kellett az építkezés helyére vonszolni. Új házakat csak nemzedékek felnövése után építettek. Ezek 20-30 medvetoros év után következtek be. Csagili közepén állott a hun törzsszövetségbeli öregek háza, ahol az Ordoszban kiképzett kalandozókat megvendégelték. Így minden házhoz kettős, illetve minden portára 1 lovas jutott. Ezért úgy az öregek, mint a fiatalok kaptak vendéget. A vendégséget az asszonyok rendezték meg házaikban, amely arra szolgált, hogy benne főzzenek és a gyermekeket ott neveljék. Minden házban volt egy padlózatba mélyített tűzgödör, ahol az étel-forraló köveket megmelegítették és a mögéjük épített búbos-kemence és kürtő a házpadláson való füstölővel. Azért volt ez az asszonyok háza, mert az ételeket itt készítették a család részére, vagy pedig itt melegítették meg fogyasztás előtt, hogy mindenki étkezésre alkalmas ételeket fogyaszt-hasson. Ezért minden házhoz jégverem tartozott, ahol az asszonyok a romlandó ételeket őrizgették. Ezért a ház mindig az asszonynépek birodalma volt, amelyik felett a hun korszak óta az aranyasz-szonyok uralkodtak. Csagili közepén, a Főtéren állt a 4 házból összeépített Öregek Tanácsának az építménye, 4 különbe-járatú helyiséggel. Mindegyik helyiség 5-5 öles volt. Elsőben székelt a bíró, másodikban a sámán, harmadikban az Aranyasszony a szolgálatos Rimalánnyal, míg a negyedikben a gyermekeket váró asszonyok voltak a Rimalány felügyeletével. A tűzgödör az aranyasszonyok helyiségében volt a búbos-kemencébe torkolló kürtővel, de a nyílások úgy voltak megszerkesztve, hogy búbos-kemence szerűen minden helyiséget melegítettek. Kívülről ezen ház messziről hozott pirosas agyaggal volt színezve. A bíró perlekedő ügyekben és őrségügyekben intézkedett, míg a sámán őrizgette a törzs névadó feljegyzéseket és a betegek között tevékenykedett, majd intézte a hitbeli szertartásokat. Az aranyasszony intézte a vetést, az aratást és az őrlő-helyek tisztántartását és minden asszonynak a holdtöltétől-holdtöltéig való egyszeri háromnapos megkímélését minden munkától, s a szaporodásnál a gyermek világrahozatalának megkönnyítését a Rimalányok által. Az ifjúsági aranyasszony a negyedik helyiségben irányította a pihenésen lévő asszonynépek lakásának tisztántartását és családjának étellel-itallal való ellátását. Legfontosabb feladata azonban a “Jajpadról” lekerült asszonynépek és az újszülöttek gondozása 5 napig. Utána az aranyasszony házában megtörtént a névadási ünnepély. Ezen közösségi házban naponként meg tudták mondani, mennyi a Csagili település létszáma. Most 860 aranyasszony ünnepén (augusztus 15) Csagili lakossága 489 volt, mivel a 490. lakost Kantár öreg-sámánt az elavult házának padlózatába kelet felé fordulva ülőhelyzetben eltemették. Ebben a házban aztán már nem lakott senki, mert az özvegyen élő öreg sámánnak a harcos-vadász gyermekei már mind építkeztek. Kantár sámán a nyilvántartások szerint, 45 évet élt kíméletes életmóddal, valamint arany-asszony napja előtt született és 45 aranyasszony-napi ünnepet élt. Ezen központi-ház a település legmagasabb pontján volt és a bíró innen irányította a közös vadászatokat és ellenséges kóborlók ellen Csagili védelmét, valamint, a szamarasok földmegmunkálását innen intézte. A helyiség éjjeli őrségét ő állította össze és a 24 tagú őrséget jól megszervezte. Ugyanis a 4 bejövő út mellett 4 boldoganyás ház állott, ahol minden köpenyes kürtő mellől figyeltek az éjszakába. Ezen köpenyt viselő sérültek egyike mindig figyelt, míg a másik a nyilakat gondozta. Amint ellenséges ember vagy vad Csagilit megközelítette, lenyilazták. Reggel pedig jelentették a bírónak az eseményeket. Ugyan-akkor árvizeket is jelenteniük kellett, hogy a veszélyeztetett öregek a dombtetőre kell, hogy költözzenek. Ugyanide vitték az alacsonyabban lévő állatállományt is az árvízveszély elől. Tűz esetén azonnal intézkedtek a Tűztoronyból.

Amikor a 24 hun törzs szövetsége gazdagabb rétege Magyarkától Hunnor városáig ezen területet meghódította, az útközben látott építkezési módokkal a központi épületek Öregek Tanácsának helyiségeit újból építtette. Mészhabarcs helyett alabástrom padlózattal látta el, míg a búbos-kemence szerű fűtést úgy építették, hogy az aranyasszony házában volt a tűzgödör besüllyesztve és a kemence melege innen ömlött a Rimalányok helyiségébe, ahol az ifjúsági aranyasszony az új nemzedék világrajöttéről intézkedett. Innen a körfűtés a sámán házába vezetett, ahol a betegek tartózkodtak és a sámánnak mindaddig élelmezni kellett betegeit, amíg azok fel nem gyógyultak. Tehát a sámánnak érdeke volt a betegeknek mielőbbi meggyógyítása, mert annál gazdagabb lett. Végül a legkisebb fűtés a bíróhoz vezetett, ahonnan az őrségeket irányította. Legvégül a padon lévő kürtőben és füstölőben végződött a melegítés és ez nagyon ésszerű volt, mert a tűzőrnek nem volt szabad elaludnia. Fentiek értelmében minden portán 3 nemzetség élt. Minden házban a nagyasszony lakott a dombon, míg a fiatalasszony a komorában élt. Viszont a gazda a lovakra és lábasjószágokra őrködött, s együtt aludt velük. A fiatalság a melegebb hombárban lakott, s végül az öregek a régi házban, amelyikből, ha az idősebbek kihaltak, újjáépítették. Tehát külön lakott a 20. év körüliig egy csoport a nagyasszonnyal, míg a 20-40 év közötti dolgozó csoport a hombár-komora helyiségekben, míg az öregek a kímélő öreg házakban, a 40 éven felüliek éltek. Ezt a kort azonban nem mindenki élte meg, mivel a vadászat és állattenyésztés, valamint a betegségek gyakran tizedelték a lakosságot. Igen kíméletes étkezés és gondmentes élet mellett érte el valaki az 50. vagy 60. évet. Amikor a hunok ezen térséget a hatalmukba kerítették, Zagrosz és Élám törzsei csak kecskét és juhot tenyésztettek és csak ritkán fogtak be vadmalacokat, hogy a házaknál neveljék föl őket. Szamarat viszont a közlekedésben és tűzifahordásnál használtak fel. Utána csak a hunok tanácsára kezdték ásóbotok összeszerelése mellett a szamárfogatos földekék használatát. Ugyanis a hunok szumírföldön való rokonlátogatásaik alkalmával a bőségesebb földmegmunkálást elsajátították és a Zagrosz-Élám törzseknél bevezették. Azonban arra még egyik hun vitéz sem gondolt, hogy a nagytiszteletnek örvendő lovas földmegmunkálást bevezesse. Ezt csak most kísérletezték ki Ordoszban az ordoszi síkságon és a kiöregedett betört lovakkal most mutatták be Csagili népének. Legelső teendőjük az volt, hogy a közösségi épületet vörös-fekete állatábrázolásokkal befestették. Bemutatták az öregebb lovakkal való mélyszántást és a lányokat a fogazott sarlók készítésére betanították. Mivel Zagrosz és Élám népe is ataiszi eredetű népség volt, a beszédjüket megértették és az arany-asszonyok uralma alatt élő őslakók a hunok vezető uralmát elismerték. Hunortól Magyarkáig a lovasok útját valamennyi törzs karbantartotta. Nekik nagy élmény volt, hogy most is láthatták 48 kalandozni indult Ordoszban tanult ifjúnak a felvonulását. Minden nagyobb településen, így Csagiliben is a központiasan épült nagyházban a hunok tanyáztak a sámáni, rimalányi és őrség-adó szerveikkel és szaporaságuk folytán egy-két lótenyésztő család, akik az Élám és Zagrosz törzsbelieket a ló szeretetére nevelték. Ugyanis a ló volt az összekötő alkalmatosság az egyes gazdag hun települések között, amely a 24 hun törzs szövetségét összetartotta. Az Ordoszban elfo-gadott hun törzsszövetségi törvényeket az egész hun birodalom elfogadta. Így a hegyek és síkságok talál-kozó vidékeken az ataiszi földművelési régi szokásokat meghonosították. Mivel itt nagy volt a hegyekből lezúduló folyók vízbősége, a síkságon öntözéses földművelésre tértek át, míg a dombos vidékeken lépcsőzetes földmegmunkálást végeztek. Sok helyen a lépcsőzetes öntöző műveket is bevezették. Most pedig az ásóbotok és földpiszkáló dorongok helyett az uruki módon való szamaras földművelést a lóval való szántásra tanították be. Így a szamár csak teherhordó állat lett. Bár a szegényebbek továbbra is használták kisekés szamaras földporhanyításra, amely főként szegényebbeknél lett közkedvelt, de a gazdag hunok szívesen álltak át a nagyekés lovas földművelésre. Házak építésénél áttértek a kisebb 2 x l araszos és tenyérnyi vastag pelyvás vályogtéglák készítésére, amivel az asszonyok is szívesen dolgozhattak. Az ereszeket a bőséges fagerendákkal meghosszabbították és így az ordoszi kísérletezés után a 15-20 éves házak használhatóságát 60-80 évre tolták ki. Tehát ha egy fiatal házaspárnak új házat építettek, az akkori szójárás szerint ezen ház a lakót túlságosan kiszolgálta. Ha valamelyik házból az öregek kihaltak, úgy azokat szétszedve a magasabb rétegekben lévő vályogtéglákat még fel tudták használni. Az alacsonyabb réteget melléképületekre szánták, míg a legelső 5 sort talajvíz, magasítási elgondolásból szétterítették. Így a rájuk épített újabb házaknak a talaj-szintje mindig magasodott és szárazabb lett. Sok esetben az újjáépített Öregházakat csak hombároknak, azaz élelemtárolásnak használták. Min-denütt, ahol a hunok megjelentek Hunnor és Magyarka között, bevezették a törzsenkénti tárkányrovást, míg a képzettebb sámánok a törzsi székhelyeken fősámáni rovást végeztek. Ezért a sámánok a földmegmunkálási részesedést tárkányrovással végezték, de a fősámánnak küldött jelentéseket csak fősámáni rovással végezték. Az újonnan alakult törzsek előszeretettel alkalmazták a törzset jelképező szobrocskákat, amelyeket a házak szentélyeiben helyeztek el. Ennek alapján a sámánok az élelmiszer termelésének irányítói lettek és az igazságos szétosztást végezték. A bírónak viszont a hun telepek védelme volt a legnagyobb feladata. Mivel a települések belső élete a település aranyasszonyának kezében futott össze, a hun-telepek belső irányítása az ő kezükben összpontosult. Annál is inkább, mivel megjelent a ló, mint távolsági összekötő kapocs. A lovasok könnyebben meg tudták védeni a törzsek településeit. Eleinte a ménesekből kikerült lovak, csupán hátaslovak, majd szekér-járatok igavonói lettek, s végü1 már a szamárfogatok helyett terményszállításra és igás fogatoknak is felhasználták a kiöregedett lovakat, de legvégül szántásra. Mivel férfiak legmegterhelőbb feladata a vadászat volt, az aranyasszonyok az aranyasszonysámánnal a vadászat eredményét nyilvántartotta, de ugyanakkor az asszonycsapatok munkáját is ellenőriztette. Az őrségek elszámolása külön juttatásokkal járt. A távolsági hun kereskedelem irányítására kísérő lovasokat szerveztek. Tíz hun település lett “Tíz nyíl szövetség” címen a település egysége. Ehhez járult 1 fakitermelő telephely és egy folyó mellett 1 halásztelepülés. Így a szövetség már 12 településből állott, amelyiknek mindegyik sámánja más-más kiképzést kapott, minden két “Tíz nyíl szövetségi” csoport alkotott 1-1 24 hun törzsszövetségi egységet és a 25. település volt a vezéri főváros, ahol a vezető hun nemesek kiképzése folyt. Minden vezéri szállásterület 1 tömény lakost számlált az elaggottakon kívül. Amennyiben a létszámuk emelkedett, újabb vezéri “Tíz nyíl szövetséget” alapítottak. Ezeket a kiképzésen lévő rovást ismerő fiatalokból állították össze, akik az új települések őslakóit, az írnok-kiképzett ifjak irányítani tudták. Így a 24 hun törzsszövetség területe folyton növekedett. Az összekötő kapocs viszont a nagy lóállomány lett, mint a leggyorsabb közlekedési eszköz. Ezeken a vezéri szállásokon a lóval rendelkező és kiképzésre beküldött hun ifjak elsősorban lovagolni, számolni és róni tanultak meg és a hadviselés művészetét sajátították el. Egyik intézkedésük az volt, hogy a vályogtéglák készítéséhez csupán a törek és pelyva használatát engedélyezték, mivel a nagy lóállománynak a búza és árpaszalmára szükségük volt egyrészt aljazónak és az állások befedésére, mivel azok vastagon való alkalmazása meleget adott. Viszont tartaléknak is kellett, mivel az ellenséges törzsek azt gyakran felgyújtották. Minden telephelyen alkalmazták a kiképzett kovásokat, akik a tűz csiholásához és sarlók készítéséhez értettek. Így vezették be a honfoglaló hunok például a fogazott sarlók gyártását, mert ezzel a búza, az árpa és a zab sarlózását meggyorsították és megkönnyítették. Némelyik kovásnál százszámra állottak a hombárban a kovás sarlók, amivel a kopásokat pótolták. Ezen kovások például megszervezték a tűzőrző szentélyeket, amelyiket rimalányok őriztek. Ezen a vidéken érdekes dolgokat figyeltek meg a kalandozók, amelyik aztán az egész Csagili-Bami vidékre érvényes volt. Módosabb öreg házaspárok a tűzőrzőhely közelében magukhoz édesgették a fiatal leányokat, hogy a homokpergős pihenőjüket ott töltsék. Igen ám, de a gazduramnak is voltak kedvenc unokái és azok barátai, akik már most kezdtek a rimalányok körül legyeskedni. Éltük alkonya miatt bús-lakodó öregek szinte megfiatalodtak a fiatalok nevetésétől, mivel nekik a régi idők játékait elmesélték és a fiatalokat az ártatlannak látszó fiatalságukat jellemző játékokra megtanították. Így aztán már a reggeli kakasszó riasztotta szét a fiatalokat a sok játékban, mert a szigorú bíró a fiatalságot munkára vezényelte. Amíg a Zagrosz és Élám törzsek maradékai a házuk agyagpadlójába temetkeztek, a hunoknak az volt a szokása, hogy halottjaikat elégették. Viszont az összegyűlt porukat egy díszes edényben a szentélyeikben sokáig őrizgették. Kalandozáskor elhunytak elégetett pormaradványait egyszerű harcosoknál a vízbe szórták, míg a sámánok és írás-rovás mesterségében járatos személyeket egy hegyen szétszórták, hogy a porukat szerteszét vigye a szél, s így állatok, vagy emberek szervezetében tovább éljenek.

 

Az asszonyokét viszont az öntözési csatornákba szórták bele, hogy a termelvényeikben tovább éljenek. Az ataiszi törzsek 6 soros árpát termeltek és Uruk városából hozott érces búzát. A hegyi őslakók viszont az ott honos 2 soros árpát, de azt az ataiszi és hun törzsek megjelenése után sem hagyták abba, mivel a 2 soros árpából készített árpalepények, vagy árpakása sokkal jobb ízű volt, mint a hatsoros uruki árpa, de az uruki búzát szívesen ették, mivel az laktatóbb volt. Kurd vezér hegyi népe ebben az időben eladásra is készített csereként hajlított, sima és fogazott sarlókat és a hegyi törzsek által készített árpapogácsákért szívesen adtak az uruki búzából magvakat, hogy azokat a hegyi tisztásokon szintén vessenek. Ház mögötti kertekben azonban még mindig használtak ásóbotot, fakapákat és fába süllyesztett aratókéseket. Az állattartók viszont kis falapátokat is alkalmaztak. A nagyházak kétrészesek voltak. Egyikben volt a tűzgödör és búboskemence, míg a másik részben volt az agyaggödörrel ellátott női lakhely, amelyet kisebb család esetén hombárnak is neveztek, ahová az asszonynépek hamvassal hordták be a learatott terményt, de a nagyobb új családoknál az agyagvermes női lakhelyeket a hombároktól különválasztották. Félszer alatt aztán cséphadarókkal az Élet-magvakat kicsé-pelték és agyagedényekben kiszáradva az agyagvermekben tárolták. Tehát a nagyházban volt a fűtéses tűzőrzés, amelyiknek a kürtő kéménye a másik, azaz kis-hombárt is melegítette. Amíg a búboskemence a gyermekek nyughelye volt, addig a másik helyiség, néha az agyag-vermes kishombár a pörkölt-magvas kis-veremmel, míg az ebből nyíló nagy hombár a család éléstára volt a nagy agyagvermekkel, ahol cserépedényekben az egész évre való szemes terményt tárolták. A félszer volt az asszonyok munkahelye, ahol kőmozsár, dörzsölőkövek és őrlőkövek, amellyel a lepénynek valót elkészítették. Voltak olyan házak, ahol még télen is nem a nagyházban pörkölték a búza-árpa szemeket, hanem a félszer alatt lévő pörkölőkemencékben és nyáron a pörkölő kinti kemencét bogácsa-sütő kemencének is felhasználták. Ezen lepény és bogácsa-sütő kemencéket már a 24 hun törzsszövetség uralma alatt sajátították el. A kisgyermekeket, de a serdülőket is főként tejben sült búzakásával etették meg és csak pendelben futó gyermek korukban étették meg lepénnyel. Ugyanekkor kezdték a búzaverem falát is kiégetni, hogy az szárazabb legyen. A sütés és főzés főként hidegebb időszakban mindig a nagyházban történt. Így a hatalmas sütőkemencék elviselhető nagy meleget is adtak és a gyermekek a kuckóban soha nem fáztak meg. Ennek a közelében végezték a forraló kövekkel való húspuhítást és később a húsok főzését. A gyermekek a kuckó-padka szélén ettek a kis bögrécskéikből, és annak tálkájából ették a puha húsokat. Amikor már erős fogazattal bírtak, a családfő az evőpadhoz ültethetőnek tartotta, már keményebb húsokat is adtak a kezükbe, melyet elrágcsáltak. Amelyik étel nem fogyott el, azt a kutyának kivetették minden háznak a kutyaóljába. Amíg az asszonyok munkája az aranyasszony irányítása alatt az Élet-magvak megtermelése volt, addig a Zágrosz és Élám törzseknél a férfiak vadászattal foglalkoztak. Fő táplálékuk a vadkecske, vadjuh, gazella és vaddisznó volt. Leghamarabb az árván maradt farkasok kiskölykeit fogták be a házaik őrzésére, mivel a gyermekek ezeket minden telephelyen megszelídítették. Utána kiskecskéket neveltek fel házaik közelében, zárt ólakban, majd ezeket később nyájakban legeltették. Ez adta a családnak a tejet. A vadjuhot és vaddisznókat nehezebb volt megszelídíteni, de végül ezek is a ház mögötti ólakban nyertek otthont. Már akkor könnyebb volt az élámiak helyzete, amikor nyájakban őrizték a tejet és húst adó házi-állatjaikat. Ekkor még a vadászott rókát és farkast is megették, sőt éhínség esetében még a kutyákat is. Amikor az ataiszi népek telepei megjelentek, már a szamarakat is háziállatként tartották, de csak a gazdag hunok hozták magukkal a lovakat és szarvasmarhákat, amelyet szent állatként tiszteltek az őslakók. Ezeknek még a csontjait is porrá égették, és azokat földjeiken elhintették. Amikor a hunok megjelentek, elkezdődött az ordoszi köles termelése, amelyet leghamarabb elfo-gyasztottak egy szemig és az árpa-búza szemeket hagyták jobban kiszáradni és fedett csűrökben, kazlakban is tárolni. Megkezdődött nagy őrlőköveken a magvak dörzsölésével való finomítás és végül a lisztből való kenyérsütés, amely a gyomorbántalmakat csökkentette. Ordoszi hatásra az ólakbani állattartások szaporodtak nyáron kinti legeltetéssel, de már Ordosz hatására tavaszi és sarjú füveket is szárítottak télire és az állattartást a véletlenre már nem bízták. Téli szállásként az Öregek üresen maradt házát és a határmezsgyét kitöltő kisebb nagyállattartó ólakat használták fel, hogy a család tejellátását minden reggel biztosítani tudják. Tehát a vadtartásos kará-mok mellett házi szükségletre tehenet és fejőkecskéket is tartottak. Amíg a háziállatok tejét a család fogyasztotta el, addig a karámok tejhozamát túró, tejföl és sajt készítésére használták és hetenként csak kétszer jöttek be vele a falvak településeire, ahol tartós fogyasztásként használták. Érdekessége volt a legeltetésnek azon formája, hogy reggelenként a ház közelében lévő karámból kihajtották a juhokat, kecskéket és szarvasmarhákat, míg délben visszahajtották. Délután a csökkent me-legben újból kihajtották a hegyi legelőkre, és este visszahajtották. Ebben nagy segítségükre volt a komondor, kuvasz és puli kutyák elszaporodott tömege, akik nem csak a nyájakat, hanem éjjel a házakat is őrizték. Sőt a nagyobb kutyafajták, mint a kuvasz, még a medvével, farkassal is szembeszállt a nyájak őrizetében a külső akloknál. A bárányoknak és kecskegidáknak külön kis karámot építettek, s így az esős és hideg időkben is védelmezni tudták a felnövekvő állományt, csakúgy, mint a kuckókban a gyermekeiket védelmezték. Ennek érdekében minden lakás és ól közelében széna és szalmakazlakat egy futásnyira tartották a gyakori tűzveszélyek miatt. Így alakultak ki a szénáskertek és szalmáskertek, gyakran őrségekkel biztosítva. A házközelbeni karámokat kettőztetve készítették, mivel Ordosz rájött arra, hogy ahol a jószágaik karámban kitelelnek, ott tavasz idején már zöldségeskertet lehet készíteni. Így minden családnak volt két karámja és két zöldségeskertje, amely a családot teljesen ellátta tűzhelyi zöldségfélékkel. Ezek ehető részével viszont nyulat tenyésztettek fedett ólacskákban és nyári karámokban. Szarvasmarha azonban minden 3 nemzedékes családnál csak 1-1 darab volt, míg minden falu szélén volt a bika pajtája, amit az egyes települések állandóan cserélgettek, míg mellette a csődörös háza volt. Amíg a szarvasmarhák szaporításával az aranyasszony, addig a csődörrel a bíró foglalkozott. A legeltetést a bíró, míg a fejést az aranyasszonyok irányították. Amíg a legeltetést botokkal és dár-dákkal irányították, addig az őrségeket és vadászatokat nyíllal, gerellyel és dárdával, parittyával látták el. A központi házak közelében kaparókés-és sarlókészítő szakember is volt alkalmazva, aki a fegyvereket is készítette, de zsákmány esetén a tizedekből ő is részesült. Ez az ember végezte a fegyverek csiszolását és élezését, valamint bőrfeldolgozó fiatal állatokat tudtak könnyen elejteni. Prémes állatokra viszont csapdákat állítottak és a hurkokkal fogdosták össze. Lesből vadászatoknál nyilakat, dárdákat és íjakat használtak. Parittyákat csupán kisvadaknál alkalmaztak. Élelemtermelés mellett a vadászat miatt háziiparokat is űztek. Ezért alkalmazták a kovásokat, akik mellékesen fa-és csontszerszámokat is készítettek. A kovaköveket a legügyesebb emberek pattintották. Ezek a pattantyúsok pengéket, kaparó fényes késeket és nyílhegyeket készítettek. A magköveket a szakember leginkább a minden háznál lévő szerszám-hombárokban pattintotta, hogy annak minden maradékát fel tudják használni, akár még festéktörésre is. Ezeket a falakra felakasztgatták. De a berakásos fogazott sarlót a szakember házánál élő állatra cserélték be, mert ez már művészeti munkának számított. Gyaluvakarókat külön készítettek, ahol külön csiszolókövek álltak a rendelkezésére. Ezen kaparókésekkel az elejtett vad bőrét levakargatták, és csont simítókkal letisztázták. Bőröket és prémeket csak ruhák készítéséhez használták. Árral lyukakat fúrtak a kikészített anyagba és csonttűvel inakat húztak a lyukakba és ezen munkát csontárral, és csonttűvel tovább folytatták. Ezen munkálatokat a nagyházban nem végezték, hanem a fedél alatti színben. A darabosabb bőrmunkákat kint végezték, de télen már a prémes ruhaféléket a nagyházban is megvarrogatták. Nyáron, amennyiben ráértek, csak kint a félszer alatt dolgozták ki a bőr és prémes munkát. Lapockacsontos kaparók lassan eltűntek és az ordoszi fémszerszámokat kezdik inkább használni. Az udvari megmunkálás gyaluvakarói mind az udvarokban folytak, ahol az ácsok már kezdték használni a vonókéseket is, nemkülönben csont-fúrókat is használtak. Előszeretettel a kőfejszéket is alkalmazták. Az élelem termelésének velejárója volt a fazekas ipar, az agyagszalag tapasztások módszerével. Edényeiket sörteecsettel festegették. Amikor a hunok átvették a hatalmat, megkezdődött edényeik égetése kemencékben és ezzel a máglyaégetést megszüntették. Ezt akár az újfajta zárt tűzhelyeken is elvégezhették. Azonban a cserépedény-égetők és lepénysütők külön kemencében végezték a munkájukat a falu közepén. Csagiliból elköszöntek a hun vezetőségtől és az Élám-Zagrosz vidéki őslakóktól és a hozzájuk csatlakozó kísérőkkel elindultak Magyarkára az ősmagyar vallás központjába, akikkel állandó összeköttetést tartottak fenn. Ugyanis akárcsak Ordosz-Hunyor és Csagili között, itt is tíz-nyíl, vagy 24 nyilas falucskák sorakoztak a hegyvidékek lábainál, míg a nagyobb folyók mellett kettős települések szerveződtek. A tíz-nyíl falvak 10 lakóházból álltak a következő településeken, egy központi házzal és 2-3 őrházzal, tehát 14 lakóházból, míg a hun települések 24 házból, egy központi vezetőségi házból és 4 őrség boldoganyás-házból. Tehát a hun településeket úgy lehetett felismerni, hogy 30 épületnél kevesebbet nem építettek, mivel ezek jobban védhetők voltak. Minél közelebb értünk Magyarkához, annál inkább érezhetővé vált aranyasszonyaik uralma. Itt, úgy a 30 házas, mint a 63 házas kettős településeknél a települések belső életét az aranyasszonyok intézték. A ruhák készítése teljesen az ő kezükbe futott össze. Így a nők igen tetszetős prémes ruhákban és ékszerekkel jártak. Bami hun vitéz édesanyja volt a nagy melegvíz melletti leghatalmasabb aranyasszoy, akit Enzeli aranyasszonynak hívtak. Korán özvegységre jutott és 5 fia közül Bami volt a legnagyobb, aki Atrek fejedelemnek a húgát vette el feleségül, akit Enzeli aranyasszony szintén Ordoszba vezényelt Rimalány képzésre. Amíg Hunor városától délkeletre és tőle Csagiliig férfiuralom volt hatalmon, addig Csagilitől kettős uralom volt az Atrek torkolatáig, de innen Magyarkáig az Enzeli aranyasszony birodalmában mindenütt az aranyasszonyok voltak hatalmon. Itt a 30-as vagy 63-as háztelepülések központjában a minden-kori aranyasszony lakott, addig a legközelebbi futásnyira épült hegyi településen lakott a bíró az őrséggel és a templomokban való gazdasági vezetőséggel, a védelmi és vadászati férfilakosokkal. Az egy futásnyira való településekre jártak aludni és étkezni. Az őrparancsnok az írópapokkal együtt minden nap részt vett a közösségi házban való tanácskozásokon, ahol az aranyasszony döntötte el munkáik végzését, mindenkinek a meghallgatása mellett. Mindenkivel kiegyeztek, ezért hadat Magya fejedelem megjelenésétől nem viseltek. Enzeli aranyasszony hatalma az Atrek torkolatától Magyarkáig terjedt: a többi aranyasszonyok szoros összefogásával. Mivel a Nagyvíz és a Hegyek között csak jó kétfutásnyi távolság volt, a vályog házfalakat a hegyi kövek alapzatára helyezték, vagy pedig Magyarka közelében teljesen kőházakat építet-tek, de azokat is 20-30 évenként átépítették. A férfinépek azonban jobban csak vadászattal és nagyállatok tenyésztésével foglalkoztak. A kiképzett sámánok közül mindig volt 1-1 aranyasszony-pap, aki az aranyasszony intézkedéseit végrehajtotta. Ezt rimaszécs-papnak is nevezték. Enzeli rimaszécs volt például az első aranyasszony, aki már hatalmának kezdetén elrendelte, hogy az esetleges vályogfalak csakis törekkel készülhetnek, mivel a szalmát csakis a hegyek felé lévő szérűskertekben tárolhatnak és azokat a nagyállattartók használhatják csak fel almozásra, vagy kemencék begyújtására. Az agyaghabarcsok hordozására bőrvödröket alkalmazott és köveknek a hordására a Buda kő-műves fejedelem által is használt kosarakat. Leghasznosabb intézkedése pedig az volt, hogy a síkságon épített lakásokat 20-30 évenként terítsék el és utána csakis kőalapokra rakott házakat építsenek, pelyvás vályogból, mivel ezek melegebbnek bizonyultak, de az őrségek lakótornyait csakis kövekből építsék fel, tornyos figyelőkkel és ugyanúgy építsék a fejedelmi székvásárhelyeket is, kőfalakkal körülvéve őrtornyos kapukkal. Még a nagyobb településeken is elrendelte, hivatalosan minden ház kijárás elé kerteket alkalmazzanak az élelmezés megkönnyítése végett. Az állatok részére vert agyagból készítsenek ólakat. Hombárokat pedig minden esetben vályogtéglákból készítsenek. Közösségi házak azonban csakis kőházak lehetnek központias alsó fűtéssel és melegített szülőházakkal. Minden faluban szabad tűzhely három is legyen, nehogy az asszonyok a lepény vagy bogácsasütésen összevesszenek. Az asszonynépeken ne vegyen erőt a lustaság, hanem az ebédfőzés első kötelességük legyen. Reggeli és esti étkezésről teljesen könnyű ételekről gondoskodjanak és az őrségnek, valamint a pásztoroknak igen táplálós étkeket készítsenek. Utazáskor száraz húskészítmények porával lássák el a férjeiket és az őrségeket. Minden házban legyen tűzgödör és búboskemence kuckóval a gyermekek nevelése végett. A kása, lepény, bogácsa és újfajta kenyér készítése mellett minden eladó leányka a főzés mesterségét is megtanulja. Minden leány 3 melegítő-követ kapjon 2 levesfőző fazékkal, ugyanannyit a legény is, hogy a külön életet gond nélkül megkezdhessék. Minden férfinép holdtöltétől-holdtöltéig 24 kisrátó pörkölt szemet kapjon, de a nők csak húszat, mivel a főzésnél a férfiak részéből is kóstolgatnak. Ugyancsak havonta közösből 5 kisrátó húst kapnak a férfinépek és 4 kisrátóval a nők és gyermekek. Ellenben kisállatokat minden háznál korlátlanul tarthatnak. A rimaszécs-papnak azonban havonként minden udvar köteles egy nyulat átadni áldozás végett. Ebből végzi a sámán a kis vendég-látásokat. Enzeli aranyasszony, legfőbb Rimaszécs szerint a Zagrosz barlangjaiban laktak a törzsek, csak va-dászattal és kétsoros búza és árpa gyűjtögetésével foglalkoztak, de most lent a dombvidéken és síkság szélén már a földet megmunkálták és öntözéssel bővebb termést értek el. Viszont a vadászat sok húst ho-zott szerencse folytán a kemencébe. Amíg a férfiuralom alatt élő törzsek a nyájaik jó legelőterülete szerint vándoroltak és így falvaikat időnként újjáépítették, az asszonyuralmi területen az aranyasszonyok kötötték magukat az állandó lakhe-lyekhez és a 20-30 évenkénti újjáépítéshez. A nagyállattartóknak az állatjaik nagy száma biztos megélhetést biztosított, viszont az élelmiszerek termelése változatos élelmezést biztosított. Így, Tónusz-Bátika kalandozói is meggyőződhettek, hogy amíg a helyváltoztatós Csagili birodalmában, ha jobb legelőre akadtak, úgy a lakhelyüket 1-2 futásnyira máshová telepítették. Így a Bami vitéz elbeszélése szerint is, ő már 25 medvetoros évében harmadik Csagili helységről tudott, mivel a helyüket változtatták a földek kihasználása miatt. Ellenben Enzeli birodalmában a lakóhelyek egy helyben maradtak és inkább öntözéses földművelést végeztek és az állatjaikat más-más helyen legeltették. Így kialakultak a nyári aklok és téli aklok szokása, s így a szemes magvak termelése mellett elkezdték a télire való szénát és alomszalmát is a szérűskertekben gyűjteni. Igen érdekes volt az aranyasszony-sámánok, vagy ahogy Magyarkán hívták, az aranyasszony-papok alkalmazása az aranyasszonyok hatáskörében. Legtöbbször Urukban képeztek ki egy pateszit, aki aztán a Magyarkai templom-gazdaságban tanítgatta az aranyasszony-papokat, s az írnok-képzésen minden uruki tudományt elsajátítottak. Így Enzeli aranyasszony az enzeli templom-gazdaságban eltervezte, hogy annyi hatsoros búzát kell termelniük kenyérnek és lepénynek és annyi kétsoros búzát kalácsnak, amelyik a jelenlegi 720 léleknek elég lesz az új termésig.

 

Minden személyre havonként 1 vékás faedénnyel mértek ki szemes terményt a közös hombárból. Mivel azonban gyümölcsgyűjtés miatt ebből még fel is maradt, gyakran mértek ki a hatsoros búza és a két soros búza mellett hatsoros árpát és kétsoros árpát is, hogy házaiknál a cserépkorsókban mindig maradt megtakarított élelem, hogy az éhínségre takarékoskodjanak. Amíg holdtölte között apróbb állatok húsát is ették, minden holdevési ünnepen a pásztorok nagyállatot vágtak a szarvasmarha, ló, juh és kecske állományból, mert minden pásztorember ilyenkor helyet cserélt. Az arany-asszonyok azt is sok helyen elrendelték, hogy gyümölcsöket aszaljanak télire, az élelmezés változatossá tételére. Az aranyasszony-papok az agyagtáblácskáikon minden családnak nagysága szerint ellátási jegyzéket készítettek, amit aztán minden hónapban összetörtek újrahasználás végett. Ezek a feljegyzések még a nagy-állattartási hónapokat jelezték. Ilyenek voltak a következők:

————————————-hús———búza——–zsír—–gyümölcs

———————————–(adag)——-(adag)——-(adag)——-(adag)

1. Medvetor hava —————8————-8————-2————-2

2. Szarvastor ” ——————8————-8————-1————-1

3. Bölénytor ” ——————-6————-8-árpa——2————-2

4. Báránytor ” ——————-8————-8 -“- ——-2————-2

5. Borjútor ” ———————6————-8————-1————-2

6. Gödölyetor ” ——————6————-6 árpa —–1————1

7. Tehén ” ————————-4————-4————-1 ———– 0

8. Aranyasszony ” —————8————-8————-1 ————0

9. Tigris ” ————————–6————4 köles —–1————1

10. Oroszlán ” ——————–8————-8 ————2 ———–2

11. Halak ” ————————8 ————8 árpa —–2 ———–1

l2. Disznótor ” ——————–8 ————8 ————2 ————2

Tárkány ” ————————–8 ————8 ————2 ————2

Ezen tárkány hónapot, Lugal-oroszlán és kézműves hónapnak is hívták, mert ekkor még a kézművesek is vadászni mentek, amikor igen nagy húsbőség volt. A nyári hónapokban azért osztottak kevesebb hús-mennyiséget, mivel a háziasított kisállatok is pótolták az élelmezés gondját. Szemes magvakat is kevesebbet adtak, mert a sarlózóknak jogában állott az elhullott kalászokat összegyűjteni, úgy a maguk, mint a kisebb állatjaik részére. Azt azonban csak annyit gyűjthettek, amennyi férőhely volt a házaik mellék-helyiségeiben. Település szerint változott azonban a zsír és szárított, vagy friss gyümölcsök kiosztása a mindenkori termés szerint. Volt olyan Magyarka környéki település, ahol csuprokban még mézet is adtak a téli ünnepekre. Viszont az aranyasszony-sámánok szerint csak abból lehetett osztani, ami volt. Ezért a papok kiképzésénél a fenti elosztás csak tájékoztató jellegű volt és településenként gyakran változott. Azonban az igaz volt a kezdettől fogva, hogy az asszonyuralmi településeken mindenkiről jobban gondoskodott az Öregek Tanácsa, amelyik a központi közösségi házakban tanácskozott, mint a férfiuralmi helyeken, mert igen fontos tényező volt a gyermekek felnevelése és a nagyaszszonyi udvartartás intézménye, amelyik minden vándort befogadott, mert mindenkinek a munkájára szükség volt a fennmaradás és bőség érdekében. Az évenkénti holdtölteszámítást Ordoszban és Magyarkán a Nagy-Süán ünnepélyeken határozták meg a mindenkori havazások beindulását figyelembe véve. Ezt pedig a csillagok járása döntötte el. Egy medvetoros év tehát 12 holdtöltési, azaz holdhónapból állott és a kézművesek havából, amelyben minden 4 évben 1 tárkánynapot tartottak és minden 100 évben, a legalkalmasabb időben a ‘+’ Nagyszala napot. Így a csillagászati babiloni év a hold-egyenlítő szerepénél fogva helyrebillent. Így a névadó-feljegyzések 365 napot tartottak nyilván, míg minden negyedik évben volt a tárkányok vizsganapja és ezt minden alkalommal megünnepelték. Minden 100 évben a beavatottak tartottak egy Nagyszala napot és ekkor a medvetoros év nem 365 illetve 366 nap volt, hanem 367 nap. Amíg eleinte a Hold hozzánk csapódásakor 360 nap 1-1 tűzszerzési évet jelentett, ez fokozatosan emelkedett a beavatottak szerint, de később 365 napra emelkedett, sőt 4 évenként a tárkányképzősök napjával 366 napra egyenlítődött ki, míg minden 100 évben a Nagyszala napjával 367-re emelkedett, s ilyenkor helyreállt az állatkép szerinti Világhónap, amely minden 2160. évben változott. Így Joli- Tórem, azaz Földanyánk forgása a nagy Mindenségben egyenletessé vált. Erről a pateszik állandóan tájékoztatták a Beavatottak Rendjét.

Az aranyasszonyok hősi küzdelméhez az is hozzátartozott, hogy az aranyasszony-papok nyilvántar-tották, minden településen mennyi juh, vagy kecske tartandó, mennyi legyen később a szarvasmarha és a ló. Hányan dolgozzanak a föld megmunkálásában, hányan a lakások felújításában, hányan a szerszámok készítésében. Ehhez hozzájárult a falubíró által meghatározott vadásznapok száma, a külső nagyállat tartás pásztoróráinak száma, a csorda, a mét, a nyáj és a ménes legeltetése. A tárkány döntötte el, hányan dolgozzanak famegmunkálással, állatbőrök feldolgozásával és kovaeszközök készítésével. Ezen utóbbiak voltak a kovások. Vályogvetést az asszony-népekkel végezték a pelyvások, de az aranyasszonyok rendelték el, hány új házat kell építeni nyaranként, és hányat kell felújítani. Almavirágzásra minden házat ki kellett meszelni és fertőtleníteni. Az aranyasszony és bíró központi házához mindig a 16-24 fős nagycsaládok kerültek, míg ez fokozatosan 5-7 fős családokra csökkent a faluvégeken és a legszélén voltak a Boldoganyás őrházak, amelyekben az őrségek tartózkodtak. Enzeli legfőbb aranyasszonynak a Rimaszécsnek városa 48 töményből állott és 1-1 tömény között 1 tömény, azaz tízezer lépés volt. Ebből a 48 tömény lélekből 1 tömény töltötte az őrszolgálatot a városban és a határok őrizetében. Enzeli aranyasszonynak 12 ilyen érdekterülete volt, tehát Magyarkáig 576 tömény lélek felett uralkodott és hadrakelt serege veszély esetén 12 tömény volt 120 ezredessel. Zagrosz fejedelmének támadásakor maga állt a töményei élére és győzött. Enzeli aranyasszony szigorú rendet teremtett. Minden 3-6 házra esett 1-1 Földanya szentély. Minden szentélynek kellett kiállítani 1 lovast, teljes fegyverzettel. Ez annyit jelentett, hogy 3 x 24, azaz 72 személyes nagycsaládos szentély adott 1 lovast, míg a 6 x 8, azaz 48 személyes külső családok adták az 1 lovast, mert ott kevesebb volt a kisgyermek. Ha tehát 1 településen volt 12 szentély, akkor az őrség 12 lovasból állott. Ezek az őrségek ebéd után váltották egymást tülökszó hirdetése mellett. Ezen Őrségnek voltak más feladatai is. Ilyenek a tűzőrségek, hídőrségek és kapuőrségek.

Tehát az aranyasszonyok szervezetében egy 200-250 lakosú falunak 12 fő őrsége volt, amely naponként változott és főként a lovasok cserélődtek. Egy gyakorlatilag bevált törvénye volt Enzeli aranyasszonynak: “Ha egy leányod születik, annak a családnak eggyel több fia is lesz, ha azonban fia születik valakinek úgy az a család számára elveszett.” Ez annyit jelentett, ha leánya felnőtt valakinek az vőlegényt hozott a családba, de ha fiú született, akkor vérkeveredés megakadályozása végett annak el kellett mennie a falujából, mert ami biztos, az biztos, hogy egy másik faluban egészséges vérkeveredésű gyermekek fognak születni. Ezért Enzeli birodalmától Magyarkáig a harcosokká nevelődött ifjakat, vagy kézműveseket a hunok térfoglalása után 1-1 lóval és fegyverzettel kiházasították. A megcsaládosodott férjhez ment leányoknak új házat építettek az apától függetlenül az aranyasszony portáján. Magyarkától viszont nyugat felé Sárhelyig, azaz mocsaras vidékig (Meótisz) férfi-uralom volt a Hun-saka (szkíta) féle településeken. Itt viszont szokásban volt a leány-szöktetés, azaz leányrablás, amelyért aztán háborúskodások kezdődtek. Ilyen az asszonyuralmi vidékeken nem fordult elő, mivel a családok a pelyhes állú fiúgyermekeiket munkabírásuk szerint útbaindították más vidékekre, akik sok esetben nem látták viszont többé a szüleiket. Az idegen férfiakat viszont minden asszoyuralmi településen szívesen fogadták. Ezért az aranyasszonyok birodalmában a népesség nagyon elszaporodott. Itt soha nem volt éhínség, mivel a közös gabonatárak bőségesen voltak tárolva és a vadász szerencsétől függően a háziasított nagyállatok mindig biztosították a húsbőséget, tehát éhínség soha nem volt. A férfi-uralom területén azonban folytonos háborúskodás folyt a legelőterületekért és az elrabolt leányok miatt. Itten a nő csak belső munkaerőt jelentett, míg az asszony-uralmi területen a férfiak a nők szorgos munkáját kisegítették a kisebb, vagy nagyobb bőségnek mértékéig. Itt élelmiszer felhalmozás volt, tehát megszűnt az éhség, míg a férfi-uralmi részeken a háborúskodás éhséget teremtett. Ilyen helyen az aranyasszonyok aztán Magtár őrségeket szerveztek a falu bírájával, hogy a férfi-uralom alatt élők a közös gabonatárolásukat meg ne lophassák. Az asszonyok a helyhezkötöttséghez ragaszkodtak, míg a férfi-uralmi területek a legelők szerint vándoroltak. Amíg az asszonyok az aranyasszony-papjaikkal megszervezték a munkaeszközkénti csoportokat, addig a férfiak jobban csak az eredményes legelő vándoroltatáshoz ragaszkodtak. A helyhezkötöttség megengedte, hogy favágó csoportok és mész, valamint szénégető csoportok keletkezzenek a 250-500 fős faluk társadalmában, megtűrte azt is, hogy egy kis csoport az állatok bőrének kikészítésével foglalkozzon, mások pedig szerszámokat készítettek, majd házakat építettek a fiatalok részére, mivel az öregek csak a régi megszokottakhoz ragaszkodtak. A leány-gyermekes szülői otthonokba a leányok a nézeteltéréseket az ágyban megszelídítették és reggelre a harag elmúlott. Kevesebb volt az egy családban való perlekedés. Ha a vő makacskodott, könnyen kiadták a szűrét, mert az asszony-uralmi családokban csak a nők voltak az állandó családtagok, bár a vándorlás sokkal kevesebb volt, mint a férfi-uralmi területeken. Magyarkán azonban az indulatok megszelídültek. Magyar utódai a beavatottjaik vezetésével bevezették az Ősmagyar vallást, amely nem népfaj, hanem az egy igaz Istenben való hiten alapult. Ezt az lsten-hitet nem kényszerítették senkire, mert az ő Istenük nem haragos és büntető Isten volt, hanem szerető Égi-atya, akinek elgondolásait a lábaira megrokkant Anyahita rótta le a szumírok által érthető rovásokkal az Arvisura-lapokon és ennek az Égi eredetű hitnek sok követője volt, amelyeknek vezetői a beavatottak voltak. Ez a kis vallási csoport a nőket egyenrangú embereknek tartotta és az Enzeli Rimaszécs asszony-uralmi, és a Saka birodalombeli férfi-uralom kilengéseit kissé megszelídítette. Itt nem fordulhatott elő, hogy a férfivé lett ifjakat a szülői háztól elhajtották, mert követelődzőekké váltak kamaszkorukban és viszont a leányokat sem rabolták el, mint a Sakáknál, hanem az asszonynépeiket nem nevezték a sakák szerint asszonyi állatoknak, hanem mindkét nembeli csoport egyaránt kedvessé vált a családfők számára, amelyben az atyák jóságos családapákká váltak, akik az asszonyok munkáját nagyon megbecsülték. Mivel a hunok és magyari népek keresztútján épült ez a város, sok vendégfogadóval rendelkeztek, amelyek felett a Magyarka fejedelme rendelkezett. Ez volt egyébként a város katonai parancsnoka, akit pajzsra emelve választottak meg, az egykori Magya fejedelem utódai közül. Vendégeket csakis a saját lovas kíséretükkel fogadták, ezért Magyarkán soha nem háborúskodtak. Annak ellenére, hogy Magyarka fejedelemségében már öntözéses földművelést végeztek és karámos, valamint hidegtartásos állattenyésztésük is volt, a gyümölcsök gyűjtögetésével és gyógynövények összeszedésével is foglalkoztak. Ez egyik legfontosabb munkája volt az aranyasszonyoknak. Magyarka messze földön híres gyógyítóhely volt. A vadászok feleségei az erdőknek a begyűjtéshelyeit keresték fel a férjeik útmutatása és ellenőrzése alapján, míg a földművelő férfiak külön gyógynövényeket termeltek, ha kellett még öntözéses gazdaságaikban, amit aztán az asszony-népek szedegettek össze és szárítgattak. A Zagrosz hegységig lakó Szavárd-magyar vallású hegyilakók sok kecske és juhnyájjal rendelkeztek. A városok lakói részére sok csigát tenyésztettek. A szerszámkészítők részére ők gyűjtötték a kovaköveket és hordták be Magyarkára, vagy pedig sokan hegyi otthonaikban a talált kovaköveket megmunkálták. Híres barlangi vadász volt Zanidar fejedelem, aki a magyarkai vendéglátó házak részére mindig frissen lőtt vadakat szállított, míg a lenyilazott apró és nagyvadak húsát a magyarkai piacon értékesítették. Vadász-kunyhóik olyan nyújtott köralakban készültek, ahol megbeszéléseket és Isten-áldozatokat folytattak, mert szerintük az istenek haragudtak a szögletes kunyhókra azért, mert senkit nem akartak a sarokba ültetni, mivel a vadász szerencse mindig másnak kedvezett és senki nem érezte magát alsóbbrendűnek, mert a szerencse gyakran másnak is kedvezett. Ezen vadászkunyhóknak a közepén mindig ott a mélyített magvermek és kásás megtelt tálak. Ugyanis a frissen főtt húsokat kásával, darával és lepényekkel ették.

A vadon termett kétsoros árpát és búzát gondosan összegyűjtögették az aranyasszonyok vadászai, mert ezek korábban megértek és sokkal jobb ízűek voltak, mint az öntözéses hatsoros árpa vagy búzakalász magvai, amelyet az asszony-népek külön gyűjtögettek. A kisebb falvaknak agyagból való építkezései 20-30 évenként mindig fejlődtek. A vadásztelepüléseik mellett lévő állatállomány karámos tartás nyomán erdei földművelés alakult ki. Itt kezdtek agyagedényeket és Isten-szobrocskákat is készíteni. Minden vadász-szobornál elmaradhatatlan volt a dárdás-nyilas vadászok megörökítése. A síkságon való földművelésnél is gyakran alkalmazták a karámos állattartást, amelynek helyváltoztatása után zöldségeskerteket alakítottak ki. A magvermekben ilyen helyeken csupán agyagedényeket alkalmaztak. Az aranyasszonyoknak milyen hősies küzdelmet kellett megvívnia, hogy a vándorló vadászokat és nyomásokban legeltetett állattenyésztőket a síkságon lévő öntözéses gazdálkodókkal az összhangot meg-teremtsék. Ezt másként nem tehették, az ataiszi egyisten hit vallása nélkül. Zanidar fejedelem örömmel üdvözölte a Tónusz és Bátika rokonlátogató csoportját és a Tura hegyen lévő vendégfogadóban helyezte el a kedves vendégeit. Nemsokára következett az aratás vége és ilyen alkalommal szokták mindig megtartani a Tura-hegy tetején a hegyi-ünnepélyt. Gyeretyán a hegyivadászok hadvezére már jelezte, hogy az aranyasszoyok napjára lejön a szavárdok lakta hegyekből bőséges vadászzsákmánnyal, s legényei újból a Galga lovasfejedelem leányai közül akartak nősülni. Ugyanis Joskar aranyasszony kívánsága az volt már évek óta, hogy a Tura hegyén megtartott leányvásár párválasztásai a legsikerültebbek. Galga lovasfejedelem is örült, mert egy kosárra való leánya volt, s így azok is lassanként asszonysorba kerültek. Joskar aranyasszony különösen örült az Ordoszból jött tárkány-sámán ifjaknak, mert így a leányai-nak van miből válogatnia. Mivel az egyistenhiten alapuló vallás csak a fejedelmi családok vallása volt, így azt gondolta, hogy a beavatottságot megütő mértékű istenhit minden erőszak nélkül terjedhet. A vendég-fogadós figyelmeztette, hogy az ünnepélynek egyik előkészülete abból áll, hogy minden leány és legény elmegy megfürödni az Öthegyen épített melegvizes forrásokhoz megtisztulás végett. Ezt testi és lelki megtisztulásnak is vették. Öthegy alján két kőből épített fürdő volt, ahol az előcsarnok búboskemencéjében emberfej nagyságú köveket melegítettek, mikor ezek a kövek megforrósodtak, egy csúszdán vízzel ellátott edényekbe gurították a kupolás kőfallal ellátott fürdőbe. Itt aztán a vízből kilátszó forró köveket vízzel locsolgatták. Mindenki jól megizzadt a kupolák alatt, majd a kifolyó langyosvíz medencéjében megfürödtek. Amikor eljött az este, a lovasok visszatértek Magyakára és onnan díszes felvonulással mentek külön-külön a legények és leányok a Tura hegyi ünnepélyre, hátha a szerencséjüket megtalálják. Tura hegyére a Galga folyó népe ökrösszekereken ment. Kalácsokkal és gyümölcsökkel bőven meg voltak a saroglyák rakva, míg Gyeretyán népe lovas szumír-szekerekkel jött a hegyi ünnepélyre. Mivel azonban a hunok lóállományukat nagyon kiterjesztették, az nem is volt igazi legény, akinek lovat ne adtak volna ajándékba a szülők nősülő fiaik részére, így minden házasulandó ifjú lóháton érkezett. Ordoszból jött vendégek és Gyeretyán, valamint a Galga völgyéből érkezett ifjúság szakadatlanul ünnepelte a bőséges aratás és a vadászok hegyiünnepélyét. Ezen népi szokások minden évben öt napig tartottak és a hatodik napon tartották meg a hivatalos esküvőket. Erre az ünnepi szokásra most Kubán szkíta és Enzeli zagroszi fiatalsága is eljött.

Erre a díszes ünnepségre Kund szkíta-saka vezér is eljött az iker-fiaival, Kara-Kubánnal és Kaza-Kubánnyal, akik Zanider fejedelem két leányát Sabu és Saba fejedelmi leányokat feleségül vették. Ez volt évek óta az első alkalom, hogy valamennyi eladó leány elkelt a Tura-hegyi leányvásáron, s még az ötödik nap éjszakáján örök hűséget esküdtek. Az esküvői szertartások még három nap és három éjszakán folytak, mivel nagyon sokan Tónusz ifjúsági fősámán kegyhelyén akartak örök hűséget esküdni. Annál is inkább kapós volt a Tónusz eskettetése, mivel ennek a látogatásnak emlékére új kegyhelyet építettek. Utána holdtöltétől holdtöltéig nagy vadászatot rendeztek a kabard nemzetség Badil fejedelmének hegységében. Szarvasbőgés idején azonban egy hóval fedett hegy alatti erdőségben a Badil íjászai Zanidar fejedelmet orvul agyonlőtték. Ugyanis Zanidar Sabu nevű leányát a Badil fia, Balkár akarta feleségül venni, de a leányvásáron Sabu inkább Kara-Kubánt választotta. Igaz, hogy sokan attól ijesztették, hogy ne válassza a szkíta-saka legényt, mert akkor neki is iker-fiai fognak születni. Sabu azonban annyira szerelmes lett a göndör hajú választottjába, hogy titokban elsőnek esküdött örök hűséget, úgyhogy a szülei már nem tudták megakadályozni a választását. Ilyen örömünnepek és vadászatok után gyász borult Magyarka fejedelemségére és a legnagyobb baj az volt, hogy Joskar aranyasszony öt év alatt sem tudta elfelejteni a forrón szeretett férjét, ezért a legközelebbi uruki csoporttal Marina birodalmába vándorolt fiatalabb, még pártában maradt leányaival. Fejede-lemségét átadta fiának, Szukum ifjú fejedelemnek, aki a megbékélés szellemében Badil leányát, Cserkesz fejedelmi leányt vette el feleségül és Joskar nem akart a férjének gyilkos népével egy városban ünnepelni. Így a jegyesség után a népes uruki csoporttal és leghűbb harcosaival a Marina felé vették útjukat, ahol az aranyasszonyok uralma, vagyis nőuralom volt szokásban. Három fia Ingus, Ágikán és Besse elkísérték az Etil folyóig, amelynek partján volt a híres Szőrme-Ata vásárhely, amelynek a legnagyobb késő őszi vásárán még részt vettek, majd onnan a fiai biztonságos vendéglátóhelyen hagyva anyjukat és kísérő lovasait, Magyarkára visszalovagoltak. A 865. év végét még megvárták Magyarkán a nőtlen maradt sámáncsoport tagjai, mivel az uruki vándorlók csoportja szintén megnősült és egy kis részűk Ordoszba indult, hogy részt vegyen a beavatottak legújabb sámánképzésén. Az aranyasszonyok újabban érkezett csoportjának pedig egy újabb hősi küzdelme kezdődött, hogy az uruki-magyarkai szokást meghonosítsák.

5.

65. Arvisura. Báta rovása

UDUMU BUZOGÁNYA

A Nagysüán előzködésén Báta lett az első. Ennek jutalmáért kapta azt a megbízást, hogy szervezze meg a dél felé irányuló tájékozódó utat. Tízévi kiképzés után 24 ifjú lovassal indult el. Úr városában Sirgula pateszi fogadta. Ő volt az, aki Pintorban az ő időszámításuk 750. évében a hatodik holdfogyatkozást követő napon Dungi ifjúsági királyt királlyá kente. Sirgulát ettől kezdve öreg királynak, Dungit összekötő királynak nevezték. Dungi Esthon és Bothon testvéri népét készült meglátogatni. Erre az útjára meghívta Báta sámánt is 24 lovasával együtt. Dungi elmondotta, hogy ő Ukus pateszi tanítványa, aki sokat beszélt neki a múltról. Emlékeiből felidézte, hogy amikor Buda lett a király Úr városában, akkor Lagasban lugalnak, azaz nagy-embernek hívták a királyt. De valójában mindenütt a pateszik uralkodtak. Abban az időben furcsa volt az időszámí-tásuk is. Azonban a legfontosabb az volt, hogy van-e mit enni. A szegénység naponta csak egyszer evett. Később, amikor a földek már jobban teremtek, többször is ehettek. A lugalok és a pateszik elkezdték számolni előbb csak az evéseik számát, majd a fogásokat, végül a felszolgált ételek fajtáit is. Így például Alulim, a nagy lugal 28000 féle módon készült ételt számolt össze valamennyi étkezésében. De Dungi számítása szerint csak 57 évet és 6 holdevést élt. Elmondta továbbá Dungi, hogy az ő időszámításuk 210. évében a Holdanya nagysága megváltozott, és ez nagy égiháborúkat, tengerháborgásokat okozott. Borzalmas özönvíz pusztított. Ezért a megmaradt lakosság észak felé, a szavárdokhoz és a kurdokhoz menekült. Sokan Mari városában találtak menedéket. Gilgames, az uruki király hősiesen küzdött a nagy áradás ellen. Később a Hold, amikor egy üstökös újra megcsapta a farkával, megint közelebb került a Földhöz és a 344. és 542. években újabb özönvizeket okozott. Ezek (Kr.e. 3406 és 3208) csak kisebb özönvizek voltak, de mégis sokakat ismét menekülésre ösztönöztek. Ezeken kívül gyakoriak voltak a kisebb áradások is, de azokat már nem sárkánykígyónak Holdanyánkhoz való közeledése okozta. Csillagvizsgáló pateszeink nagy zavarban voltak, mert egyik alkalommal sem sikerült előre kiszámítaniuk a dühös sárkánykígyók érkezését.

A legrégebbi őslakók, akik mint menekültek érkeztek a Van-tó környékére, szumíroknak nevezték magukat. Ott örömmel fogadták a menekülteket, akik aztán később Úr népével összeházasodtak. Ilyen házasságból származott az a vezér, akit a Van-tóiak Szumérnak neveztek. Pateszinek képezték ki. A helyzet javultával megszervezte Szavárdban, Kurdban és Mariban is a visszavándorlást. Szumér ökrös-fogatokon, szamarasszekereken vonult vissza a népével, s mind többen és többen követték őket. Ataiszról származó ismeretekkel kezdtük el a csatornázásos földművelést és az állattartást. Lovak és tevék azonban eleinte csak Kurd, Mari és Ugarit birodalmából szállítottak épületfát és más építőanyagot, a most már egységes Szumér királyságba. Először csak 30-40000 lakosú királyságokat szerveztek, de Úr városának a lakossága jelenleg már 350000 körül van. Sok a kereskedő és kézműves. A mai napig 56 városunk és 224 tanyánk van, 1891600 lakossal, tájékoztatott erről Dungi. A lakosoknak azonban csak a fele szumír, a többi időnként felfogadott szolga. Gyakran cseréljük őket, hogy Esthon, Bothon, Mari és Ugarit népét ilyen módon is megtanítsuk a földművelésre. Reméljük, hogy ez előbb-utóbb mindenütt véget vet az emberevésnek. Ezt Pintorban rendelték így el Ukus pateszi javaslatára. Ekkor rendelték el az írnokoknak, nagyobb számban való kiképzését is. Ezt Meni király Esthonban igen szívesen fogadta, bár meghagyta népe eredeti írását is. Jó gondolatnak tartotta, hogy a királyok és vezetők egymás közötti érintkezését egyformán kiképzett írnokok szolgálják. A pateszik vezette templom-gazdaságok a lépcsőzetes kegyhelyek nyilvántartása alatt állottak. A mindenkori lugal az esti ájtatosság utáni megbeszélések alkalmával innen irányította a csatornák közötti munkát. A közben megcsaládosodott őslakók visszavándorlása folytán az égi-lakók tisztelőinek száma több ezerre nőtt. Ezek saját kegyhelyeken áldozatokat és ajándékokat mutattak be. A beavatottak azt tartották, hogy Isten csak egy van, de az égi-lakók száma töménytelen; ezért mindenkit meghagytak a saját hitében. Eleinte, amíg termés-szűkében voltak, a királyok a város ellátása érdekében sok háborút vívtak egy-mással, de később a templom-gazdaságok már annyi magot tudtak termelni, hogy szűk esztendőkben az egész Szumérföldet el tudták látni feleslegeikből, sőt kereskedtek is vele.

A feketefejűek az éj leple alatt néha megtámadták a magtárakat. Ezért Pintorban úgy határoztak, hogy a tartalék-raktárakat a velük kereskedelmi kapcsolatban álló településeken állítják fel, s ott ellenértékért lehet élelmiszert kapni. Legtöbbnyire kenyeret hoztak így forgalomba. A különböző lepények sütése külön iparággá fejlődött. Lassanként másutt is elkezdték a Szumér földön termelt terményeket ültetni, vetni. A kereskedelem érdekeit szolgálták az írnokiskolák is. Eleinte 2000 írásjelet használtak, de a Pintori tanács az írásjeleket egyharmadára csökkentette. Így a 665 írásjelet könnyebb volt elsajátítani. Amikor figyelmét felhívtam a 24 hun törzs szövetségének írásjeleire Sirgula pateszinek, ő azt válaszolta: “az emberek agya sokkal jobban csiszolódik, ha egy kicsit gondolkozniok is kell. A messze földön kiépített írnokhálózatot nem szüntethetjük meg, mert akkor az istenek hírszolgálatát is meg kellene szüntetnünk. Dungi fiam majd elkísér benneteket, és saját szemetekkel fogjátok látni a szumérok fölényét.” Nyomban kiadta a parancsot, hogy Mari és Ugarit érintésével a Hirös-kapun át menjünk Ménes birodalmába. Útközben Dungi elmondta, majd meglátjuk, hogy UTU napisten unokája milyen áldást adott a világnak az írás művészetével. Az írnokok tudtak összeadni, kivonni, szorozni és osztani. Urukban és Nippurban elkezdték alkalmazni a tízes számrendszert. Például le tudták írni az 1024 medvetoros évek számát. Hosszúságmértékük a könyök volt; az 24 hüvelykből állott. Nagy távolsági mértékük a dana, később a biru volt, ez a mi mértékünk szerint tízezer, azaz 1 tömény nagy lépésnek felelt meg. Terület-mértékük a sár, megfelel egy családi zöldségeskert nagyságának. Űrmértékük a szila és a su, néhol suk. Súlymértékük a mana, egy evésnyi köleskásának felelt meg, tehát 60 gir, vagy újabban sekel. A templom-gazdaságokban szelíd állatokat dolgoztattak. Ismerték az ásót és kapát; ezt marnak nevezik. Szamár-vontatta ekét használnak a termőföldek forgatására. Ezt apinnak nevezik. Dungi rajzot is készített róla, hogy majd otthon mi is alkalmazzuk. Amikor az állattartás fejlődése megakadt, egyrészt tisztasági okokból, másrészt a pereskedések miatt. A helyzetet a tanyákkal oldották meg. Elkezdtek fogazott sarlókat alkalmazni. Nádhajlékok és cölöpházak helyett áttértek a téglából való építésre. A szolgák téglalopásai miatt bélyegzőket is használtak. Az épületfát a hegyekben termeltették ki. Használtak bronzot, ezüstöt és más fémeket. Voltak ezüstpénzeik is. A hajóik elöl és hátul is magasak voltak, az evezők mellett a vitorlákat is kezdték alkalmazni. Még Ataiszból hozták magukkal a kerék ismeretét. A kereket minden menekült nép használta; las-sanként átvették a többi népek is. Eleinte csak ezer istenük volt, de Szumér vezér bevonulása után három-ezer fölé emelkedett a számuk. Mindenki szabadon választhatott neki tetsző istent, akár többet is. Az ilyesmi növelte a pateszik pénz-és adományéhségét.

Az Ég istene AN volt; a levegőé ENLIL; a Holdisten NANAR. Dungi ifjúsági összekötő kiskirálynak UTU, a Napisten volt az istene. Ezért is fűzte mély barátság Udumuhoz, a Napbirodalom kiskirályához, akit szándékunk volt meglátogatni. Ataiszi szokás szerint a bölcsek holdhónapokban számoltak, vagyis az egyik holdtöltétől a másikig. Teleholddal kezdve 7 napos hetekre osztották fel a hónapot, a napot pedig 24 danára, ezt pergőkkel mérték. A csillagászok a pateszik templom-gazdaságaiban a napévet is bevezették. A napév és a holdhónapok közötti különbséget átmeneti napokkal hidalták át. Minden városukról térképet készítettek és belerajzolták az összekötő útvonalakat is. Mi is térképekkel indultunk el, hogy Mari és Ugarit érintésével a napisten birodalmába jussunk. A pateszik növényi gyógyszereket alkalmaztak, de ismerték a Mély-tó salétrom és hegyi só készítményeit is. Volt tej, kígyóbőr és teknőspáncél-gyógyszerük is. Úr városából kiindulva a Ráten folyó partján haladtunk. Messziről mindenütt téglákból épült államok látszottak. Fallal voltak körülvéve és minden városnak 3, 5, 7 vagy 9 kapuja volt. Ezeket éjszakára lezárták. Nappal őrség ellenőrizte az érkezőket is és a távozókat is. Minden őrségben volt egy írnok is, aki feljegyzést készített mindenről és a lugalnak beszámolt a fontosabb eseményekről. Az Adiglat, vagyis a Tigris folyó bal partján érkeztünk Paripa, Dabósa és Asszóur városába. Az itt lakó kurd és hun lakosokat kértük fel, hogy a megváltozott szumér nyelvben járatos ifjak kísérjenek bennünket Nippurba. Asszóur szent városában a kurdok ifjúsága több nyelven is beszélt, ezt a kereskedelem hozta magával. Kis városában nagy örömmel fogadták őket az írnokiskola volt növendékei. Mire Nippurba értek, többen voltak a kísérők, mint a vendégek. Nippur szent városában átadták a főpateszinek Ordosz ajándé-kait. Itt külön kísérőt kaptak, mert mindenkitől féltették a sok csatornát és zsilipet. Adab, Surupak, Umma, Lugos, Uruk, Larsa és Úr városába csak a főpateszi írásával lehetett belépni. Úr városát akkor teljesen körülvették a Ráten folyó csatornái és csak a kikötőn át lehetett bejutni a városba. A fellegvár, a templomok és paloták ámulatba ejtették a 24 hun lovast és Bátát. Most pedig, hogy ne kellessen olyan sok ellenőrzésen átesniök, a fekete és vörös föld határán kitaposott úton haladtak Mari városa felé. Itt jobbára Gula istennő pateszijei orvosolták a feketefejű népeket.

Naszir város ifjú királya oroszlánvadászatra csábította a Dungi kiskirály vendégeit. Dungi, Báta és Gyoma sámánnak sikerült sörényes oroszlánt elejteni. Urbaba városánál a nippuri írnokiskolások egy csoportja csatlakozott hozzájuk, hogy Dungit Meni kiskirályhoz vezessék. Kis városában csak a 344. évi (Kr.e.3406.) özönvíz által okozott károk voltak följegyezve. Az özönvíz Uruk és Úr városát sújtotta a legnagyobb mértékben. Mari városában lepte meg leginkább Bátát a hatalmas templom, a zikkurat. Látta rajta a tizedik szumér város alapítására vonatkozó feljegyzéseket, melyek kőbe vésetten állottak. A Ráten folyó itt csak egy lófutamatnyira volt a várostól, a Rát vizének hívták. Az özönvíz itt kevés kárt tett. Mariból is csatlakozott hozzájuk egy csoport lovas. Ugaritba, Tenbe és Szabírföldre kísérték a rokonlátogatókat. Tenföld és Szabírföld telepesei nyelvét még tűrhetően megértették. Szabírföldön, a Hírös-kapuban Jákó sámán csatlakozott hozzájuk a fiaival. A Sós-tónál várta őket Meni kiskirály írnoka, Tudó. Ő a nem-rég épült város képét mutató fővárosba kísérte a látogatókat. Itt legelőszőr Bas isten templomába mentek és itt Báta átadta az ordosziak arany ajándékait. Meni kiskirály ekkor Bátának ajándékozta Udumu király buzogányát, ami királyságának ötödik évében készült. A filesztiusok támadásakor Udumu ezzel zúzta szét a hatalmas erdőségekkel rendelkező Bél király fejét. Báta köszönettel vette az ajándékot és megígérte, hogy Ordoszban az Öreg-isten 24 karélyos templomában fogják elhelyezni. Utána Abidosba mentek, a poklok hasadékához. Áldoztak a Napistennek, akinek parancsára Meni édesapja felépíttette az új fővárost, MENI napvárost.

Teljesült a bothoniak kívánsága, hogy az egyesült királyság fővárosa az ő területükön legyen. Ménes király első birodalomalapítása után Bothon és Esthon, mintha szumérföld lett volna, apró kiskirályságokra bomlott. Mindenütt pateszik alapítottak templom-gazdaságokat, de a régi napvallás papjainak írásait hűen megőrizték, hiszen azok sok ezer évről való följegyzések voltak. Ezek a följegyzések bőven szóltak a Feketeföld és Vörösföld örökös harcairól. A harcok a Feketeföld győzelmével végződtek illetve Bothon és Esthon győzelmével. Szumírban megszüntették az egyes országok közötti háborúskodásokat és Ukus pateszi megszervezte az Íj és nyíl országát. A Nippurban tanuló diákok ezt látva, otthon is hangoztatták az egyesülés hasznát és végül Al-Méne, Esthon ura is sorban jobb belátásra bírta az egymással háborúskodó kiskirályokat, ráesz-méltetve őket a Vörösföld felől fenyegető veszedelemre. A Nippurban tanult Tudó a nagy cél érdekében me-zítláb, durva köntösben járta sorba a királyságokat és meggyőzte őket az egyesülés szükségességéről. De Al-Méne, ha kellett, fegyverrel is támogatta Tudó érveit. Az új Meni főváros felépítése után Tudó végre Bothon királyának legkisebbik húgát vehette feleségül. Tanisz királykisasszonyt Dungi kiskirály vezette a Napisten szentélyébe, 48 rokon lovas volt a vőfély, köztük az Ordoszt képviselő 25 ifjú. Maga Al-Méne volt a legboldogabb, hiszen a Feketeföld népe ezáltal egyesült az övéivel. A Vörösföld feketefejű népe addig folyton irtotta Tanisz rokonságát. Datolya és szőlőbor hatása alatt a Dungi kíséretében lévő beavatottak sok mindent elárultak, aminek a vendéglátók nagy hasznát vehették.

Elmondták, hogy Káltes asszony szekerén érkezett égi lakók szerint Nippur beavatott központot, az Élet-templomát veszély fenyegeti. Ajánlatos volna tehát a sokezer éves följegyzéseket Karnakba szállítani. Karnak eleinte csak egy kis szentélyből állott, de Ménes király óta mindegyik király építtetett hozzá valamit. Később az egészet fokozatosan lebontották és százévenként új szentélyt építettek. Most Al-Méne új épületében helyezték el a Nippurban lemásolt szellemi kincseket. Ugyanekkor idekerültek az Ordoszból hozott másolatok is, melyek az agabák és a 24 törzsből álló hun szövetség dolgaira vonatkoznak. Karnak papjai a Napisten ünnepének harmadik napján a vendégek segítségével a régi szentély minden ládáját átszállították az Al-Méne által építtetett új szentélybe. Karnak főpapja a Menitől ajándékba kapott Udumu-buzogányt ekkor áldotta meg, beszédében szólt arról is, hogy ha Nippur után Karnakot is veszély fenyegeti, Ordosz felkészülhet az Élet templomának befogadására. A karnaki följegyzések alapján Tudó ilyesmikről tájékoztatott: Az emberi élet akkor kezdődött Joli-Tórem földjén, amikor 432 ezer évvel ezelőtt Kaltes asszony földjéről megjelentek az égi-lakók. Akkor a búvárkacsa által felhozott szárazföld még egy volt. Az üvöltő sárkánykígyók égi harca folytán azonban megmozdult az ősvíz alatti lávafolyam és szétválasztotta Joli-Tórem szárazföldjét. A mindent éltető Napisten munkája nyomán esők zúdultak Joli-Tórem földjére és dús élet kezdett virágzani. De újabb üvöltő sárkánykígyó jött és magára rántotta a Holdat. Az földünkhöz csapódott, Joli-Tórem földje megrázkódott és milliónyi porszem borította el a Napisten fényes tekintetét. Majd eljegesedett minden. De a Nap ura nem engedett mindent elpusztítani és Kaltes asszony bolygójáról elküldte az égi-lakókat, akik összeházasodtak Joli-Tórem földjének lakóival. Ekkor nyílt ki az emberek agya és elkezdtek okosan uralkodni a Földön és a vízben lakók felett. Lassanként vére szerint mindenki 4 embercsoport valamelyikébe tartozott, de ezerszámra akadtak köztük olyanok is, akiknek a vére visszaütött a Kaltes asszony által küldöttekére.

Akikből az égi-lakók vére kiütközött azok 3, 5, 7, 9, 11, 13, 15, 17, 19, 21, 23 és ritkán 24 karátos beavatottakká váltak. A 24-karátos, vagy karélyos beavatottakról az Égieknek mindig tudomásuk volt, haláluk után ezeket az Égbe ragadták. Dungi ezen elmosolyodott, de Tudót ez nem befolyásolta és így folytatta: Ukus pateszi a nippuri följegyzésekben azt állítja, hogy a nagy özönvíz utáni időben Gilgames ifjú királyt halála után Káltes asszony szekerén az égbe ragadták, pedig ő csak 16 karélyos beavatott volt. Két-harmad részben égi eredetű volt és csak egyharmad részben volt Joli-Tórem bolygóbeli beavatott; de hősiessége folytán 24 karélyos beavatottá lett. Ataiszon a vízáradás, földrengések és égiháborúk folytán oly nagymértékben fölemelkedett a hőmérséklet, hogy még a jéghegyek által borított száraz földek is kettéváltak. Feljegyzéseink szerint a menekült beavatottak rajzokat hoztak az eljegesedés előtti időkről és adatokat az óriási embertömegek és a hatalmas állatvilág pusztulásáról.

Azután is gyakran jelentek meg az égi-lakók a Kaltes asszony szekerén; Úr városa mellett például Oanesz haltestű csoportja a tengerbe esett. Ebből Szumérnak lett nagy szerencséje, mert Nippur beavatott központ körül az égi birodalom mintájára fejlett templom-gazdaságok létesültek, és ez hozta magával a jég-ár után elharapózott emberevés megszüntetését. Karnakot lerombolhatjuk ezerszer, de mindig újjáépítjük, és népünk nem marad megfelelő irányítás nélkül. Atlantic elsüllyedése miatt az elözönlés veszélye fenyeget bennönket a kiéhezett Vörösföld felöl. Ezért hát Ordosznak fel kell készülnie az Élet-templomának befogadására. Másnap tevekaraván-kísérettel elindultunk a Hírös-kapu felé. Nagyon meglepett bennönket, hogy egy holdtöltényi idő alatt Menhófer mester hány új palotát tudott felépíteni Meni kiskirály városában. Tudó és Ukus pateszi elmondták, hogy egy kis földalatti világot építenek ki, de valamennyiünknek törekednünk kellene egy-egy nagyobb alsó-világ kiépítésére, hogy a sokezer éves följegyzéseket bármely esetre biztonságba helyezhessük. Szabírföldön és Ten birodalmán át Ugaritba majd Mariba érkeztünk. Onnan már kurd lovasok kísértek Paripa városán át Magyarkára és a gazdag hun birodalom tájain gyönyörködve érkeztünk Hunor városába. Itt a beavatottak főpapjának beszámoltunk arról, mi foglalkoztatja a karnaki beavatottakat. Itt várt bennünket Szaduri fősámán, 24 karélyos beavatott. Közölte velünk, hogy amikor Karnakban azok a nagyjelentőségű megbeszélések folytak, Kaltes asszony lámpácskái fel-felröppentek Holdanyánk irányában és láthatatlan szemecskéikkel felvették, mi történik Karnakban. Kíséretemmel most a gazdag hunok vezéreivel Ordoszba megyünk, hogy mindent rovásba foglaljunk.

DERNŐ OSZLOPAI

(85. Arvisura)

Kr.e. 2806 Dernő ifjúsági fősámán az úz nép fia volt. Az 1234. medvetoros évben, időszámításunk előtt 2806-ban az alábbiakat rótta le a 85. Arvisurában. Amikor Ordoszban Imola fősámán az 1205. medvetoros évben (Kr.e. 2835) már erősen érezte elöregedését, lovasokat küldött szerte, hogy a 24 hun törzs küldje el Ordoszba legrátermettebb ifjait a sámán tudományok elsajátítására. Ez 5 esztendei folytonos tanulást, s a legkülönfélébb vitézi és más szükséges tennivalók gyakorlását jelentette. Eljött Ordoszban az ifjú sámán jelöltek lovasversenyének ideje. A vén Imola, Biharral és a többiekkel lóra szállt, hogy Ordoszból az egynapi lovaglásra levő Pusztaszerre menjenek. Akkor ugyanis, az 1210. medvetoros évben (Kr.e. 2830) a törzsszövetség sámánfiainak is részt kellett venniük a versenyen, mert el kellett dönteni azt is, hogy ki legyen a mongol Urga-Balzsán helyett a hun törzsszövetség fővezére. Négy nehéz, küzdelmes harci feladatban a kazahun Bihar lett az első, de a lovaglásban Urga-Balzsán leánya, Dala-Kerulen legyőzte minden ifjú küzdőtársát. Ez a győzelem Dala-Kerulent feljogosította arra, hogy maga választhassa meg a férjét. A szép lány Bihart választotta. Ez törvény volt, s ellene Bihar sem tiltakozhatott volna. Három napos fényes esküvő után az Öregek Tanácsa teljesítette Bihar kívánságát, hogy a válogatott ifjak élén felkereshesse a Nagyhegyeken (Himaláján) túl élő, ataiszi származású rokon népet, a párszi-szkítákat. A nagy utazásra egy esztendeig tartott a felkészülés. Dala-Kerulennek közben két fia született. Ekkor már a Bihar távozását nem szívesen vevő Urga-Balzsán fővezér is belenyugodott a rokonlátogatásba. Urga-Balzsán unokái születésekor 56 éves volt. Nagy örömében szinte megfiatalodott. Boldogsága érthető is volt, hiszen így nem szakadt magva a családjának.

Egyik unokájának a Szuha-Balzsán, a másiknak a Zsitva-Balzsán nevet adta. Dala-Kerulen féltékenységében az égieket kérte, hogy Biharnak soha meg ne engedjék a hűtlenséget. A Tóremek nagy része is összefogott Bihar segítségére, de ő erről persze semmit sem tudott. Történt ezután nem nagy időre, hogy Dala-Kerulen lóra szállt. Az égiek mind sebesebb vágtatásra ösztönözték a lovát és a megvadult paripa egy mély szakadékba vetette Dala-Kerulent. Már csak holtan tudták felhozni a sziklák közül. Bihar serege sziporkázó jéghegyek, szilaj folyók és szoros völgyek világába érkezett. A sötétebb bőrű népek eleinte megbámulták a hunok lovas seregét, sőt fehér kásával is kínálgatták a lovasokat, de amikor kiértek a síkságra, lándzsáikkal és kövekkel támadtak rájuk. A kabar fegyverek azonban jobbnak bizonyultak. A termékeny síkságon aztán már nagy ellenséges sereg gyűlt össze. Az őrzők jelezték, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. Bihar ekkor összehívta a 24 törzs vezetőit és azt javasolta, hogy előbb csalogató harccal vonják magukra az ellenség figyelmét, majd két oldalra szétválva nyissanak utat az íjászok és kővetők előre felállított oszlopainak. Így azok megtörhetik a nagytestű állatokon támadó ellenséget, utána pedig a nyilasok és csákányosok teljesen végezhetnek az ellenség gyakorlatlan harcosaival. Ez a teljesen ismeretlen harcmodor annyira meglepte a sötétebb bőrű harcosokat, hogy látva nagy veszteségeiket, kegyelemért könyörögtek. A sebesültek között volt egy szőke hajú ifjú, akinek a beszédét megértették. Ez elmondta, hogy a Nagyvíz mellett élő Ata-Isis hívő emberekhez tartozik, de számuk az időnként fellépő betegségek miatt egyre fogy.

Bihar meglepetve válaszolta, hogy ők éppen az Ataiszból elszármazott rokonaikat keresik. Voltak, akik előmerészkedtek az erdőkből, és ajándékot hoztak Biharéknak annak jeléül, hogy elismerik győzelmüket. A győztesek viszont, a rokon parszi-szkíta ifjú tolmácsolásával a tudomására hozták a legyőzött vezérnek, hogy nem kívánják meghódolásukat, csak átvonulást kérnek, mert a rokon törzsek felkeresése a céljuk. A tárgyalást folytató fejedelmi személyek Biharéknak ajándékozták az elesett harcosok tehén-és bivalycsordáit és felkérték őket, hogy lépjenek vélük szövetségre és telepedjenek le közöttük és a tengerparti rokonok között levő síkságon, meg hogy tanítsák meg őket fegyvereik használatára. Bihar örömmel elfogadta a felkínált szövetséget. A sötétbőrűek nagyon elcsodálkoztak azon, hogy Biharék megeszik a lesántult teheneket és semmi bajuk se történik, nem sújtja őket az égiek büntetése. Biharék győztes tyumenje diadalmenetben vonult egészen a tengerig. Bihar ott a parszi-szkíta rokonoktól átvette hadrendi szervezetüket, ami ezen a vidéken jól bevált. A megcsaládosodott harcosokat tizedekbe és századokba telepítette. Így minden törzs 10 helységben lakott, a tizedesek vezetésével.

Az agaba törzzsel rokonságban álló párszi-szkíták bölcs emberének elrendezése szerint Bihar 10 ezredese 960 helység-székben uralkodott. Tíz tizedes fölött állt egy százados, tíz százados felett pedig egy ezredes, mindegyik ezer-ezer harcossal. Mire elmúlt az ötödik medvetoros év, a Törzsek Tanácsa elrendelte újabb harcosok képzését. Ennek a század-és ezredszékhelyeken újabb tyument képeztek ki az agaba-féle parszi-szkíta ifjúságból. Nagy gondot fordítottak a lovak betanítására, hogy szükség esetén a szövetséges uralkodók kérésére két ütőképes tyument tudjanak kiállítani. Harci fölényüket mindig tudták érvényesíteni és egy-egy hadjárat után gazdag zsákmánnyal tértek haza. A kilencedik medvetoros évben Hadraba indiai fejedelem sürgős segítséget kért tőlük, mert több napnyugati fejedelem összefogva teljesen meg akarta semmisíteni féltett birodalmát és már ott jártak félúton Bihar tartománya felé. (Feltehetőleg az afgánok elődeiről van szó. Hadraba legnagyobb ellenfele Lahore fejedelem volt.) Szokás szerint véres kardot hordozó futárral küldték szét a hírt. Veszélyben az újabb törzs-szövetség, Bihar birodalma. Három nap alatt 3 tyumen: 30000 ember gyűlt össze és sietett Hadraba segítségére. Az ötödik napon találkoztak az ellenség tömött oszlopaival. Azt nagyon meglepte az újfajta sereg, mely nyílzáporral és gyorsan mozgó lovasrohammal támadott. Az ellenség hamarosan megingott, 24 napig üldözték a legyőzött sereg maradékát, majd a 25. napon az ellenség fővárosához (a mai Delhihez) érkeztek. Csillogó, szép várak és építmények sokaságából egy újabb sereg özönlött kifelé. De Bihar igen jó hadvezérnek bizonyult: kővetőkkel várta be az ellenség támadását, először Hadraba fejedelem csapatai ütköztek meg az ellenséggel, majd amikor Bihar működésbe hozta kővetőit és az ellenség megtorpant, borzasztó lovasrohammal és nyílzáporral vetették magukat az ellenségre. Utána a parszi-szkíták támadtak mérgezett nyilakkal. Erre az ellenség vezére elrendelte a városba való visszavonulást. Bihar hajnalhasadtáig törette kővetőivel a főkaput és a város leggyengébbnek ígérkező falát. Az így támadt résen be is vonult a hun hadsereg. Hadraba kétnapos szabadrablást engedélyezett.

A hun hadsereg annyit zsákmányolt kincsből, drágaságból, hogy elvonulásukhoz bivaly-és elefántkaravánra volt szükségük. Hadraba azonban elkövetett egy nagy hibát. Nem temettette el a halottakat, csak fosztogatott harco-saival. Így aztán a legyőzött birodalomban rossz betegség ütötte fel a fejét, s a hun lovasok útján elkezdett terjedni kelet felé is. Mivel Bihar birodalma a parszi-szkíták szerint emiatt borzalmas betegségeknek néz elébe, elrendel-ték az Ordosz térségébe való visszavonulást. Parszi bölcsek számításai szerint, ha azonnal indulnak, hóolvadásra az égig érő jéghegyekhez érhetnek, és akkor szarvasmarha-csordáikat hazavihetik a Hun birodalomba. A parszi-szkíták ifjainak kiképzését Bihar vállalta, Dernő ifjúsági fősámán pedig az 1210. medve-toros évben (Kr.e. 2830) a parszi bölcsekkel együtt megkezdte a négyéves sámán-, tárkányképzést. Az agaba-féle írások alapján megismerték a vas előállítási módját, köztük olyan vasét, amelyet “nem esz a fene”. Ezt Ataiszban már ismerték. Kabar tárkányok megtalálták hozzá az érceket. Ebből kiváló fegyvereket tudtak készíteni. Mire Hadraba segítségére siettek, kiváló fegyverekkel szerelték fel az újonnan kiképzett tyumeneket is. Győztes háborúskodásuk emlékére Hadraba fejedelem kívánságának megfelelően Dernő emlékoszlopokat öntetett, közös győzelmük örök emlékére. Míg a nagy győzelem utáni osztozkodás tartott, Dernő már el is készítette az arany-értékű győzelmi oszlopokat. Elefántok erejével állították őket rendeltetési helyükre. Az újonnan kiképzett tárkányok többsége csatlakozott az Ordosz térségébe visszavonulókhoz, hogy kincseikkel és újonnan szerzett szaktudásukkal gazdagítsák a Hun birodalmat. Bögölyös nyár lett, amire a napsütötte jéghegyek közé értek és 2 évig tartott, amire Bihar fővezér és Dernő fősámán vezetésével 1 tyumen lovas helyett 20000 lovassal, 1 tyumen szekeres haddal, egy század rimalánnyal és a legyőzöttek nyílhegykovács-citerás hadával bevonultak az Ordosz melletti Pusztaszerre.

Pusztaszeren kicsinyített formában felállították “Dernő oszlopát”, melyet “sohasem esz meg a fene”. De Dernő magával hozta a parszi bölcsek minden oktatási anyagát, amellyel ott a tárkányokat képezték, és ami az új fegyverek előállítását ismerteti. Az almavirágzás ünnepén útnak indultak biharvári összeszámlálásakor a sámánok 20164 lovast, 3 tyumen lovat, 2 tyumen szarvasmarhát, 10 fekete bivalyt, 1 tyumen szekeret és a családtagokkal együtt 68215 főt számláltak össze. Az aratási hálaünnep idejére ez a lélekszám már csak 65652 volt. A Pamír-szkíták útján ugyanis sokan nyugatnak mentek, a Pamír hegység felé. Pusztaszeren még azt is megállapí-tották, hogy az életben maradt szarvasmarha-állomány, 4950 darabot tett ki. Ezt a kiváló minőségű, szívós állatállományt Ordoszban Imola fősámán és Urga-Balzsán fővezér felügyeletével az igazság törvénye szerint szétosztották a törzsek között. Urga-Balzsán halála után Bihar lett a fővezér. Urga-Balzsánt 1250-ben (Kr.e. 2790) Dernő oszlopa alá temették nagy gyászpompával. Dernő fősámán nagyon fellendítette a 24 hun törzs vaskészítését. Kabarföldön, Kassa tyumen-székhelyjel a vaskészítmények előállítását oktató tárkányképzést rendeltek el. Mindenütt keresték a parszi-szkíták lakóhelyein előfordulókhoz hasonló érceket, de olyat csak az Altájban találtak. A további feldolgozást Vasváron végezték. Urga-Balzsán halála után a mongolok mind ellenségesebbekké váltak, s végül a jürcsik törzseket is megnyerték Bihar fővezér kurgánjának feldúlására. Bihar kurgánját kincseivel és holttestével együtt kirabolták ugyan, de egy jürcsik rablót Dernő oszlopa agyonütötte. A ledőlt oszlop a jürcsik lovas gerincét törte el. Az 1260. évben (Kr.e. 2780) Bihar csontjait a jürcsi rablók átadták vezérüknek, az pedig a csontokat az ordoszi aranyasszony-kegyhelyre szállíttatta. Dernő ekkor 24 napos gyászt rendelt el. Nemsokára meghalt Dernő fősámán is és Vasvár hegyén a róla elnevezett Dernő-oszlop alatt helyezték örök nyugalomra.

KÖTÉLNEK ÁLLT LEGÉNYEK

(A 95. Arvisurából)

Az 1430. medvetoros évben (Kr.e. 2610) Ludas fősámán Ordoszban elkezdte az ötéves sámán-képzést. Az úz sámánok általában azon voltak, hogy a rangsorolásban lehetőleg középre kerüljenek. Fősá-mánjaik is keveset foglalkoztak gyógyítással. A fiatalok is inkább vállalták a deáki rovó munkát, csak szálláshelyeket ne kelljen látogatniuk. Ilyen alkalommal össze lehet szedni sok mindenféle csúnya betegséget. Sokkal ajánlatosabb fazekas, tűzhelyes, vagy fegyverkészítő mesterséget folytatni. Az ilyesmi Ordoszhoz kötötte őket. Jóli-Tórem népét, az úzokat sámán tized illette meg. A 95. fősámán Győr vitéz lett, az avar győri nemzetség lovasa. Ő, egyedül ő nem kényszerből vett részt Pusztaszeren, a sámánképzésen. Második az úz Berény lett, aki bal lábára sántított, ezért a kabarok Biringnek csúfolták. Az esze éles volt, mint az úzdi kés. Győr fősámán mellett a rovásokat vállalta. Az 1435. medvetoros évben (Kr.e. 2605) az Öregek Tanácsa engedélyezte, hogy Győr kalandozásra vigye az ifjúságot. Vadászataik még csak eredményesek voltak, de a szemesmag-termés szegényesnek ígérkezett. Almavirágzás előtt elindultak hát, hogy élelem adagjuk megmaradjon az otthoniaknak, ők maguk pedig újabb vitézi tettekkel szolganépeket szerezzenek és így gazdagítsák törzseiket. Amikor kiértek a Hangun forrásvidékéről, egy jávorszarvas bukkant fel előttük. Üldözőbe vették. Minden reggel feltűnt előttük, de 24 napon át hiába üldözték. A nemes állat végül egy reggel egy termékeny völgybe érkezett. Ott egy tóban fehér testű lányok fürödtek. Rögtön abbahagyták a szarvas üldözését s játékosan elfogyasztották a fürdőzők reggelijét. Utána a leányokat nyeregbe kapták és egy hegyi pásztortanyához lovagoltak velük. Itt megtelepedtek és a juhászoktól minden nap bárányhúst követeltek. Rá kumiszt ittak. Így ment ez öt napon át. A lányoknak eleinte még csak tetszett ez a kirándulás féle szórakozás, de az ötödik nap megkérték a juhászt, hogy bőséges kumisszal részegítse le a vitézeket és értesítse a gazdáját, Dul-Bega fejedelmet, hogy leányaikat rabságban tartják hun törzsi vadászok. A juhász legkisebb fiának sikerült a kalandozók őrségét kikerülve a városba jutnia. Ott jelentette az alánok fejedelmének, hogy mi történt fürdőző udvari népével.

Három nap múlva a hun őrség jelezte is, hogy fegyveresek közelednek, de fehér zászlót lengetnek. Győr vitéz megkérdezte a foglyaitól, hogy ki érti az alánok beszédét. Egy jürcsik törzsbeli juhász jelentkezett, elmondta, hogy valamikor őt innen rabolták el a jürcsikek és ha szabaddá teszik, hajlandó beszélni az alánokkal. (Az alánok igen távoli rokonságban álltak a hunokkal.) Dul-Bega leányai rögtön tanácskozni kezdtek a rab fiúval, és nagyon megörültek, hogy remény van veszélyessé vált kalandjuk békés rendezésére. Győr vitéznek a következő javaslatot tették: “Mivel fejedelmi atyánknak igen erős serege van és a juhászakol környéke máris körül van véve fegyveresekkel, ajánlatos volna, ha leányválasztással férjeinkké lennétek. Meg aztán mennyivel könnyebb 50 lánynak 240 vitéz közül választani, mint egy kétes kimenetelű öldöklő harc veszélyét vállalni.” A 24 ifjúsági vezér és a 24 sámán Győr vitéz jurtájába ment tanácskozni. Egy pergő idő múlva tizenketten azt javasolták, hogy törjenek ki a gyűrűből, harminchatan azonban Győr mellé állottak, aki azt mondta: “Most már vállalnunk kell a házasélet gyötrelmeit!” Törzsenként csoportokba álltak hát és várták a leányok választását. Öt fejedelmi lány közül Aranyos a kazahun Bénye vitézt, Kölpény Arács vitézt, Csinos a víg Tak-sony vitézt, Büszke a kabar Ugocsa vitézt, Madárka, a legkisebb pedig Győr ifjúsági vezért, az avarok szemefényét választotta. Utánuk 15 udvarbéli leány választott férjet. Majd, újabb tanácskozás következett. Aranyosnak mentőötlete támadt, hogy lehet igazságot tenni a 30 leány vitájában. Egy kötélre 30 csomót kötöttek. A kötéltől kétoldalt szembenézett egymással 48 harcos és 30 lány. Sorsolás kezdődött. Annak eredménye, szerencséje szerint hívta a 30 leány a kötélhez a neki tetsző legényt. Amikor aztán már mind a 30 legény kötélnek állt, Berény rovósámán megörökítette, kik kerültek így össze, “kötélnek állással”. Az ötven lány után választania kellett minden más szabad nőszemélynek is. Amíg ez a leányvásár tartott, 168 harcos állott őrséget; amikor megszólaltak a győzelmi kürtök, az őrállók sora közt indult meg az ifjú párok nászmenete. Színpompás menet volt: A férjek fehér lovon vitték ifjú asszonyukat, sárga lovasok kíséretében; a fekete lovasok és tevés harcosok díszőrséget tartottak a fővárosig. Alig ért be oda a menet (Taskent és Kohand között állt a fővárosuk) hírnök jött a hegyekből, hogy a harcias hegyi törzsek veszélyeztetik Dul-Bega fejedelem országát. A fejedelemnek nem voltak fiai, tolmács útján tehát Győr vitézt kérte, hogy szervezze meg az ország védelmét. Győr holdtöltétől holdtöltéig tartó harcban legyőzte a jó harcos, de gyengébb fegyverzettel rendel-kező hegyi törzseket. Hihetetlen kincses zsákmányra tettek szert. Elfoglalták a hegyi törzsek szálláshelyeit s a pamír-szkítáktól megtanulták a szarvasbőr-ruha készítését és szarvas-agancsos sátor felverését. (A pamir-szkíták a parszi-szkíták közül szakadtak ki, még Bihar hadjárata előtt.) Mire eljött Joli-Tórem aratási hálaünnepe, béklyós fogságba hurcoltak nagy tömegével indultak meg Ordosz felé. Dul-Bega megengedte, hogy Madárka elkísérje Győr vitézt, de többi vejét és azok 26 társát feleségük kérésére visszatartotta azért, hogy általuk szerveződjék meg a hun törzsszövetség kereskedelme a két tábor között. A fejedelem 100 tevét adott ajándékba a távozóknak és újfajta szemes magvakat is küldött Ordoszba. Minden törzsnek jutott három felmálházott teve; 28 teve rakomány a Madárka hozománya volt Ordosz további kiépítésére. Amikor az avarok és a hunok után a jászok is áttértek a szarvastiszteletre, törvénybe iktatták, hogy e három törzs vitézei addig nem nősülhetnek meg, amíg teljes öltözetű szarvasbőr-ruhára nem tesznek szert. A szarvas agancsával jurtájukat kell díszíteniük, hiszen szarvas mutatta meg azt az utat, amely jólétet hozott Ordoszba. Győr fősámán csak 12 évig élvezhette ezt a jólétet, mert marhavészes utóbetegségben meghalt. Utol-só kívánsága az volt, hogy a kalandozásokból hozott barackfákból a sírja fölé telepítsenek barackos erdőt, s a barack termesztését honosítsák meg az egész Hun birodalomban. Madárka – férje kívánságára – az agglegény Berényhez ment feleségül, s hét gyermekkel ajándékozta meg. Berény többé nem mozdult ki Ordoszból, hanem Dul-Bega terve szerint megszervezte a hunok kereskedelmét. Dul-Bega fővárosával és Almák-Atyjával, valamint a Pamír-szkíták országában megtar-tották szoros kapcsolataikat. De mivel a legelőterületek miatt mind gyakoribbak voltak az összetűzések, a kazahun, avar, kun és jász törzs nagy része még az 1440. medvetoros év tavaszán (Kr.e. 2600) elvándorolt a Huni folyóhoz (Mongóliába).

Ott Kaltes asszony tiszteletére várost alapítottak a Bombon hegy alatt (Hana város). Ezen a hegyen Kaltes asszonynak kegyhelyet építettek és Hana itt mutatta be minden télen szarvas-áldozatát. Amikor Bombon fővezér meghalt, emlékére egy szarvaskövet állítottak. Később aztán leszárma-zottainak a sírját is szarvassal jelölték. Ha pedig a feleségük Dul-Bega birodalmából való volt Nappal, Holddal, vagy Csillagokkal díszítették a szarvas-síremléket. A kötélnek állt legények egy év múlva a pamir-szkíta foglyokat felszabadították a béklyós rabságból, jó kapcsolatot tartottak Dul-Bega fejedelem, a pamir-szkíták és az Almák-Atyja népével. Ezzel megvetették a hunok terjeszkedésének alapjait. Berény fősámánt az úzföldi Vasváron temették el Dernő fősámán mellé. Így egymás mellé kerültek, akik új utat mutattak az úz népnek.

BÉKE ÉS ROKONSÁG (A 101. Arvisurából) Bóta rovása

Az 1560. medvetoros évben (Kr.e. 2480) egy úz cserépégető fazekaslegény lett az első az ifjú sámánok vetélkedésén. Ennek előzményeihez tartozik, hogy többféle betegség okozta veszteségek miatt két árva fiút: Sáta és Bóta cserepes-legényt küldték az úz törzsből sámánképzésre. Egyikük sem akart menni, mert nemrégiben a kabar Poszáda fősámán fiai marhabél-szárítási munka közben haltak meg, ami a fiatal sámánok feladata volt. Így mindenki vonakodott a sámánság tanulásától. De a két árvának mennie kellett. Özvegy édesanyjuk sírva engedte őket a bizonytalanságba. Amikor Úzdról az úz vezérek szálláshelyéről útbaindították őket, a vezéri karámból egy-egy lovat választhattak. Sáta a legszebb fekete csikót, Bóta a legerősebb sárga csikót választotta. Elsőnek érkeztek Ordoszba és Poszáda fősámán Sátának adta az aranyasszony mindentudó kövét. Bóta azért engedte a bátyját elsőnek, mert ő semmiképpen sem akart tanulni. Sáta azonban késöbb átengedte öccsének a követ, mert nem értette a rovásokat és állatokat sem akart gyógyítani. A pusztaszeri vetélkedőn mindketten részt vettek. Sáta fekete csikója minden lovat összeharapdosott, csak a Bóta lovát engedte akadálytalanul célba befutni. Így Bóta lett a Nagy-süán győztese. Bóta fővezér, Sáta pedig Poszáda mellett ifjúsági fősámán lett. A hagyományokhoz híven Sáta feleségül vette Poszáda fő-sámán leányát, de a rovás folytatását nem vállalta. Így Bóta az 1500. medvetoros évtől visszamenően kezdte róni a medvetorok történetét, de nem újabb meg újabb vallási hiedelmekkel akarta bővíteni a hunok rege-világát, amint az úz rovósámánok szokták, hanem maradandó értékű dolgokat akart megörökíteni. Mivel sokat szenvedett árva gyermekként nőtt fel, nem volt híve a súlyos veszteségekkel járó kalandozásoknak, hanem a békességet igyekezett keresni szomszédaikkal, a kinajokkal. Hiszen azok se gyilkolták le az első medvetoros évben Agaba fősámán ott maradt népét, hanem a kétkezi szűcsöket, tímárokat, kovácsokat, fazekasokat mind életben hagyták és a földművelő agabákat is meghagyták a maguk foglalkozásában. A Hangun jobb oldaláról gyakran jöttek kinajok Ordoszba és egy alkalommal Bóta is kedvet kapott rá, hogy vendégségbe menjen a kinaj cserepesekhez. Amint a kinajok ezt meghallották, meg is hívták fővárosukba. A kinajok elmondták, mennyit szenvednek a hunok ifjúságának kalandozásai miatt, pedig ez az öldöklés céltalan, kérik tehát Bótát, mint az ifjúság vezérét, hogy a “béke és rokonság” szép eszméjének megfelelően tartsanak egymással jószomszédi viszonyt. Kérésüket azzal indokolták, hogy ők is átvették a náluk maradt agabák írástudományát és a maguk elgondolása szerint fejlesztették tovább; ugyanezt tették mesterségeikkel is. Sokkal kevesebb özvegy és árva lesz a Hangun völgyében, ha békességben élnek. Bótát nem csupán az áldatlan helyzet kényszere, hanem a józan megfontolás is arra késztette, hogy rovásba vegye a kinajok kérését. Tárgyalásainak eredményét így vitte Ordoszba. Az Öregek Tanácsa rögtön összeült és a hun törzsszövetség vezéreinek megbízásából rovásba tették a “Béke és rokonság” vérszerződését. Ezt Bóta így fogalmazta meg:

1. A Hangun völgyében a kinajok, agabák és hunok békességben kell, hogy éljenek. A Hun síkságon mind a három féle népnek biztosítani kell a szabad költözködést. 2. Gyilkosság, rablás, vagy harci zsákmányolás esetén Ordoszban összeül egy tanács, melyben részt vesz mind a három nép és a “Béke” jegyében rendezik a vitás kérdéseket. 3. A kinajok kérésére hun ifjakat küldenek a kinaj tartományokba kézművességet tanulni, s mindkét részről küldenek cserébe földművelést tanuló ifjakat is. 4. A kinajok megtanulják a kabarok üst-és fegyverkészítő tudományát és a prémes állatok befogását. 5. Ha a tanulni küldött ifjúság a másik népnél házasságra lép, a fiatalok szabadon választhatják meg lakóhelyüket. Ez a lehetőség bizonyára véget vet az eddigi kalandozásoknak is, úgyhogy ötször húsz medvetoros év alatt a “Béke” elgondolása, meg a “Rokonság” elve alapján örökre rendeződik a két nép eddig nyugtalan élete. Amikor eljött az első tavaszi almavirágzás, a kinajok már nem ellenségekként fogadták az eddig csak kalandozó, hadakozó hun lovasokat, hanem megünnepelték a rokonlátogatást. Minden új dolgot megmutattak a 3 éves kiképzésre érkezőknek és mindenben rokonokként kezelték őket. Maga Bóta, az ifjúság vezére is elindult erős sárga lován a cserepesekkel, s Kancsós tartományba ment fazekas mesterséget tanulni. Nagyon érdekelte, hogyan készítik a kinajok a szép, színes cserépedényeket.

Mivel a gazdag tartomány fejedelmének sok szép leánya volt, szívesen látták a szép külsejű Bótát. Könnyen megtanulta a kancsósi nyelvjárást is. Már az első év végén eljegyezte a fejedelem legkisebbik leányát, Deb-Cent. Mivel Bóta közben teljes árvaságra jutott, az Öregek tanácsa hozzájárult a házassághoz. Háromévi mátkaság után a fiatalok Ordoszban esküdtek örök hűséget. Az esküvő után Bótának, mint az úzok vezérének, Úzdra kellett költöznie. Itt a gazdag menyasszony hozományával különös jólétbe kerültek. Rézöntőik már nem csak rezet, hanem bronzot is tudtak önteni. A kinajok erre is szívesen megtanították 3 év alatt. Sok fiatal maradt ott vőnek, de a legtöbben azért mégis visszatértek feleségükkel Ózd-Vasvár környékére. Amikor Doboka fővezér meghalt, Bótát választották meg fővezérnek. De azért Bótáék minden telet Ózdon töltöttek, mert Bóta öregedő bátyja teljesen elfelejtette a rovást és így telente Bótának kellett pótolnia a rovásokat. A nép boldogulása érdekében Bóta úgy rendelkezett, hogy a fazekasok térjenek át színes edények készítésére, a kabarok pedig kezdjék el a kinajok módszere szerinti bronzfegyver-gyártást. Ordosz ekkor élte fénykorát. Bóta elrendelte, hogy a más törzsek kalandozásaiból odakerült hadifoglyokat is mind bocsássák szabadon és, mint szabad emberek telepedjenek meg Ózdon. Így Úzd mellett nemsokára egy kabarosan Ózdnak nevezett kézműves telep is keletkezett, ahol a letelepedett hadifoglyok úz asszonyokkal és leányokkal kötött házasságban éltek. Az új település fazekasai, tímárjai és rézöntői a vásárok napján minden héten megjelentek Ordoszban, ahonnan a törzsszövetség kalmárjai mindenfelé széthordták az úzok újfajta áruit, fegyvereit, csákányait. Közben a rokoni kapcsolatok mind jobban megerősödtek a Hangun partján megtelepedett népek között és Ordosz lett a “Béke és rokonság” szövetségének leggazdagabb központja. Amikor bátyja, a meg-bénult Sáta meghalt, Bótát választották meg fősámánnak. Ekkor Ordoszba költözött, de a fővezéri tisztséget emiatt át kellett adnia Ongának, a pusztaszeri Nagy-süán győztesének. Onga, a kalandozások híve volt, de annyiban mégis szót fogadott Bótának, hogy a kalandozókat észak felé irányította, nehogy a “Béke, és rokonság” vérszerződését megsértsék. Évről évre több prém és szarvasagancs jelent meg az ordoszi piacon. Ezt a kinajok nagy örömmel vásárolták, s az agancsokból igen szép faragványokat készítettek. Olyan áru nem is került az Ordoszi piacra, hogy gazdát ne cserélt volna. A vadászok az északi nagy erdőségekben új szálláshelyeket építettek. Ezeket a nyári nagy hőségben szívesen keresték fel az ordoszi kereskedők és a törzsek előkelői. Ha valamelyik fiatalnak a szülei nem egyeztek bele a házasságába, a fiatalok ide költöztek, mert az erdő mindenkinek megélhetést biztosított. Az 1595. medvetoros év (Kr.e. 2465) nyarán a kinajok hírül hozták, hogy a meleg déli részeken felütötte fejét a “fekete halál”. Folyóikban hemzsegnek a megfeketedett halottak. Bóta ezért elrendelte, hogy halat senki se fogyasszon, és aki teheti családostól, állataival, kincseivel vonuljon az északi erdőségek felé. Mire a fekete halál veszedelme elvonult a Hangun folyó völgyéből, beköszöntött a tél.

Onga egyszer az ifjúsággal olyan messzire elkalandozott, hogy csak 3 év múlva került elő, de a be-járt lakatlan területekről pontos képet hozott. Ezután az ifjúság minden évben más és más vidékre kíván-kozott. Ezzel az észak felé húzódással Bóta elérte azt, hogy a hun törzsszövetség csak csekély vesztesé-geket szenvedett a járványoktól. A kinajok lakossága azonban a felére csökkent. A nagy járvány utáni időkben a “Béke és rokonság” szerződése kedvezően éreztette hatását: A hun törzsek szövetségéből sokan visszatelepedtek a Hun síkság vidékére, és a kinajokat fontos élelmiszerekkel segítették, megmentve a lakosságot az éhenhalástól. Amikor az öregedő Bóta meghalt, öt fia és három leánya siratta, és az egész úz nép elkísérte utolsó útjára. Utolsó kívánsága az volt, hogy a szívét és belső részeit az Úzd vezéri székhely melletti kis Úzd kegyhelyen égessék el és a kinaj császártól kapott kis arany urnában helyezzék el nyári lakának szentélyében. Tartósított holttestét vitézei a vezéri székhelytől gyalogmenetben vitték Ordoszba. A kinajok szép emlékművet emeltek ordoszi sírja fölé. Ott mindig nyílt rózsa, a sámán ifjak pedig egy teljes évig vésték a rovást az emlékművén, melynek a tetején ez ékeskedett: “BÉKE ÉS ROKONSÁG”

 

ALTÁJI VASFORRALÓ (A 103. Arvisurából) Arnót-Visnyó rovása

Az 1575. évi sámánképzésen (Kr.e. 2465)

Arnót, a kabarok ifjú sámánja lett az első. Előzőleg öt évig járta a kinajok vas- és bronzkészítő szálláshelyeit, s mesterségében alapos ismeretekkel meggazdagodva tért haza Ordoszba. Medvetor éjszakáján álmot látott: Ruda-Tórem ezeröles láncon leereszkedett a földre és megparancsolta neki, hogy szedje a sátorfáját és menjen északnak: ott ércben gazdag vidéket talál, és megtanítja a vasforralásra. De kabar kovácsai meg a menyasszonya nem akartak északra menni. Ezért az égiek fekete halállal sújtották őket. Ekkor Joli-Tórem megparancsolta Visnyónak, Bóta fősámán leányának, hogy Arnóttal és kabar kovácsaival induljon el észak felé és az égiek vasforraló ismereteit vegye rovásba az utódok számára. Útközben érdekes élményük volt. A kazahun Faszeb hirtelen menekülni kényszerült: a nagy sietségben, a jurtájában nem oltotta el a tüzet. Távozása után vihar keletkezett s a jurta tüzétől az egész hegyvidék lángban állott. Sziklák omlottak le, égő fatörzseket temetve maguk alá. Háromnapos eső végre eloltotta a tüzet. Játszadozó gyermekek izzó végű botokat húztak ki az omladékból, és lovagló ugrásokkal, meg a botok forgatásával felerősítették a lángot. Arnótnak erről Ruda-Tórem ígérete jutott az eszébe. Áthatotta a leégett vidéket és itt-ott megolvadt ércet talált, mellette fehér hamut és megfeketedett földes fadarabokat. Faszeb leégett jurtája helyén ösz-szeszedte azokat a fadarabokat, melyeket a környékbeli gyermekek selypítve “faszén”-nek neveztek, s mindezt halomra rakta az eső mosta ércvágat alján. Az ércet faszénnel rétegezte és az egészet nedves, agyagos földdel letakarta. Odvas fa öblének mintájára agyaggal kikerekített fúvatónyílást készített és hosszú dúckéményt tett az építményre. Ekkor odahívta az úz és a maga kabar kovácsait minden felsze-relésükkel együtt, beleértve a tömlős fújtatókat is, mert Ruda-Tórem parancsára a Tóremek vasforraló kovácsa meg fogja őket tanítani az Ataiszban ismert vasforralásra.

Felkészültek hát a fújtatásra. Gyermekekkel összeszedették a faszén minden darabját, majd 25 fújtatóval ötös csoportokban felváltva fúvatták az agyagos fúvatóban lángralobbanó faszenet. Ennek a lángja meggyújtotta és tűzzel táplálta a letapasztott, részben ércekkel rétegezett faszéntömeget. Sűrű füstgomolyag jelezte, hogy az ércrétegek közötti faszén tüzet fogott, a folytonos erős fúvatással szakadatlanul élénkített tűz pedig még sohasem észlelt melegével kiolvasztotta a vasat. Mire eljött az este, a vágat mélyén izzó, fényes vas kezdett folydogálni. Mivel kabar regék szerint Ruda-Tórem mindig éjszaka gyártotta a kiváló vasat, hogy a többi égi lakó meg ne lássa, az öt fújtató csoport mindaddig forralta a vasat, amíg a faszén tartott, és az izzó vas öt-ölnyire meg nem töltötte az ércvágat alját. Mire meghasadt a hajnal, Arnót és Visnyó fehércsikó-áldozattal adott hálát Ruda-Tóremnek, hogy a kabar és úz népet megtanította a vasforralásra. Utána összehívták a kovácsokat, gondosan szétszedték Ruda-Tórem agyagos-pestjét és megbeszélték a legközelebbi, Ruda-Tóremnek ajánlott olvasztás előkészítését. Megfigyelték, hogy a megolvadt salak megtöltötte a vájat mélyedéseit. Arnót tehát egy dárdadöféssel az izzó vasat a kinajoknál alkalmazott “vaságy”-ba vezette. Így Ruda-Tórem segítségével eddig sohasem tapasztalt mennyiségű vasat állítottak elő. Utána Arnót sámánjaival végigkutatta az egész vidéket, és minden vasérc-lelőhelyen megszervezte az újrendszerű vas-forralást. Végül kialakult az a célszerű eljárás, hogy az altájakon végezték a vasforralást, a felsőbbeken a faszén-égetést. Közben új szavak keletkeztek. A faszén-égetéshez például “csiholással” nyerték a tüzet, a vasércet pedig “koholással” változtatták folyékony vassá. Az 1580. medvetoros évben (Kr.e. 2460) Arnót olyan nagy mennyiségű vaskészítménnyel lepte meg az Ordosz-székhelyi vásárt, hogy az Öregek Tanácsa az egész kabar törzset az Altáj hegyvidékre rendelte. Meg is lett az eredménye: a kabarok gazdagsága lassankint felülmúlta az összes többi törzsekét. Később a kabarok a maguk szálláshelyeit átadták az úzoknak, s azok tovább finomították a kabarok által szállított vasat. Ekkor az elaggott Bóta a fősámáni tisztséget átadta Arnótnak, az Arvisura rovását pedig Visnyó végezte, de minden télen Arnót hagyta jóvá. Az 1590. medvetoros évben (Kr.e. 2450) Arnót teljesen átszervezte a hun törzsszövetséget azzal, hogy a járványok ellen bevezette a “gyepük elvét”. Ez véget vetett a legeltetési vitákból származó vérontásoknak is. Szétválasztotta a fehér és fekete hunokat. Fekete hunoknak azok számítottak, akik az agabákkal és kinajokkal léptek házasságra. Ezek többségükben fekete szeműek és sötétebb hajúak voltak. A fehér hunok csak az agabákkal és a velük rokon marami-merija törzsekkel léptek házasságra, és többnyire kékszeműek és világosabb hajúak voltak. A fővezéri szállást Arnót a lovas-berényi sikság és a hegyvidék érintkezéséhez, Bugátba irányította. A sámánközpont azonban a “Béke és rokonság” szerződésnek megfelelően a védett területté nyilvánított Ordoszban maradt. Az ordoszi sámánifjak Nagy-Süánja az Ordosz közelében lévő Pusztaszeren dőlt el, a fővezérek viaskodása a Bugát és a Turgai kapu között elterülő második Pusztaszeren. Aki itt első lett, az lett a 24 hun törzsből alakult szövetség fővezére. Végérvényesen rendezték azt is, hogy a női Tórem védettségű törzsek asszonyuralom alatt álljanak, a férfivédettségű törzsek férfiuralom alatt. Ezért a kabaroknál mindig férfiuralom volt, az úzoknál női. Vegyes házasság esetén kabar területen férfi, úzok által lakott településen asszonyuralom alá kerül-tek a házaspárok. Így Ordoszban mindig Visnyó kívánsága teljesült, de Kassára költözve Arnóté volt a döntő szó. Házasságukat bő gyermekáldás követte: 5 fiuk és 5 leányuk született. Arnót életében a hun törzsek szövetségét nem fenyegette semmiféle járvány, és Ordosz meggazdagodott.

 

Az 1600. medvetoros évben (Kr.e. 2440) Arnót az ordoszi sámánszékhelyet átadta Kolami lapp ifjúsági sámánnak, s ő maga Munkács-Vasvárra lovagolt vasolvasztóihoz. Ekkor ütötte fel a fejét a kinajoknál a “csikar” betegség. Ezen ő is átesett, de a hallását elvesztette. Népes családjából Nemere fia is elpusztult. Nemere hajós volt, 2 árva fiát Arnót nevelgette. Az unokák folyton a nagyapjuk nyakán csüngtek és legszívesebben a kovácsok között játszadoztak vele. Menye, Tömörke széki-hun származású volt. Ezért Arnót hozzájárult ahhoz, hogy menye családja a kabar föld nyugati szélén levő új Kassa mellé költözzön. Kedvenc unokája emlékére ott a széki-hunokkal határos gyepű szélén építették fel Abaúj várát. Arnót, amíg csak bírta, sorra látogatta a kabar kovácsok kemencéit. Itt érezte magát a legjobban, mert amikor már nem hallott, akkor is az idegeiben élt a kovácsolás minden mozzanata. Hosszú élete alatt a vágatban való olvasztást kiskemencékben való olvasztásra módosította, a végén pedig hordozható pesteket készíttetett. Ilyen volt Abaújváron is. Oda egy szép vaskaput kovácsolt kedvenc unokáival együtt. A díszes kaput az új sámánszállás előtt állították fel. Ezt a szép kovácsolt kaput az előtte elvonuló fekete és fehér hun kalandozók mindig megcsodálták. Ezidő tájban nagy vendégeskedések járták Abaújváron. Búcsúzóul bevitte vendégeit saját kovácsüllőjéhez és cifrázott kovács-dalt csalt ki a kovácsok hangszeréből. Senki sem tudta úgy cifrázni a kovácsok dalát. Amikor kedvenc unokái is elindultak valami kalandozásra, kikísérte őket a díszes kovácsolt kapuig, s onnan nézett utánuk, amíg alakjukat el nem nyelte a turgai pusztaság. Aztán összeesett. Porait Ruda-Tó-rem szentélyében helyezték el, síremlékén ezzel a rovással: “Arnót atyus. Az altáji vasforraló kovács.”

TÜZEK ÉNEKELNEK

(125. Arvisúra)

Csiripúla fősámán Ugoljás rovása Csiripúla-Umma népének szétszóródása A béketűrő Jób népe megoszlott. A gazdagok elmenekültek, de a szegénység ott maradt és Csiripúla-Umma helyett a romokból felépítette Csiripúla birodalmát. Amikor a kiéhezett sivatagi sáska népek elözönlötték Sumér egész területét, Ibbiszin király védel-mében Lugas (Lagos) mellett hősi halált halt a Napur (Nippur) fősámánja, Csiripúla fősámán is. Ő életé-ben minden beszédében azt hirdette: Ha népünk élni akar, minden úzföldi családnak legalább öt gyermeket kell felnevelnie. Az Ordoszból kimentett 125. Arvisurát Csiripúla hozta magával. Umma városában feleségül vette az Ordoszban tanult királynőt (Lugal-nőt). Három fiuk és két leányuk született. Azupiran aranyasszony legkisebb leánya, Kicsiny túlélte az úzföldi emberirtást és vőlegényével, Ugoljás sámánnal északra menekült. Ugoljás Kasszu vezér harcosainak elmondta, hogy ő Ordosz környékéről odakerült úz sámán, kérte, hogy menyasszonya népét menekítsék ki a vérengző sáskák karmaiból. Ekkor vándoroltak el az úz ország szegényei és kézművesei a Kurdia-beli Zab folyó vidékére és ott megalapították Asszó-Úr városát. Kasszu vezér pedig újjáépítette Dabosa és Paripa városát. Ugoljásnak ordoszi parancs szerint napnyugat felé kellett vonulnia az előírt úton. Ezért Kicsinyt aranyasszonnyá kiál-tották ki és bátyja, Susa vezetésével útnak indultak. Kicsinynek a Nagyág mellett két kislánya született: Mari és Lencsi. Azupiran anyó nem bírt tovább menni, ezért 200 főnyi népével útközben egy várost alapí-tott s azt kisunokájáról Mari városának nevezte el. Egy évet itt töltöttek a kalandozók, és Azupiran kérésé-re a kis Marit nála hagyva a többiek a kis Lencsivel tovább vonultak (Kr.e. 2015). Tárosz hegyei között Arnót vasforralóval találkoztak. Arnóték megértették a kasszuk nyelvét. Tíz főnyi kézműves csoportjuk a kalandozókhoz csatlakozott. Javaslatukra a Nagyvíz partján elindultak Magyarka irányában, majd a Nagyvíz nyugatra fordulása után Úzon rovósámán jelzései alapján Sajóordoszba indultak. Kilenc év múlva értek az Ordoszban kijelölt új helyre. Itt találkoztak a Sajó-Ordosz környékén megtelepedett úzokkal, akik súlyos járványoktól megtizedelve, és a medvesekkel vívott harcok miatt már csak mintegy kétszázan voltak ott az eredeti településeken: Sajóordosz környékén. Ezek: Asszó, Szurdok, Hangony, Szilvás, Vajács, mindegyik úgy 40-40 személlyel.

A Szurdok hegyén megtartott ünnepség alkalmával Kicsiny bátyja, Susa vitéz feleségül vette Dézsmácska rimalányt és négy harcosával új községet alapított (Kr.e. 2006). Ezek a férfiak a harcokban elesett úzok özvegyeit vették feleségül. A kalandozók 3 évig éltek Sajó-Ordosz környékén. Ez alatt az idő alatt a kaszuk 10 kabar-úz szár-mazású vasforralója a Tárosz-hegyi településekhez hasonlóan rendezkedett be és családot is alapítottak. A 200 főnyi Sajó-Ordosz vidéki telepesek női közül vettek maguknak feleséget. Így azok új szövetségeseiknek fegyvert és vasszerszámokat készítettek. A második évben Kicsiny második fia, a kis Koán meghalt. Testőrzői a sírja közelében települést létesítettek és elnevezték Királdnak, vagyis a királyi családból származó kiskirály nyugvó helyének. A három harcos a tarkós nép leányai közül vett magának feleséget. Így összesen 18 személy maradt vissza Ugoljás rovósámán kalandozói közül; közülük 10 kézműves kabar-úz, 8 harcos pedig Sumér-úz-országi származású volt. Ugoljás feljegyzése szerint Sajóordosznak ekkor már 5 tiszta úz, 2 sumér-úz és 2 kabar-úz vasforraló települése volt: Csákányos és Jöcsö, Kr.e. 2003-ban tehát Sajó-Ordosz úz-földje közel 250 lelket számlált. Amikor Asszó-Urba visszaérkeztek, Ugoljás meghalt és Kicsiny folytatta a 125. Arvisura rovását. Csiripúla népe itt is öntözéses földműveléssel foglalkozott, de a kézművesek nagyobb része Mari városában telepedett le, hogy védje Azupiran királynő kisunokájának, Marinak birodalmát. Sumérból később igen sokan átköltöztek Mariba, és a Tárosz, hegyeiből lejött kőfaragók és vasmű-velők segítségével hatalmas királyi palotát építettek. (Ezek aTárosz-hegyi kaszuk és sumérok még a második özönvíz idején menekültek el Sumérból, és csak ötszáz év múlva, Színpadda király vezetésével jöttek vissza Úr városába. Ott Mészanipadda ifjú király felépíttette a Kr.e. 3972-ben eliszaposodott templomot, de művét csak a fia, Annipadda királyfi fejezte be Kr.e. 3452-ben Aléf fősámánsága alatt. Ekkor a sumérok lassankint visszavándoroltak Tárosz, Alám és Kurdia hegyeiből, s újra rendbehoz-ták a csatornákat. De a kiásott régi városok már 10-12 pereg távolságra kerültek a Nagyvíztől, holott az özönvíz előtt hajókikötőik voltak; a csatornák javarésze innen indult ki. Most új csatornákat kellett ásniuk, hogy a régiekkel egyesítve újra hajózhatóvá tegyék őket. 1 pereg távolságra 1 pereg lefutása alatt lehetett elmenni. Ez 7-9 km, 500 év alatt tehát a folyók 70-110 km iszapot hordtak a Sumérföld tengerpartjára.) A Kurdföld fölötti Magura hegyvidékröl még a cserepesek is visszatértek a Sumér síkságra és résztvettek a templomok felépítésében. Kr.e. 2000 körül azonban, hogy a feketefejűek kegyetlenkedéseit elkerüljék, a pateszik tanácsára visszamenekültek Asszó-Úr és Mari városába. Mari királynő birodalma a legnépesebb Sumér állam lett. Csiripúla-Umma elmenekült lakosságából került ki Asszó-Úr és Mari népének többsége. Kisebb csoportok a Van-tó környékén erdőírtással foglalkoztak, hogy Mari város részére fát termeljenek ki, de sokszor összeütközésbe kerültek a hurri törzsekkel, ezért hét ács család az Eger folyó forrásvidékére költözött. Innen úsztatták le a farönköket a nagyobb Egerfarmos folyóba, hogy 2 ács irányításával Mari városba kerüljenek az építkezésekhez. Visszafelé élelmiszereket szállítottak le a folyón. Az ácsok összeházasodtak a harcias hurrita törzzel és ettől kezdve közös munkával készítettek létrákat, vagy faragtak gerendákat Mari város részére. Mari királyné legkisebb leány-unokája a leghíresebb ács-gazda felesége lett. Legkissebb fia Pitihánesz, nagy gazdagságra tett szert. A ”létra legfőbb urának” nevezték. Pitihánesz felesége, Zeliza, szintén Mari királyné leszármazottja volt. Kuripal, illetve Kulik sámán után ő vette át a 125. Arvisura rovását. Ebben megörökítette a hatok ácstörzsének hányatott történetét. Az Arvisurát a lóvija törzs elől Orog városában rejtette el. Csak Anitás fősámán talált rá később Hepa isten kegy-helyén, Dolunas viharisten áldozati oltárán.

Anitás mindig a csodálatosan csillogó szövetségi ládával indult a csatáiba a hét ács leszármazotta-iból szervezett seregével. Öt év alatt legyőzte a hatti, a lóvija és a hurrita törzset, és megalapította, majd erősen kiépíttette Négysas királyi városát. Leánya, Ninurás Ordoszba vitte a 125. Arvisurát. Ott Ninurást Kr.e. 1790-ben aranyasszonnyá választották. Anitás utóda az unokája, a beavatott Tudó-Halics lett. Tudó-Halics a seregébe fogadta az Ordoszból jött Gandás-féle kaszu harcosokat. Ezek azután a négy-törzs leányai közül választottak maguknak feleséget, s így a hettiták első szövetségesei lettek. Utána a rokon kurdokat és a Mari népével rokon assur törzseket hódították meg. Tudó-Halics valóra váltotta nagyapjának, Anitásnak az elképzelését, mert a hét rokon törzsből erős birodalmat alkotott. Tudó-Halics Kr.e. 1740-1720 között felépíttette Hattusas várost. Az oroszlános királyi család onnan uralkodott a hatsas-törzsön. Hattusas királyi város mind Ordosszal, mind Káspivárral, de a tengermelléki Sumér hajósállammal is szoros kapcsolatot tartott. Teljesen függetlennek azonban csak az ősrégi Mari maradt meg az első Sumér gyarmatok közül. Ezt ugyanis Mari királynő jó előrelátással, igen erős várossá építtette ki. A Tigris folyó melléki Árpád városból a fazekas kézmívesek egyharmada Kr.e. 3973-tól elvándorolt az Úr város melletti Magyari településre. A másik harmaduk a Mari birodalombeli Árpádvárba került, csak az idősebb korosztály maradt a Zabvidéki Árpádban. Amikor Gandás Kr.e. 1749-ben megjelent Kurdföldön, Kaszu vezér már aggastyán volt, de fiatal korában nagy tetteket vitt végbe. Például Hammurabi babiloni királyt is ő segítette meg a Csiripúla birodalom legyőzésében. Hammurabi az előkelőbbek lemészárlása után a szegényekből alakított új országot. Abban aztán Kaszu, mint hadvezér 30 évig uralkodott. Akkor azonban azzal a kéréssel fordult Hammu-rabihoz, hogy a túlságosan meleggé váló időjárásra való tekintettel engedje meg, hogy Csiripula és Umma népével Úz országából hidegebb éghajlatra, Árpád városába távozhasson. Hammurábi ehhez hozzájárult és emlékül egy törvénytárat ajándékozott Kaszu vezérnek, hogy ennek alapján uralkodjék az úz nép fölött. Amikor Hammurábi babiloni királyt asszír és hettita támadás érte, újra Kaszu vezér népének a segítségét kérte. Kaszu vezér Gandást nevezte ki összbirodalmi fővezérnek. Gandás Kr.e. 1746-ban hadai élén meg is jelent Babilóniában s az ő vezetésével legyőzték az asszírokat. Gandás, kasszu harcosaival együtt benősült a babilóniai családokba. Ő maga társuralkodó lett királyi felesége oldalán. Zimrilin, Hammurábi egyik ellenfele ekkor hagyta el Mari birodalmát és úz országbeli híveivel a Tárosz hegy térségébe vándorolt. Orog, Zimrilin fia átkelt a Nagyvízen, de népének másik fele kerülővel Kerece szorosán át Nagypályi vezetésével az “Új Ataisz” szigetére ment és ott gyarmatot alapított (Krím félsziget).

Uralmi villongások miatt az úz földi szumérok átkeltek a Nagyhegyen és Magyarkától a káspivári tóig terjedő részen telepedtek le. Itt a szavárdiak népével keveredtek és megalapították Szavárd-úz országot. Gandás tyumenjei mindenkor az erősebb mellé álltak, s így sikerült a Nagyfolyók birodalmaiban mintegy 300 évig kezükben tartani a hatalmat. A káspivári vezéri vetélkedőn Hikszosz szavárd-úz ifjú lett az első. Erős hadsereget szervezett és Gandás egykori hadának utódaival átvette a Hatalmat. Sumér, babiloni, kurd, asszír, hettita, kasszu és szavárd erőket egyesített a 24 hun törzsszövetségi haderején. Ezek lovasságával jelent meg a Híres-kapuban s megverte a fáraók seregét. Ekkor találták meg Mariban a 125. Arvisurát. A sámánifjakkal lemásoltatta, majd az eredetit Ordoszba küldte. Ezt a hadsereget Hikszosz fővezérről hikszoszoknak nevezték, bár az új sereg hét ország kasszu lovas legénységéből alakult. Az összekötő kapocs a szavárdi-úzok voltak közöttük. A hikszosz néven ismert nép belső magvát tehát a világtörténelemben máig emlegetett Csiripula-Umma népe képezte. Ők rendezték Hétvárosban Kr.e. 1700-ban a Nagyszalát. Ezen az úz nép beavatottjai döntöttek. A Kr.e. 1700-tól Kr.e. 1680-ig tartó Nagyszala igen elhúzódott, mivel messzeföldröl kellett várni az érkezőket. A kaza nembéli Hikszosz ugyanis csak kaza-hun földön, Bothon térségén tarthatta meg a Nagy-szalát, mégpedig “kos” holdhónapban. Viszont a Vízöntő Holdhónap kezdetén Kr.e. 1974-től 1948-ig már majd a Vízöntő Nagyszalára került sor. Ez a béke jegyében zajlott le, ami azt jelentette, hogy a jövőben minden vitás kérdést lehetőleg békésen kell megoldani. Mert mindig jobb, ha az államok nem ellenségeskedéssel, hanem békére törekedve igyekeznek rendezni a vitás kérdéseket. Csiripula-Umma még ökrös-szekerekkel jutott el Asszó-Úr és Mari városáig. De amikor a sumér-földi úz nép a továbbiakban összeházasodott a kaszu lovas társadalom úz származású tagjaival, a tovább-vándorlás során már lóvontatású szekerekkel folytatta útját.

Esténként a fejedelmi család Gilgames szent tüze mellett, melyet a tűzőrző leányok gondoztak, a harcosok énekét hallgatta. A fiatalok az ősökről szóló mondákat, regéket énekelték, megemlékezve mindig az Égiek segítségéről is. A tábori őrségek tüzeinél pedig rendszerint reggelig folyt a mese-rege-monda, hogy el ne aludjék senki. Hajnal hasadtával pihent harcosok váltották fel az őrséget. Szítás-fürdés után, ha úton voltak, tovább-indult a tábor. Középen egy díszes szekéren vitték a szent tüzet. Az ordoszi úz lovasok védő állata a medve volt; Gilgames leszármazottaié a szelíd király-oroszlán. Gilgames népének tűzőrző leányait a kísérő úz lovasok vették feleségül. Aki megtért őseihez, annak a tetemét elhamvasztották és hamvait a szent tűz szekerén vitték tovább, hogyha majd letelepednek, ezeket a hamvakat is az úz nemzetségi temetőkben helyezzék el. A szálláshelyek mellett nagycsaládi temetők voltak. Középen a nagycsalád fejének a sírja volt. A harcosokat fegyverükkel együtt temették el, hogy a túlvilágon is védjék a nagycsaládot. Nyár derekán, aratás után megtartották a hálaadó hegyiünnepet. Ez néha egy hétig is eltartott. Ekkor adták össze az új házasokat is. Minden esküvőt kiénekeltek. Az ifjú párok az égiek és a fejedelmi személyek előtt esküdtek egymásnak örök hűséget a sámánok közreműködésével.

139. Arvisura Karakó és Kuserbál

2295 rovása Kr.e. 1770-1745

SANGI LOVASFEJEDELEM

Amikor a 24 hun törzs szövetsége a kettős Hun folyó síkságán és Ordosz térségében megalapította a szegény hunok birodalmát, az egyik termékeny vidék a mari törzsnek jutott, de alig éltek a marik 16 medve-toros évig az anjangi vidéken, amikor borzalmas földrengés rázta meg Joli-Tórem földgolyóját és a mariak kőházai mind romba dőltek. Döngölt földkunyhóik azonban megmaradtak és fából épített szalmatetős építményeik is kiállották Hárpia-Tórem haragját. Egy sem pusztult el közülük a földrengés miatt, fővárosukban, Anjangban azonban 125 lélek ott maradt a kőhalmazok alatt. Ezért a fővárosból már a 20. medvetoros évi kalandozással kapcsolatban megindult az elvándorlás. Virolájjal Magyarka területéről észak felé vándoroltak Marinába. Helyükre a manysik települtek. A manysiknak Hantán körül többször volt összetűzésük a hantikkal, ezért törzsileg is különváltak. A visszamaradt öregebb és nagyon fiatal marik a manysi népbe olvadtak be. Bóta fősámán alatt, amikor a ,,Béke és rokonság” örökerejű törvényét megalkották, egy tekintélyes kinaj főember nősült be az anjangi manysi fejedelem családjába. Ez az új családtag Huang-Hia menekült szekeres gazda volt. Vele jött az üldözött Hia család cselédsége is. Ebbe a manysi-kinaj keveredésű családba nősült be Kuserbál öccse, Sangi. Az úz származású Sangi szerette a lovasversenyt, és új hazájában olyan 34 küllős szekereket készített, amelyekkel minden kockázat nélkül lehetett szekeresversenyt rendezni. Mivel Huang-Hia a Hangun jobb partján megtelepedett 100 kinaj család nemesei közé tartozott, a déli részeken élő 300 nemes kinaj család nem jó szemmel nézte, hogy idegen: az úz Sangi került a kinaj keveredésű családba. Pedig Sangi csak jót hozott. Például véget vetett a lóáldozatoknak és ezzel erősen megnövelte a lóállományt. Mivel a lóra egyaránt szükség volt a földművelésben, a kereskedelemben és a harcászatban, Sangi magas fokra emelte a lóval foglalatoskodók képzését. Ebben segítségére volt fősámán bátyja, az úz Kuserbál is.

Amikor Tola lett a fősámán, Sangi már kereshette mongol harcosaival a kinajokkal való összeütközéseket is. Tola a kinaj hadifoglyokkal a földművelés kiterjesztése címén és hajóépítés céljára nagy erdőségeket írtott ki. A nagy szárazság elsivatagosodásra vezetett. Tola emiatt kalandozást rendelt el. Sangi ezt erősen ellenezte, s végül Tola a békesség kedvéért lovasfejedelemmé nevezte ki. A kézműves úzokat magúzoknak, a földműves úzokat ogúzoknak, az állattenyésztő úzokat pedig tungúzoknak kezdték nevezni. Mivel Sangi is a lótenyésztő úzokhoz tartozott, a kinaj társadalomban is tungúz lovasként tartották számon, de minden névnél többet számított, hogy Sangi jól kiképzett lovasai és harci szekeresei fölényben voltak a kinajokkal. Bóta a fősámán idejében a 100 kinaj nemesi család a 300 kinaj családdal házasodott össze, a 200 nemesi család pedig a 400 családig terjedőkkel. Így került Anhujból a Huang-Hia család is a Hangun (:Hoan-Ho:) folyó jobb partján lévő kinaj főváros környékére. Onnan házasodott be az anjungi manysikhoz, az egyik elüldözött csoportjuk után került hozzájuk Sangi, a beavatott tunguz fejedelemfi, aki aztán alaposan kiképezte a lovas ifjúságot. Még nagyobb lett az öröm, amikor Tola fősámán javaslatára az Öregek Tanácsa lovasfejedelemmé nevezte ki. Sangi a kiképzés fejében neki juttatott kinaj hadifoglyokat nem tartotta rabszolgasorban, hanem Anjang városában nagy építkezésbe kezdett velük. Erre használta azokat a foglyokat is, akiket a 2274. medvetoros évben hoztak Anjangba. Anjang várost átdöngölt falú bástyákkal vette körül, néhol 8 ölnyi vastag falakkal, és hol 1500, hol 750 lépés távolságban díszes kapukat állíttatott. Cserépégető kemencéket is szerkesztett. Ezekben sok szalag-díszes, fehér, zöld és fekete színű edényeket készíttetett, az edényeket a kalandozások alatt messze földre elvitték a szekeresei. Minden újabb kalandozó csoport részére háromlábú bronz áldozati üstöt is készített. Első ténykedése azonban az volt, hogy megszüntette a Huang-Hia család emberáldozatos temetkezési szokását. A lovasság összejövetelén kihirdette, hogy a hunok azért hagyták el Uruk népének fészkét, Úr városát, mert Suhán asszony temetése alkalmával megmérgeztek egy úz származású székhordót. Így aztán Sangi a kinaj hadifoglyok, meg a manysi, hanti maradék törzsbeliek között is nagy népszerűségnek örvendett. Megszüntette az emberi lábszárcsontból való jósolást is. Csak a teknősbéka-kagylókkal való jósolást engedte meg. Viszont pártolta a sárkánycsonttal való gyógyítást. A hadifoglyokkal együtt felszabadította a rabszolgákat is és mindannyiukat felhasználta építkezéseinél. Faoszlopos házakat és palotákat építtetett nyeregtetős szalmatetővel. A lakásdíszítő tárgyak között megjelentek a márvány-szobrok. Bronzból edényt, fegyvert öntöttek. A teknősbékapáncéllal a papok bárkinek jósolhattak. A büntetési időt a felére csökkentette, de a visszaeső bűnösöket életfogytig a bronzöntő műhelyekbe vezényelte. Fellendítette a selyemhernyó-tenyésztést és a selyemszövést. A 2295. medvetoros évben (Kr.e. 1745) Anjangnak 10 tömény lakosa volt. Az egész lakosság bőségben élt. Az úzok medve-, és a kinajok fecske-jelvényét a városkapukon bronzba öntötték. A kinajok szerint ugyanis a Huang-Hia család a fecskéktől származott. Vadászat előtt szarvas lapockacsontból jósol-tattak. Rendszeresen áldoztak Joli-Tóremnek, a Föld-istennek. Zászlóikra később a bagoly, vagy a tigris képét kezdték festeni. A Sang dinasztia aztán a tunguz erdei tigris képével került bele a történelembe. A 2285. medvetoros évben (Kr.e. 1755) a sámán-előzködésen Gandás lett az első. A rovás-tudományokban azonban nagyon gyengének bizonyult. Így aztán Evenki apó első lánya, Káspi lett az első. Ő volt az, aki bátyjával, Sangival együtt az úzoknál meghonosította a rénszarvas-pásztorkodást. Gandás megkérte Káspi ifjúsági aranyasszony kezét, de a házasságot Evenki apó is, Sangi is nagyon ellenezte. A 2290. medvetoros sámánképzésen Tevel vitéz lett az első. Ő aztán elnyerte Káspi kezét. Az ordoszi aranyasszony-kegyhelyen tartották az esküvőt. Rögtön utána másnap hajnalban már útnak is indultak újabb kalandozásra Sangi alaposan felkészített lovas seregével. Mivel az elvonuló ifjúságnak több, mint a fele kun törzsbeli volt, Ajak-Tórem jelét varrták a zászlójukra. A rima-lányok mintaképe Kaltes asszony volt.

A magúzok és tungúzok nem vettek részt a kalandozásban, ezért Káspi aranyasszonynak egy jól felszerelt oguz lovasság lett a kísérője. Ezek népesítették be aztán a Káspiról elnevezett Káspi-tó környékét. A Káspi-birodalomnak az volt a feladata, hogy Sangi-féle képzésben részesült lovas sereggel segítse Gandás kasszu birodalmát. Gandás ezt a birodalmat 20 töményének rima-lányairól nevezte el. Sangival megegyezett abban, hogy az új hun törzsszövetség birodalmát 3 kaganátusra osztják. Káspi birodalma a Sangi-féle lovassággal meg is szilárdult, de Sangi hozzáfogott a folyami hajózás ki-fejlesztéséhez is. Tolának dél felé irányuló kalandozásai is erősen növelték a hadifoglyok létszámát. Sangi mindenben ésszerűen használta fel a neki jutó foglyokat, s birodalma a terraszos és öntözéses földműveléssel is állandóan gazdagodott. A mongol Tola birodalma viszont a sok erdőirtás, és a szárazság miatt mind jobban tönkre ment. Sangi első fia, Uvacsán sok mindenben segítségére volt Evenki nagyapónak. Már 15 éves korában nagy rénszarvas-nyájai voltak. A tunguz állattenyésztők őt jelölték ki sámánképzésre. Az oguzok fővárosában, Topra-Kalában hatalmas lóállás épült. Ennek zászlótartóján az ogúzok jelvénye, a bölény ékeskedett. Amikor a hun törzsszövetség lovas társadalma segítséget küldött Gandásnak, Sangi Magyarka térségéig kísérte a felvonulókat. Közben megtekintette az első fia részére épített, Derbent várát. Ez lovas harcosok és sámánok képzésére épült. A titkos Arvisurák szerint JÁDÉ: az Égiek megbízásából minden terület megművelésének és minden helyes kapcsolat megteremtésének az istene. Feladata volt a lehető legbensőségesebb összeköttetést megteremteni az égi hatalmasságok és az emberek között. Amelyik földi halandó ezt felismeri, az bölcs. A bölcsek fel tudják ismerni a föld, víz, tűz, fa és a fémek egymásra utaltságát. Az Égiek teremtette világmindenség örök mozgásban van. Az Ég és a Föld apja és anyja a “tízezer lénynek”. Az elemekkel való harcnak azért tízezer, vagyis 1 tyumen az alapja, mert tízezer fő, ha akar, mindent el tud érni. A fekete hunok szerint ez az 1 tömény harcos elmehet a világmindenség bármelyik pontjára, s ott életben marad. Az embereken az Ég uralkodik. Aki jót cselekszik, arra százszoros szerencsét áraszt, de aki rosszat követ el, azt aszállyal, rossz terméssel és mindenféle zűrzavarral sújtja. Bár, ha akar, irgalmas is tud lenni. Az Égiek a beavatottaknak bepillantást engednek a lét titokzatos összefüggéseibe. Tarturi beavatott aranyasszony a Fuhi bölccsel való házasságkötése alkalmával bebizonyította a 100 és 400 család nemesei előtt, hogy a Föld és az Ég változásai átmennek egymásba, s ezzel segítik elő a létet. A világmindenség a mozgó Égből a változó Földből és a Szellemvilágból áll. A Szellemvilágban nincsenek határok. 5 részre oszlik a Felső-égre, a bölcsek által látott Égboltra, a változó Földre, a belső földi kincsekre és a belső ős-kezdetre. A középső világban sohasem szabad megakadályozni, hogy az emberek agyából kipattant iste-nek, a jó és rossz szellemek népesítsék be a Földet, és nekik áldozzanak. A csillagok figyelő atyja minden tekintetben támogatja a nemeseket abban, hogy a Föld titkainak fürkészésében elöl járjanak, és az embereket tájékoztassák az Ég-Föld, valamint az 5 elemi létezés és az égiek összehangolásának dolgairól. A beavatottak nemesei kötelesek a nagy bölcsek alkotásait minden pusztulástól megmenteni. Máskülönben az utódoknak nagy fáradsággal újra fel kellene fedezniük az Ég-Föld bölcseinek igazságait. Az Ataiszról elszármazott nemeseknek soha sem szabad egyéni érdekek miatt egymás ellen fordulniuk, mert akkor az Égiek vívmányai megsemmisülnek. Az Ég, Föld és Szellemvilág nemzette tízezer lény biztosítja a 24 hun törzs szövetségének fennmaradását. Kuserbál fősámán nyugodtan halt meg a 2295. medvetoros évben, mert Sangi lovasfejedelem tunguz származása ellenére is összhangba tudta hozni a hun törzsszövetség s a 100 és 400 kinaj család nemeseinek érdekeit és terveit

A GÓBI SIVATAG KELETKEZÉSE

(A 140. Arvisurából)

A 2280. medvetoros évben (Kr.e. 1760) a fősámáni méltóságra jelöltek közül Tola lett az első. Az új fősámán úgy vélekedet, hogy a 24 hun törzs szövetségének birodalmi határait nemcsak északra, hanem déli irányban is ki kell terjeszteni a kitajok, más néven kinajok rovására. Tola tehát évről évre megújuló kalandozásokat vezetett a kitajok szállásai ellen. Minden kalando-zásból tömérdek szolgával, kinccsel, szarvasmarhával tértek haza. A kitajok nem voltak felkészülve ilyen támadásokra, hiszen a hunok eddig Bóta sámánsága idejétől a “rokonság” és vele együtt a “béke” jelszavát hirdették. A mongol csapatok Tola vezetésével igen sok kinajt hurcoltak fogságba. Erdőirtásra használták őket. Tola ugyanis kevésnek találta a legelőket. Ezért nemcsak rab kinajok irtották az óriási területű erdőségeket, hanem velük együtt más hun törzsek népei is. 15 év múlva nagyon nagy szárazság égette a tájat. Kisültek a legelők, ráadásul még a lépfene is a felére apasztotta a szarvasmarha-állományt. De sok pásztor is belepusztult ebbe a betegségbe. Bajra baj halmozódott. Az Öregek Tanácsa megunva Tola fősámán önkényeskedéseit, meg az őser-dők mértéktelen irtását, új fősámán választását határozta el. Kihirdették, hogy minden törzs legkiválóbb ifjai közül 2 jöjjön tanulni. A cél az volt, hogy aztán a legrátermettebb átvegye a fősámánságot. Öt évig tartott az ifjak képzése. Háború, harc nem volt közben, mert a kinajok az előző hadjára-tokban sok embert vesztettek. Elkövetkezett a 2290. medvetoros év (Kr.e. 1750), az új fősámán megválasztásának éve. Erős küzdelemben az Úzd várost képviselő Evenki apó unokája, az úz Uvacsán lett az első. Az úz törzs második jelöltje Vadna, a kardkovács volt. Uvacsán azzal előzte meg, hogy rénszarvas fogatán behozhatatlan előnyt szerzett.

Abban az évben korán leesett a hó, de Uvacsán ismerve az időjárás jeleit, erre rászámított. Uvacsán tehát megkapta Joli-Tórem “mindent-látó” kövét. Nem sokkal ezután a kézműves, cserepes úz törzs jelentette, hogy a kinajok között erős a mozgolódás, támadásra készülnek. Nem tévedtek, mert ha-marosan csakugyan megindult a kinajok támadása. A csatában Vadna, az úz törzs második sámánjelöltje hősi halált halt. Az Öregek tanácsa ekkor felszólította Uvacsánt, hogy a beteg Tola jelenlétében nyilatkozzék, hogyan látja a 24 hun törzs jövőjét. Igaz, hogy a kinajok erősen készülnek a még nagyobb háborúra, mondta Uvacsán, mégis el kellene kerülni az összecsapást, és vissza kellene térni Bótának, az őseihez megtért fősámánnak jól bevált elvéhez. A “Béke és rokonság” eszméje idáig jól bevált. De Uvacsán hiába érvelt, Tola nem engedett. A kinajok serege a következő tavasszal, nagy erővel megindult északnak. Az első vonalban védekező mongolokat valósággal elsöpörték. A kitaj hadak egy darabig akadálytalanul özönlöttek északra, de a széki-hun és kaza-hun csapatok védelmi vonalánál nem jutottak tovább. Ott a kitajok súlyos vereséget szenvedtek. Az Öregek Tanácsa ekkor felszólította a bajok okozóját, Tolát, hogy a kitajokat hívja meg tanácskozásra Ordoszba, és ott kössön velük békét. Tudták, hogy a hun törzsszövetség a nagy természeti csapások miatt nincsen olyan helyzetben, hogy hosszú háborút tudjon viselni. A béketárgyalás az úzok aranyasszonyának, Joli-Tóremnek a szentélyében kezdődött. kitaj követek azt kívánták, hogy elhurcolt társaikat a hunok engedjék szabadon, mert csak így tudják pótolni a csatában elszenvedett emberveszteségeiket. Uvacsán javaslatára azonban úgy döntöttek, hogy azok a kitajok, akik a mongol legelőkön akarnak maradni, szabadon ott maradhatnak. Akik azonban közben nem családosodtak meg, azok térjenek haza. A kitajoknak így mintegy a fele ott maradt. Két év múlva azonban a kitajok újabb támadást kezdtek a haza nem tért kitajok miatt. Ekkor egy teljes mongol tyumen elpusztult, de a kitajok vesztesége még súlyosabb volt. Erre visszavonultak.

A háború dúlta mongol területen két tyumen szarvasmarha vált gazdátlanná. Az Öregek tanácsa úgy határozott, hogy ebből a mongolok 10000-et tartoznak átadni a második védelmi vonalban helytálló széki-és kaza-hunoknak. A másik 10000-ből 9 ezret a kabar, úz és baskir törzs egyenlő arányban osszon szét, ezret pedig az ordoszi sámánok kapnak. Góbé széki-hun vezér úgy rendelkezett, hogy ezeket a marhákat a letarolt erdők helyén kell legeltetni. A nagy szárazság miatt azonban nem nőtt elég fű. Góbé tehát kérte, hogy széki-hunjaival a Balhás-tó vidékére vándorolhasson. Mikor erre megkapta a hozzájárulást, a kaza-hunok Kaza nevű vezérének is megengedte az Öregek Tanácsa, hogy az Altáj-Kabar síkságot határoló hegyvidékre távozzon. A mongolok ezzel megkapták a széki-hunok elhagyott szálláshelyeit, a Góbéról elnevezett földet. Az úzok is új szálláshelyhez jutottak a Bajkál tó környékén. Pusztaszer vidékén a Góbé-sivatagban csak a mongolok maradtak állatállományukkal. Ekkor tájt kezdték a mongolok a Bajkál-tó környéki állattenyésztő úz népet tunguzoknak nevezni. Ez rajtuk is maradt. Hétévi szárazság után Góbé-föld legelői teljesen elsivatagosodtak. Ezt a földet még most, a 6000-en felüli medvetoros években is Góbé sivatagnak hívják. Uvacsán apja, Evenki apó még élt, amikor az úzok állattenyésztő népe a nagy szárazság elől a Bajkál-tón és a Szajánon túl levő területre vándorolt. Ugyanakkor a manzsu nép is elindult keletre. Egy évvel utána az úz, illetve tunguznak csúfolt pásztornép egy része Nanáj vezetésével szintén keletre ment. Egy másik úz pásztor törzs Goldopp vezérrel az altáji kabarokhoz vándorolt. Ezek a törzsek azóta is ott élnek. A földművelő úz törzs is útra kelt és Urumcsi-Úzbát térségében (a mai Dzsungáriában) látott neki az újabb földművelésnek. Ezeket a földművelő úz törzseket szomszédaik ogúzoknak nevezték. Az úz nép szétszóródásának legfőbb oka ezek szerint Tola fősámán telhetetlensége volt, mert a mértéktelen erdőírtások következtében a Gobi eddig dúsan termő vidéke sivataggá vált. Ordoszban és Úzd-Vasvár környékén csak a kézműves úzok maradtak. Őket szomszédaik mar-úzoknak nevezték. Ezek szerint az elvándorolt földműves úzok, oguzok, az állattenyésztő úzok, tunguzok lettek. De olykor használták rájuk a régi nanaj és goldopp nevet.

KÁSPIVÁR BIRODALMA

(A 140. Arvisurából)

A 2285. medvetoros évben (Kr.e. 1755) a sámán-vetélkedésen a kunok két ifjú lovasa Köncsög és Gandás lett az első. Az elsőséget azonban végérvényesen a másnapi pusztaszeri lovaglás döntötte el. Ebben Gandás győzött, de a rovás tudományában nagyon gyengének bizonyult. Ámde volt egy igen ügyes kezű rimalány, Káspi, aki mindenkit felülmúlt szép rovásaival. Érthető, hogy az ifjú sámánok, közöttük Gandás is, rendre versenyeztek a szép kaszu leány ügyes kezéért. Legidősebb lánya volt édesapjának, Evenki apónak, aki az úzoknál a rénszarvas-pásztorkodást meghonosította. De Káspi még olyan fiatal volt, hogy Evenki apó ellenezte a férjhez menését. Gandás se tehetett mást, belevetette magát a Tola fősámán irányította kalandozásokba, melyekkel Tola 3 éven keresztül sar-colgatta a kinajok birodalmát. Roppant mennyiségű zsákmányt hordtak össze Ordoszban, de ez nem segí-tett azon, hogy az óriási állatállománynak viszont már alig volt legelője. Át is tértek a bővebb húsos táplálkozásra, de hamarosan megundorodtak tőle. Mire a 2290. medvetoros évben (Kr.e. 1750) az újabb 5 éves sámánképzésen ismét egy újabb kun ifjú, Köncsög, meg Gandás öccse, Tevel lett az első. Káspi már szép nagylány lett, de az eltelt öt év alatt más változás is történt: Jósva főtárkány kezdeményezésére áttértek a levágott állatok húsának tartósítására. Ekkor érkezett meg Köncsög és Gandás, beszámoltak a hegyeken túli gyalog-tartományok hihetetlen gazdagságáról és bőségéről. Mivel Tola fősámán és Jósva főtárkány is fiatal volt, örömmel fogadták a kun ifjúságnak azt az indítványát, hogy azt önként vállalkozó lovasok és harciszekeres csapatok induljanak el kalandozó útra az újabban felfedezett tartományba. Evenki apó ekkor már nem tudott kibújni Káspi férjhezmenetele alól, mivel leánya megnyerte a Pusztaszeri Nagy-süánt is. A leány Tevel sámánt választotta férjéül. Egyidősek voltak, és az ötéves sámán-képzés alatt nagyon meg is szerették egymást. Káspi ezalatt tovább fejlesztette rovás-tudományát. A nagy győzelem után örök hűséget esküdtek egymásnak Joli-Tórem kegyhelyén, az aranyasszony palotájában, a következő hajnalon pedig Köncsög és Gandás vezetésével elindultak a kun ifjúság legnagyobb kalandjára.

Ordoszból csak egy tyumen lovas kelt útra, de mire az avarok szállását elhagyták, két tyumenre nőtt a számuk. Tola fősámán az Öregek Tanácsával együtt hozzájárult ahhoz, hogy a Nagy-süán győztese felvegye a Káspiros nevet, és az elvonuló ifjúság tárkánya legyen. Káspirosnak első dolga volt, hogy Gandás és Köncsög első kalandozásának adataiból megállapítsa, mit tud az Arvisura a kalandozó ifjak által emlegetett gyalogos birodalomról. Kitűnt, hogy a Kaszu nevű oguz törzs jó kétszáz medvetoros évvel ezelőtt megtelepedett a rokon kurdoknál, s alapos része volt a gazdag Csirula birodalom megsemmisítésében. Ennek során Hamurápi, akit ogúzok segítettek, az uralkodó réteget lemészároltatta, kincseiket Bábelbe szállíttatta, a szegényebb népet pedig szolgáivá tette. Kaszu vezér meglepődött azon, hogy ők megértik Úr és Csirula város szegényeinek beszédét, akik a következőkről számoltak be: Népünknek azért kellett elpusztulnia, mert a dölyfös, művelt gazdagok irtóztak a gyermekáldástól. Hogy kényelmüket biztosítsák, utódaikat vízbe fojtották, s kényelmesen, jómódban élhettek kedvtelé-seiknek, a művészeteknek és tudományoknak. Hamurápi így a harcias oguzok segítségével könnyen legyőzhette a kényelmes élethez szokott agaba-féle népeket. A megmenekültek később egybeolvadtak a kaszu rokonokkal, de nem tettek le arról a céljukról, hogy visszaszerezzék elvesztett birodalmukat. Ennek a reménye csillant fel Gandásék megjelenésekor. Gandásék elindulása előtt az ordoszi Aranyasszony-kegyhelyen a 24 rimalány közül húszan esküt tettek arra, hogy eleget tesznek a Földanya: Joli-Tórem akaratának, megmentik Úr városának népét a teljes pusztulástól. Káspiros, Tola parancsára vállalta a 140. Arvisura rovását: ebben megörökítette a húsz rima-lány eskütételét. A húsz lány Káspiros vezetésével, Araliz, Banájis, Ardóka, Besnyőke, Abossa, Csobánka, Dengizék, Daboska, Csohányka, Kurtániz, Keszöke, Mágocsa, Kajdocsa, Gordácska, Madocsa, Tömörke, Zabiga és Kálizka a húgával, Tyimeskével. Az Öregek Tanácsa a kalandozók vezérévé Gandás kun sámánt tette; vezető sámánná pedig Zaránd kaza-hun sámánt választotta, aki három fiával indult el. A rima-lányok vezére Káspiros volt, de a tárkány-teendők ellátásával Káspiroson kívül, mint helyettes‚ Araliz is meg volt bízva. Só ellátásról mindig a helyettesnek kellett gondoskodnia. A nyílhegy kovácsok vezetője Káliz volt, a kerék-és kocsikovácsok, meg a patkoló kovácsok vezetője Szemlő sámán lett. Amikor a kaszu törzs megsegítésére összeállított sereg kiindult Ordoszból, 10000 lovas, 100 harc-kocsi, 150 tárkányszekér, 10 kővető és 10 homokfutó tisztelgett Tola fősámán és a Vezérek tanácsa előtt. Az összlétszám 10520 harcos és a csere-és ajándéklovakkal együtt 12000 ló. De mire a Bolhás tó partján Gandás számbavette seregét már 21245 harcos és 29812 ló tartozott a parancsnoksága alá.

A Bolhás tóig a 24 hun törzs szövetségének őrhelyei minden támogatást megadtak a kalandozóknak és sókészletüket is teljesen feltöltötték. Innen kezdve azonban a ritkábban telepített őrhelyeket már meg kellett erősíteni. Közben a rima-lányok mind férjhez mentek, Zaránd fősámán adta rájuk az áldást a Tóremek nevében. A Nagy tó partján új őrhelyet kellett alapítani a sóellátás biztosítására. Ezzel Araliz tárkányt bízták meg: őrséget állított fel, majd Kálizka a nagy melegtó mellett a tárkány-teendők és az összeköttetés ellátására további 23-at. Így aztán, mire elérték a nagy hegyeket, a létszám 20618 harcosra és 28216 lóra csökkent. Ettől kezdve már a kaszu harcosok biztosították a segítségükre küldött hun sereg útját, de Gandás a Káspiros által megállapított adatokra való tekintettel még ekkor is hagyott egy-két helyen további őrséget, hogy az Ordosszal való összeköttetés feltétlenül biztosítva legyen. A kaszu és más rokon törzsek határtalan örömmel fogadták a hun törzsszövetség lovasait és főváro-sukban, Asszó-Úrban Gandást a rokon törzsek fővezérükké választották. Gandás két kiképzőtábort létesített Daboska és Paripa néven. Itt folyt a harcikocsisok és a kővetők, valamint a lovasok kiképzése. A két kiképzőhely között felállították a hun csapatok gyülekezési sátortáborát, a harmadik Pusztaszert. A 2292. év nyarán (Kr.e. 1748) Káspiros főtárkány már azt jelentette Tola fősámánnak, hogy az egyesített hada 6 tyumen lovasból s 4 tyumen harckocsis és gyalog tyumenből állnak Gandás vezérsége alatt. A tárkány-teendők és a gyógyítás ellátására szükséges személyzetet a rima-lányok állították össze. A hun hadsereg tagjai Zaránd és Gandás kivételével házasságra léptek, s így a hunok a legszorosabb kapcso-latba kerültek a rokon törzsekkel. Bár minden rima-lánynak hamarosan gyermeke született, a 10 tárkány-helyre mégis mindig tudtak szabad rima-lányt beosztani. Zaránd megalakította az Öregek Tanácsát, egyelőre csak 7 főből. Tagjai voltak: 2 kurd és 2 kaszu vezér, továbbá Gandás, Zaránd és Káspiros főtárkány. Hamurápit asszir támadás érte. Erre Babilon a kasszuk segítségét kérte. Gandás fel is vonult teljes haderővel, s az asszir támadást előbb visszaverték, majd a harciszekér haddal a támadókat teljesen meg-semmisítették. A győzelmi ünnepségen Gandás beházasodott a fejedelmi házba. Később a 2294. medve-toros év (Kr.e. 1746) nyarán hadserege élén családi viszályok miatt újra megjelent Babilonban, s a gyengébb felet legyőzve átvette Babilon felett a hatalmat. Az Öregek Tanácsát átszervezte 10 főre: ezentúl egy szumir, két akkád, két kaszu, két kurd, két kun és egy úz tagja lett. Zaránd fősámán ennek már nem lehetett tagja. Már előbb meghalt. A Zab folyó mellett temették el, Zaránd kegyhelyen.

A hatti és asszir betörések gyakran megismétlődtek. Ezért Gandás kénytelen volt Ordosz segítségét kérni. Az ordoszi Öregek Tanácsa küldött is tíz tyumen lovas segítséget. Ezek Gandás vezetése alatt elfoglalták a hatti és asszir városokat és gazdag zsákmánnyal tértek vissza Ordoszba. Gandás alatt erősen megnövelték a lóállományt, az meg tovább növelte Gandás hatalmát és tekintélyét, hogy az Araliz és Káliz-féle tárkány-szállásokkal az összeköttetést biztosítani tudják, tevecsoportokat küldtek kelet (Ordosz) felé. Ennek a zsákmánnyal hazatérő vegyes karavánnak Tevel vezér volt a vezetője, ezért a hunok ezt a szívós sivatagi állatot játékosan tevének nevezték. Gandás 20 tyumen lovas-körzetre osztotta megnagyobbodott, megerősödött birodalmát, de alapja továbbra is a vele elindult harcosok serege maradt. Vezérei benősültek a Hamurápi uralkodóházba, s így trónviszályokra nem került sor. Jólétben uralkodtak Ordosz segítségével. Egy asszir betörés alkalmával Barzán kurd rovósámán elvesztette a 140. Derbent-féle Arvisura-rovást. Ebben volt megörökítve a Gandás babilóniai uralkodó megsegítésére küldött lovas tyumenek beosztása. Alig egy éve volt Gandás Babilónia uralkodója, a 2295. medvetoros évben (Kr.e. 1745) Tola önké-nyes intézkedései alapján nagyarányú erdőirtások kezdődtek. Ez lassankint arra vezetett, hogy a legelők helyén a nagy szárazság miatt homoksivatagok keletkeztek, s mind az állat-mind emberállomány menekülni kezdett nyugat felé. Akik meg ott maradtak, azok mindenféle járványos betegségnek voltak kitéve. A lépfene a hunok állatállományát a felére apasztotta. Viszont a menekülő harcos ifjúság Gandás seregébe ment át, s ezzel Babilónia lovas hadereje félelmetesen megnövekedett. Az ordoszi sámánképzésen már két-két kaszu és kurd ifjú is megjelent. Ezek a 2300. medvetoros évben (Kr.e. 1740) mint sámánok tértek haza. Gandásnak ekkor már volt annyi hadereje, hogy egy tyumen harcossal részt vett a kinajok elleni nagy csatában.

Az úz nép három részre való válása után a maruzok Ordoszban maradtak, a tunguzok észak felé és keletnek húzódtak, az oguz törzsek pedig nyugatnak vették az irányt, és birtokukba vették a Káspiros által megjelölt településeket. Megalapították Araliz városát. Az Aral tavat erről nevezték el. A nagy meleg tavat Káspirosról Káspi tónak. Viszont a kunok és a jászok Káliz tónak hívták. Gandás idejében Köncsög lett a fősámán a kasszó-kurd városban, Asszó-Úrban. Tevel halála után az oguzok Káspiros fejedelemasszonyt választották meg vezérüknek Káspi-fejedelemasszony néven, hálából azért, hogy páratlan tárkány szervező-képességgel megszervezte a termékeny földön az oguz birodalmat. A 2305. medvetoros évtől (Kr.e. 1735) a 2350. medvetoros évig (Kr.e. 1690) uralkodott itt, Ordosz irányításával. Rima-lány fogadalmát is valóra váltotta: hét fia és hét leánya született. Ezek a parszi-szkíták és pamir-szkíták vezetőinek gyermekeivel kötöttek házasságot. Hosszú uralkodása alatt az övéi benépesítették a Káspi-tó térségét. Káspi fejedelemasszony első fia, Derbent a 2405. évi sámánképzésen első lett. Az Öregek tanácsa megengedte, hogy a hírtelen meghalt Köncsög, helyett ő viselje a káspi-kasszu fősámáni tisztséget, és tagja legyen mind a babiloni mind az ordoszi Öregek Tanácsának. Ata-Isis akaratának megfelelően erős összekötő kapoccsá vált a hun törzsszövetségben. Ata-Isisnek két fia volt: Sis-Tórem és Morduk-Tórem. Morduk, Enlitt asszonnyal együtt a kasszu és a szumir kurd törzsnek volt a védelmezője. Az oguz harcosokat azonban Morduk-Tórem és Enlitt asszony Babilonban kényelmes gazdag élethez juttatta. Ott Tóremjük Horka, szent állatuk pedig a bölény lett. Derbent fősámánságának idején Gandás még 4 medvetoros évig élt. Ez alatt teljesen átszervezték a babiloni és a káspi haderőt. A sereg neve szkíta-párszi helyett kasszu-szumir lett. A kasszu haderő 20 törzsből állott. Mindegyik egy-egy rima-lány-tárkány nevét viselte. Három törzs: Aralis néven az Aral tó partján, Káliz a nagy meleg tó keleti oldalán; az úz Káspiros törzs pedig a Káspi-tó napnyugati oldalán telepedett meg. A kunok a nagy meleg tavat Káliz tónak, az úz, majd később az oguz törzsek is Káspi-tónak nevezték. A 24 törzs szövetsége által elfoglalt terület déli részén Gandás babilóniai király, halála után 3 kaga-nátus alakult. A Tola miatt bekövetkezett nagyarányú elvándorlás eredményeképpen az itteni lakosság nagyon feltelítődött hun törzsszövetségi népekkel, s belőlük alalkult a kasszu-kurd, a Parszi-szkíta és az Ogúz-kun kaganátus. A 2320. évi (Kr.e. 1720) ordoszi medvetor nagytanácsán Derbent fősámán a 140. Arvisurában lerótta a Gandás koráról írt “nagy idők hős énekét”. Derbent Uvacsán fősámán látogatását várta az édesanyja tiszteletére épített Káspivárba. A vár alapépítménye az avarok földvárrendszere volt, felső részét az úz kőfaragók építették, Uvacsán fősámán az Öregek Tanácsával együtt elámult a vár láttán. Ez a vár lett a hun törzsszövetség büszkesége. Az Öregek tanácsa úgy rendelkezett, hogy a 2319. medvetoros évben meghalt Kasszu fejedelem helyére ne nyomorékká vált fia, Burony kerüljön, hanem az ogúz lovasok birodalmának legjobb és legesze-sebb lovasa. Így hát a Káspivár alatti síkságon 6 tyumen lovas versengett az elsőségért az Öregek tanácsa, Tola, Uvacsán és Derbent előtt. Mire a nap leáldozott, Barnabur ogúz lovas vívta ki az elsőséget. Az ifjúság azonban ebbe nem nyugodott bele, és a fiataloknak sikerült elérniük, hogy a második holdtöltekor Araliz földvára előtt újabb lovasversenyt rendezzenek. Ennek a győztese a hunok legjobb lovasa, Dorozsma lett. Utána az ifjúság bevonult Daboska és Paripa lovastáborába és a következő holdtöltét várta. Végre Káspi fejedelemasszony és Uvacsán fősámán előtt 10 tyumen ifjú részvételével megkezdődött a legizgalmasabb lovasverseny. Ez Barnabur, Dorozsma és Urami között dőlt el. Végül is Barnabur lett az első, Urami a második és Dorozsma a harmadik; de fontos szempontok azt kívánták, hogy a kitűnő rovósámánt, a nyomorék Buronyt válasszák Asszour fősámánjává.

Fejedelmi neve második Barnaburony lett. A három győztes az új hikszosz tyumennel kiegészítve megalapította Asszur lovasbirodalmát. Az összekötő kapocs szerepét a Nagy tó partján székelő Káspi fejedelemasszony töltötte be, s ez már csak azért is természetes volt, mert a három győztes az ő leányai közöl választott magának feleséget. Mivel a nagy szárazság miatt egyre több és több lovas vándorolt el a Hanguny folyó térségéből, a 2340. medvetoros év (Kr.e. 1900) nyarán megtartott lovas-számláláskor Káspi fejedelemasszony már 28 tyumen állandó lovasharcost jelentett Ordoszba a fősámáni szék új tulajdonosának, Riga fősámánnak. Ekkor már Derbent, Káspivár fősámánja is több harcossal rendelkezett, mint Ordosz, de mivel Káspivár szükség esetén mindig megsegítette Ordoszt, a kinajok nem mertek újabb háborút kezdeni Ordosszal. Káspivár környékén Joli-Tórem ünnepén minden nyáron vásárt rendeztek. Ezen találkozott a hatalmasra nőtt hun birodalom minden rétege. Eljöttek minden évben második Barnaburony 28 tyumenjének lovasvezérei is. Ennek a Káspivári ünnepnek a fénypontja a bölénytor volt. Már az ogúzok is áttértek a bölény-tiszteletre. Káspi a kisebb-nagyobb, határmenti csete-patékban foglyul ejtett, hadifoglyokkal felépíttette Derbent várát. Derbent fősámán eztán szükség esetén innen, a saját nevét viselő várból siethetett segítségére, a hun törzsszövetségnek.

7.

SÁRKÁNYOS HAJÓHAD

(A 141. Arvisurából)

Szőreg-Csaba rovása

A 2335. medvetoros évben (Kr.e. 1705) Gandás és Tevel legkisebbik öccse, Szőreg megnyerte a sámánképzés Nagy-süánját. Uvacsán unokáját, Mura és Maja legkisebb leányát, Tengelizt vette feleségül. Hamarosan meggazdagodtak és a Nagyvíz partján kikötőt építettek. Sárkányos-faragással készített hajókat építettek. Városukat Tengeliznek nevezték. (A mai Tientsin, Kínában.) A hajósok vetélkedőjén 300 vitéz vett részt. Kun-Csaba lett a győztes. Ez után 72 hajós engedélyt kapott arra, hogy 3 hajóval elinduljanak napkeletnek, hogy felkeressék Ataisz menekült népének ottani maradékait. Minden törzsből kerültek a hajóra, többségük azonban kun volt. Másod vezér a manzsu származású Tennó lett, aki már részt vett tengeri csatákban is. A 2335. évi Joli-Tórem ünnepen indultak Ordoszból és magukkal vitték Joli-Tórem szent kövét. Útközben viharba kerültek. A Sátorhegyen (mai nevén Fudzsijama) tűz tört ki. Vakító tűzfolyó folyt lefelé a hegy tetejéről és az erdőket felgyújtva a tengerbe ömlött. Ladikon érkező menekülők elmondták, hogy a déli manzsuákhoz tartoznak, és valahányszor a Sátorhegy háborogni kezd, nekik már menekülniük kell, vagy a tengerre, vagy a sziget belsejébe. Po-Jan déli manzsuá vezér vendégségbe hívta a hajósokat, Po-Jan leánya, a kis Tikajó, Tennó hajába cseresznyevirágot tűzött. Po-Jan hajósai azt tanácsolták, hogy csak jóval cseresznyevirágzás után induljanak északra, mert most a lapátok még belefagynak a vízbe. Vendéglátóik, hogy a kalandozást megkönnyítsék, egy hajóval visszaeveztek Tengelizbe, onnan 6 hajóval tértek vissza. Tennó ekkor feleségül vette Tikajót, de megnősült a többi hajós is. Parancsot kaptak, hogy a láncos szigeteken keresztül szervezzék meg a biztonságos hajózást.

 

Hová temették Árpád fejedelmet?

január 29, 2012

Ez volt a címe annak a vitafórumnak, melyet a Magyarok Világszövetsége szervezett 2011.március 9.-én a Magyarok Házában. Óriási és felemelően szép téma ez és végre van olyan szervezet, mely felvállalja és teret ad ilyen, a nemzetünk és magyarságunk számára fontos témakörnek. Köszönet érte.

Mint személyes résztvevője a vitának, engedjék meg, hogy most papírra vessem az én általam képviselt nézetet. Tudom, sokan kutattak már ebben a témakörben, sokan gondolták úgy, hogy ők vélik megtalálni a fejedelem sírját, és valamilyen módon bevonulnak a történelembe, nevüket évszázadokon át fogják emlegetni nagy tisztelettel. Nincs is ezzel semmi baj, ha megfelelő alázattal és tisztelettel viseltetünk a téma iránt, és nem valamiféle handabandázó önjelöltként saját magunk reklámozására fordítjuk az ügyet. Én a Pilisben nőttem fel Szentendrén, ahol gyermekkorom óta a világ legtermészetesebb dolga volt erről beszélni, így nem is volt semmi kétségünk afelől gyerekfejjel, hogy a pomázi Holdvilág-árokban leljük Árpád fejedelem sírját, melyet 1941-ben Sashegyi Sándor (1900-1958) a legnagyobb piliskutató talált meg. Erről beszéltek nekünk azok az öregek is, akik segítették az ő áldozat teljes munkáját a Holdvilág-árok és más pilisi romterületek feltárásában.

Mi a pilis? „Szakrális erő, mitikus tudás helye a Pilis, ez az égből leköltözött szent magyar birodalom, amelynek a fénye Egyiptomig ér. Ide vonult el a tűzlátomás ajándékaként kapott tervvel a fejében az a férfi is, akit Boldog Özsébként ismer meg a magyar és keresztény világ. Ide a meg-és felismerés rejtett magyar útja vezet.”-írja Gönczi Tamás barátom, a Piliscsillag-napcsillag című könyvében.

Mi az, ami a pilisben történt? Szinte minden: királykoronázások, királytemetések, táltos beavatások, Pálos beavatások. A középkorban mindez egy zárt területi rendszert alkotott, ahová a belépés tilos volt. Jól ismert a Bánk bán-béli Gertrudis királyné esete is, aki a tiltás ellenére behatolt és ezért az életével fizetett. A sírja Pilisszentkereszten, a Cisztercieknél található.

A Pilisben hetvenkét vár volt és hetvenkét várat romboltak le és robbantottak fel a XVII. század végén. Később nemzetiségeket telepítettek be, akiknek külön fizettek azért, hogy hordják szét a köveket és építsék be házaikba, kerítéseikbe.”Ahol vár állott, most kőhalom”-szól a Himnusz szövege. Ezeket a kőhalmokat láthatjuk a térinformatika segítségével az űrfelvételeken. Ezek a még látszó várfalak, romemlékek hirdetik dicső múltunkat, amelyet eltűntettek, leromboltak, szétdaraboltak.

Volt egy gyalázatos terv, amely már Napóleonnál megfogalmazódott, akinek egyik tisztje a következőt mondta: „Fenség, a magyarokat egyféleképpen lehet legyőzni, ha elvesszük a múltjukat.”Ez a gondolat tetszett a Habsburgoknak, majd az 1848-as forradalom és szabadságharc után magyartalanították a Tudományos Akadémiát, csak Habsburgokat ültettek oda (lásd: Hunsdorfer, Budenz stb.), akik elvették a magyarság szkíta tudatát és helyébe erőszakolták be az ún. finnugor elméletet, amely mind a mai napig tartja magát, bár már minden eresztékében recseg-ropog ez a hamisság,de mindezek ellenére ezt erőltetik, mert ez már egzisztenciális kérdés azok számára, akik egész életüket hazugságra és hamisításra alapozták. Ezért fizették őket és amíg őkelmék ücsörögnek szép fizetésekkel a Magyar Tudományos Akadémia falai közt, addig nem lesz itt szkíta, hun, magyar történelem. Mérhetetlen károkat okoznak az egészséges magyar nemzettudat kialakításában, de ez is a cél. Egy büszke, szkítatudatú népből egy tudatlan, bamba tömeget csináltak, aki időnkét a saját hóhérait is képes vissza szavazni, ez az igazság.

Arpad_sirja_01

A merényletben három dolgot kellett szétdarabolni: a nyelvünket, a Pilist és az országunkat. Az ún.’ nyelvújítás’ nagyon sokat ártott nekünk, mert az ősnyelvbe nyúltak bele. A Pilis szétdarabolásával kapcsolatban történt, hogy Fehéregyházát, amely a Pilisben állt, Székesfehérvárra helyezték, amit semmilyen régészeti adat nem indokolt. Ha Székesfehérvár az, aminek mondják, akkor a következőket kérdezzük: hol van ott a Duna? Hol van ott a megyeri átkelő? Hol vannak ott a hegyek, amelyek körbeveszik a várost és a régi képeken, metszeteken mind láthatók? Hol van ott Sicambria, Attila városa? Hol van ott Árpád fejedelem temetkezési helye? Csupa megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdés.

Arpad_osbuda_02

Most lássunk hozzá annak bizonyításához, hogy hova is temették a fejedelmet.

Annonymus Gesztájában, amely a legrégebbi hivatkozási pont Árpád temetkezési helyével kapcsolatosan, a következőket írja: „Az Úr megtestesülésének 907. esztendejében Árpád fejedelem is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel eltemettetett egy pataknak forrása felett, mely patak kőmederbe folyik alá Attila városában. Később ezen a helyen egyház épült, a Boldogságos Szent Szűz tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.” Ebből kell minden kutatónak kiindulnia, hiszen Annonymus volt a legközelebb az eseményekhez. Király mellett ténykedett, tehát nem valószínű, hogy tévedett, vagy szándékosan ferdített volna, hisz nem állhatott érdekében. A következő hármasságnak tehát egy helyen kell lennie: Attila városa, vagyis Sicambria, Árpád temetkezési helye és Alba Regalis, vagyis Fehéregyháza. Ez a hármasság sehol a világon nem áll össze, csak és kizárólag Pomázon.

Először tehát azonosítsuk be Sicambriát, Attila városát. Mielőtt azonban elkezdenénk, arra bíztatok minden kedves olvasót, hogy járjon utána azoknak a dolgoknak, amelyeket állítok. Van egy nagyon bölcs mondás, általában véve a magyar népmeséink zárulnak így:”aki nem hiszi, járjon utána”. Ezt nem véletlenül találták ki, ugyanis aki elkezd dolgok után járni, az előbb-utóbb komoly tudásra tesz szert. Miután az illető azt hiszi magáról, hol rendkívül sokat tud, tulajdonképpen rájön, hogy valójában milyen keveset is.

Ha megnézünk több XVII.-XVIII. Századi térképeket, úgy katonai, mint civil, közvetlen Szentendre alatt ábrázolják Sicambriát, Attila városát. Szentendrétől a közvetlen dél felé elhelyezkedő települést ma úgy hívják, Pomáz. Attilának nem vára, hanem városa volt. Vannak olyan kutatók, akik azt hirdetik, hogy megtalálták Attila várát. Attila városában természetesen voltak várak is, amelyekbe ő soha nem költözött be. Kézai Simon, a másik krónikás pap azt írja, hogy Attila nem szerette a várakat, oda a jövevény népeket költöztette és ő maga díszes sátorban lakott. Egy hun soha nem költözik be egy várba, hiszen azt valóságos csapdának tekinti. Ezt a várost a régészeti, valamint okleveles vizsgálatok után a következő mai települések alkotják: Pomáz, Budakalász, Békásmegyer, Üröm, Solymár, Pilisvörösvár, Pilisborosjenő, Pilisszántó, Pilisszentkereszt, Szentendre, Izbég, Pilisszentlászló.

Arpad_terkep_04

Marsigli térképe (Ó)Budát Szent Endre alatt ábrázolja!

Sashegyi Sándornak régi térképe volt erről a területről, amelynek alapján elindult kutatni. Ez Pannónia területe is, régi római településekkel pl. Szentendre régi római neve ‘Ulcisia Castra’, ami azt jelenti, hogy farkas vár. Sashegyi Sándor a következőket írja egy tanulmányában.

„Többen úgy vélték, hogy Sicambria Aquincumra épült, azonban ott hun korszakból származó leletanyagra nem akadunk. Ahogy jövünk észak felé, Békásmegyer határában már egyre nagyobb mennyiségben fordulnak elő hun leletanyagok. Pomáz és Budakalász határában viszont oly meglepő mennyiségben, aminek idő-és kormeghatározó szerepe mellett olyan nagy a történelmi jelentősége, hogy azt egy nagyobb munkámban fogom igazolni.” Írja 1939-ben Pomáz és földjei című esszéjében. Sashegyi Sándor Leányfalun talált egy hun leletanyagot, egy kerámiát, aminek díszítő eleme a kereszt. Ez könyvében lefényképezve megtalálható, aminek az az érdekessége, hogy a hunok már kapcsolatban álltak a kereszténységgel. A Sicambria városára való utalás egyéb krónikás írásban is megtalálható, például mikor Árpád fejedelemék átkelnek a Dunán, hogy Pannóniát birtokukba vegyék. Így szól az írás Annonymus szerint: „900-ban Árpád fejedelem és seregei jelennek meg a Dunánál, hogy Pannóniát birtokukba vegyék. A Megyeri-réven kelnek át.” (Békásmegyer, Káposztásmegyer, Pócsmegyer), sehol a világon nincs megyeri átkelő, csak és kizárólag itt, tessék utána nézni.

Arpad_osbuda_05

Átkelvén a Dunán -írja a krónikás- letáboroznak a Felhévízig, majd másnap Árpád vezér minden vitézével és fő emberével együtt bevonulnak Attila király városába. Ha én átkelek a Megyeri-réven és letáborozok a Felhévízig, másnap bevonulni sehol máshol nem lehetett, csak és kizárólag erre a területre. Kérdés: a mai Székesfehérváron hol van a Megyer és hol van a Duna? Sehol.

Arpad_osbuda_06

Ha ezeket a kifejezéseket halljuk, hogy Sicambria, Alt Ofen, Etcilburg, Alba Regalis, Ősbuda vára, akkor minden esetben Attila király városáról, a legyőzhetetlen hun vezér lakhelyéről van szó. Ha beazonosítottuk Attila városát, akkor erre épül az az egyház, amelyet Fejérnek neveznek. Szent István király építi fel a Boldogságos Szent Szűz tiszteletére a magyarok megtérése, és Árpád fejedelem halálának emlékére, melyet – mint azt korábban írtuk- eltűntetnek. Tehát az eddigieket összegezve, most már bátran említhetjük, hogy Sicambria, vagyis Attila városa itt állt a Pilisben és erre épült Fejér egyháza.

Most meg kell keresnünk Árpád fejedelem temetkezési helyét, mert onnan folyik alá az a kis patak Attila városába. Hol lehet ez?

Arpad_sashegyi1 Arpad_sashegyi2

Az 1920-as évek elején Sashegyi Sándor pilisi barangolási közben furcsa dologra lesz figyelmes. Sétált az erdőben egy kimagasló sziklafal tetején, ahol óriáskövet állnak építményszerűen, szabályosan egymásra pakolva. Kik, mikor, mi célból hordhatták a több tonnás köveket egymásra, nyilván meghatározott céllal?- fogalmazódott meg a kérdése Sashegyiben. Ez az építmény a pomázi Holdvilágároknak nevezett területen található. ‘Holdvilág’, vagy ‘holt világ’-mindkét kifejezés helyes, mert a hold a halál szinonimájaként is szerepel ősi mondákban. A helyszín formája is félhold alakú és holtakat temettek oda, méghozzá nem is akárkiket. Innen folyik alá az a kis patak kőmederben, Attila városba. A patak neve Dera, mely görögül és törökül egyaránt ‘dere’, illetve ‘dara’, halálvölgyet jelent. Japánul azonban a Dera szó jelentése szentély. Sashegyi óriási munkával lefejti az évezredes föld-és kőomladékot a sziklafalról, amire az egész valóságában feltárul és látható lesz egy ősi világnak az eltűntetett romemléke. Az emberi kéz által lefaragott sziklafalon ősi rovásvésetek találhatók. Úgynevezett ‘kaptárfülkék’ vannak bevésve az építménybe. Mikor, miért és mi célból faragtak az ősök ilyen 40 cm hosszú, 25 cm széles, 20 cm mély fülkéket a falba? Sashegyit is kínozta ez a kérdés, ezért levelet írt egy Szabados Árpád nevezetű, épp akkor Kínában tartózkodó pomázi lakosnak, hogy járjon utána hol található Kínában ilyen sziklafalas temetkezés kaptárfülkével és mi a jelentősége. A válasz nem váratott sokáig magára, mely szerint Pekingtől északra, Kína északi részén főleg ujgur és hun területeken találtak ilyesfajta temetkezést, ahol a falba ún. kaptárfülkéket véstek. Ennek az a jelentősége, hogy a magas rangú elhunytak emlékére és tiszteletére helyeztek el ajándéktárgyakat és mécseseket a fülkékben. Ahány kaptárfülke található a falban, annyi halottnak kell ott nyugodnia.

Arpad_osbuda_kofal

A továbbiakban álljon itt pár sor abból az időből, amikor Sashegyi Sándor 1941-ben megtalálta Árpád fejedelem sírját. A Felvidék című újságcikk írja 1941-ben: „A pomázi romterületek feltárója Sashegyi Sándor régész bejelentette Vitéz Endre László doktor alispánnak, hogy Pomáz tőszomszédságában megtalálta a honszerző Árpád fejedelem sírját. A húsz évi Pomáz környéki kutatásaim-így hangzik a kiváló tudós bejelentése- ma már azt igazolják, hogy ezen a helyen a török hódoltság előtt sohasem volt Pomáz. Itt a romemlékek és leletek azt látszanak igazolni, hogy a régen keresett és okleveles adatokkal igazolt Sicambriával, mely a hun korszakban Attila városa volt, vagyis Etzelburggal állunk szemben, így nem is lepődhetünk meg azon, hogy ezen a területen van a honszerző Árpád fejedelem eltemetve. A krónikás, vagyis Annonymus adata nem csal, ő írja: az Úrnak 907. esztendejében…eltemettetett egy pataknak forrása felett, mely patak kőmederben folyik le Attila városában.”

magyarorszg-1458-cusanus-nicolaus-terkepe.jpg

A rovásjelekre nézve konkrét adatok állnak rendelkezésünkre. Nézzük tovább, hogy mit talált Sashegyi. Egy a Mithras jelleggel bíró fejedelmi sziklasírt, amely a kis ázsiai szasszanída valláskultuszra utal amelyet a rovásjelek igazolnak. A sírban egy idősebb férfi csontváza feküdt. A csontokat az akkori kor három elismert szaktudósa (Dr. Gallus Sándor, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályának vezetője; Dr. Nemeskéri János- a Magyar Nemzeti Múzeum antropológusa; Dr. Mészáros Gyula- turkológus, antropológus) azonosította. Idézet Dr. Mászáros Gyula az 1940-’41-ben az akkori Nagy Budapest című újságban megjelent írásából. A tanulmány címe: „Az ország foglaló népelem monumentális kultuszhelyének egyetlen feliratos emléke a pomázi Holdvilág-árokban.” Ez után a sokat sejtető cím után az újságcikk a következőképpen folytatódik. „Az ásó ez esetben senkit sem hagyott cserben, feltárult az a két hatalmas sziklafal, melyet eddig évszázadok óta felgyülemlett kő-és földomladék takart. A mesterségesen lefaragott sziklafal tövében mély réteg faszén maradványok kerültek elő, napfényre jött a kultikus tűzhely. A sziklafal előterében az első temetkezőhely is megnyílt.

A feldúlt és kirabolt sírban egy idősebb férfi csontváza feküdt. Az ide eltemetett halott embertani meghatározás szerint az ún. ‘taurid'(elő ázsiai) emberfajtához tartozik. Az ország foglaló kötelékek egyik felsőbb rétegbeli csoportja is ebből a típusból való.”

Arpad_szemelveny

A ‘felsőbb rétegbeliség’ alatt nyilván a honfoglaló vezető rétegéhez tartozó csoportra utal. Ennek azért van különös jelentősége, mert ez a ‘taurid’ embertípus, melyhez az Árpádok is tartoztak nyomon követhető Palesztínán, Szírián át a Nílus deltájáig, a mai koptokig. „Napfényre került a honfoglalás korának eddig egyetlen pogány kultuszhelye. Remélni sem mertük volna, hogy ezer esztendő után kerüljön elő a föld alól a magyarok istenének egyik régi, szent áldozóhelye, mely csodálatos módon elkerülte a többi lerombolt egykövek végzetét.”írja Dr. Mészáros Gyula, turkológus.

Sashegyi a nagy sziklafal tetején talált egy kő talpazatot, amihez feltételezhetőem tartozék is illik, amit egy közeli cserjésben meg is talál: egy 2m magas és 80cm széles kőbabát (kamenei babának is nevezik). Magas rangú szkíta vezetők feje fölé emelnek ilyen kőszobrot. A sírján ennek a másolata található, mivel az eredetit összetörték. Automatikusan felmerül a kérdés, hogy ki lehet az a szkíta vezető, aki fejedelmi sziklasírban található, idősebb férfi, a honfoglalók vezető rétegéhez tartozó, taurid típusú személy, akinek a feje fölé kőszobrot emelnek ősi rovásjelekkel vésett fal tövében?

Innen folyik alá az a kis patak kőmederben, Attila városában, Sicambriában. És, ha mindez nem lenne elég, akkor alig észrevehetően a nagy sziklafalban- amelyet előszeretettel mutogatok a velem túrázóknak- található egymás alatt négy piros csík, amelyet valamilyen anyaggal és módszerrel a sziklafalba itattak. Kémikusokkal és vegyészekkel vizsgáltattam meg, hogy milyen anyag lehet az, amelyet a sziklafal ilyen hosszú időn keresztül megőrzött. Kizárólag vas oxidot tartalmazó anyag jöhetett szóba, ami a szakvélemény szerint nem más, mint vér. A négy piros csík pedig a Árpád fejedelem szimbóluma (lásd árpádsávos zászló).

Summa summarum, örömmel jelenthetjük ki, hogy nem kell tovább keresni Árpád fejedelem sírját, mivel azt 1941-ben Sashegyi Sándor a legnagyobb Piliskutató, aki harminchat évig időt és fáradtságot nem sajnálva, önköltségből kutatta a Pilist és környékét, már megtalálta azt. Az alábbi öt tárgyi lelet bizonyítja, hogy a Holdvilág-árokba lett eltemetve Árpád fejedelem:

1. fejedelmi sziklasír

2. ősi rovásvésetek a sziklafalban a fejedelem feje fölött

3. idősödő taurid, avagy turáni embertípusként beazonosított, a honfoglalók vezető rétegéhez tartozó férfi

4. kőbaba a holttest feje fölött

5. a sziklafalba itatott négy piros, vas oxid tartalmú csík

Ha az önjelölt kutatók közül bárki le tud tenni és alá tud támasztani bármilyen bizonyítékot Árpád fejedelem sírhelyével kapcsolatban, ám tegye meg. Azonban a fenti érvek cáfolatának hiányában minden eddig feltárt bizonyíték azt a feltételezést támasztja alá, hogy Árpád fejedelem a Holdvilág-árokban van eltemetve.

Minden év március végén, Árpád napján megemlékezünk a fejedelemről a pomázi Holdvilág-árokban 600-700 emberrel egyetemben. Szégyen és gyalázat, hogy ilyen csendben emlékezünk Árpádról, aki nekünk ezt a hont szerezte, mert ha ő 907-ben nem győzi le a háromszoros túlerőben lévő egyesített nyugati seregeket, akkor ma nekünk nincs hazánk, nincsenek királyaink, nincsen népünk és mi magunk sem létezünk. Dicső múltunkat legnagyobb elhallgatás jellemzi, csupa hátsó szándékkal övezve. Az egész Holdvilág-árkot úgy akarják beállítani, mintha az egy római kori kőbánya lenne, amivel nem is érdemes foglakozni. Azonban bányász szakemberek szerint ilyen bánya soha nem létezett, nem létezik és nem is létezhet. Miért? -fogalmazódik meg a kérdés. Mert egy bányában a köveket hasítják, bontják, itt pedig a sziklafalat szépen, egyenletesen faragták. Egy bányában nem a kőfaragás mesterségét gyakorolják, hanem köveket bányásznak és fejtenek. Sashegyi Sándor is felháborodottan utasította vissza a ‘kőbánya elméletet’, hiszen sehol nem tudtak bányászati tevékenységre utaló bizonyítékokat felmutatni, tudniillik egy bányába nem építenek kerengőt. Azért állítanak a hivatásos hamisítók ilyeneket, hogy elvegyék a magyarság múltját és mindenünket idegennek tűntessék fel, csak magyar ne legyen.

Tisztelt Olvasó!

Engem semmiféle karriervágy és bármiféle hátsó gondolat nem vezérel annak érdekében, hogy bevonuljak a történelembe, mint Piliskutató. Két cél vezérelt egész életemben, az igazság és a magyarság szolgálata. Nem tartom magam kutatónak, ezek nagyképű szavak, hiszen ma már mindenki ‘kutató’. Az igazi kutató Sashegyi Sándor volt. Én egy egyszerű nemzettudat építő vagyok, aki emléket szeretne állítani egy méltánytalanul elfelejtett kiváló kutatónak, Sashegyi Sándornak.

Isten áldjon minden szkíta, hun , magyar testvéremet!

Tisztelettel, Herceg Ferenc

Forrás: Alba Regalis

Szellemi, lelki, erkölcsi és hitbeli adalékok a magyarság megmentéséhez

augusztus 21, 2011

(Elhangzott Bösztörpusztán, a Magyarok Országos Gyűlésén, 2011-08-13-án.)

Egykor a magyari fajta is a krisztusi tökéletességet közelítő, istenarcú, kultúrmissziót betöltő és legyőzhetetlen nép volt. Nem meglepő, hogy az alvilág romboló erői ellene támadtak, hogy maga a Sátán és démoni szövetségesei próbálják országát megkaparintani, őt pedig szétszórni, beolvasztani vagy megsemmisíteni. Ma már ez a küzdelem végkifejletéhez érkezett.

A nemzet keresztre szögezve, tehetetlenül és hitetlenül várja a csodát, miközben rettenetes haláltusáját vívja. Csakhogy Jézus feltámadt, s ebben külön-külön mindnyájunknak része lehet, de arra nincs példa a világtörténelemben, hogy egy elvérzett, kiirtott nép valaha életre kelt a semmiből. Nekünk tehát minden fájdalmunk dacára, még élve, s önerőnkre támaszkodva le kell szállnunk a keresztről, ha a Magyarok Istene is úgy akarja… Mert széthordott javakat, kiüresedett hagyományt, betiltott anyanyelvet, elrabolt országrészeket némi fáradsággal és áldozattal vissza lehet még szerezni; de a nemzethalál után már megmaradásról vagy újjászületésről többé nem beszélhetünk.

Nem kétséges, hogy ma is van feladatunk és küldetésünk, de biztosan nem az, hogy föláldozzuk magunkat másokért, hogy életünk árán is galambokká szelídítsük a húsunkat szaggató keselyűket. A mi dolgunk éppen az – mint a fény s a tudás legősibb népének –, hogy megőrizzük (s minden jó szándékú nációval ingyen megosszuk) a ránk bízott isteni talentumokat, továbbadjuk az életet, s fönnmaradjunk a világ végéig, hogy a természeti és égi törvényekkel összhangban, boldogan s békességben építhessük lelkünket, otthonunkat, hazánkat. S ha ettől bárki erőszakkal el kíván téríteni, vagy eredményeinktől, alkotásainktól meg próbál fosztani, vagy bármi okból kardot ránt ellenünk, bizony kapja meg, amit megérdemel! Sajnos az amerikanizálódó világban uralkodó multinacionális, globalizációs elnemzetlenítő folyamatok sem kedveznek a magyar törekvések elfogadtatásának; de mi mégsem mondhatunk le igazunk minél teljesebb érvényesítéséről, szabadságunk, semlegességünk, nemzeti önrendelkezésünk és egységünk megteremtéséről, zsivány módra elbirtokolt területeink visszaszerzéséről.

Kulcsszavaink a következők legyenek: önvizsgálat, önellátás, önvédelem. Ezek vonzásában próbáljunk tömörülni, kisebb-nagyobb közösségekké szerveződni, majd elindulni a kitűzött célok, a nemzet valódi emelkedése felé. Szögezzük le, hogy egy nemes ügy elgáncsolása, egy ember pályájának kerékbe törése, egy nemzet keresztre feszítése még nem föltétlenül a halált s a véget jelenti, hanem csupán a gonoszság ideiglenes térnyerését. A föltámadás reménye, a magasabb rendű értékek választása mindig üdvösebb, mint a csupasz porhüvely megmentése, ill. a tűrhetetlen megaláztatások lenyelése. A bátor nemzetszolgálat – legyen bármi a bére – mindenkor áldásos, gyümölcsöző életet jelent; míg a meddő, könnyelműen elherdált, pláne a nemzet kárára fordított élet, átkot. Könnyekből, búskomorságból, „sírva vigadásból”, dühből és gyűlölködésből építkezni nem lehet. Lelkünkből, nemzettudatunkból tehát sürgősen száműzzük az efféle gátló koloncokat, s kölcsönös türelemmel, megértéssel, szeretettel kíséreljük meg az önmagunkra találást, majd mozduljunk el egy fundamentálisabb, hasznosabb létezés irányába. Ne verjük féltéglával a mellünket, hogy milyen kiváló hazafiak, remek próféták vagyunk, hiszen selejtes vagy értékes voltunkat úgyis eldönti majd a könyörtelen idő. Ugyanakkor legyen tartásunk és méltóságunk bármilyen helyzetben; ne keressük a hatalom kegyeit, s ne bénítson bennünket kisebbrendűségi érzés. Jogainkért, érdekeinkért, anyagi és szellemi javainkért álljunk ki határozottan; ne hagyjuk magunkat elkábítani és sarokba szorítani; továbbá tartsuk számon sérelmeinket, s támogassuk bajba jutott vagy nélkülöző testvéreinket.

Úgy gondolom, az istenhit és a hazaszeretet minden magyarnak rendkívül fontos, s igen harmonikusan kiegészítik egymást. Csak akkor élhetek önmagammal s a világgal teljes szellemi-lelki összhangban, ha nem állítom szembe őket, hanem mindkettőhöz egyformán ragaszkodom, s jó testvérként megférnek a szívemben. Megtapasztaltam azt, hogy akik kizárólag a transzcendens dolgokba csimpaszkodnak, azok előbb-utóbb bigottá válnak, s szájtátva reménykednek az isteni beavatkozásban, miközben saját kötelességeiket elhanyagolják honfitársaikkal és hazájukkal szemben. Akik viszont kikapcsolják, megtagadják a rejtett misztériumokat, amolyan „sült-realistaként” az önzetlen, egészséges hazafiságra is képtelenek, mert beléjük fészkel a gyűlölködő sovinizmus, s a legkisebb kudarcok is porig sújtják őket. Mindkét oldal elrugaszkodik a valóságtól, s vallási fanatizmusában, ill. politikai elvakultságában hajlamos a rossz döntésekre, a küzdelem korai feladására, vagy éppenséggel önnön képességeinek, hatósugarának fölülbecslésével mások bajba sodrására. Aligha kell részleteznem, milyen szörnyű lehet mindkettő a nemzet szempontjából. Nem könnyű tehát megtalálni a helyes egyensúlyt istenhit és hazaszeretet között, azonban ez elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy – a ránk törő külső és belső ellenségekkel szemben – önvédelmi élethalálharcunkat elődeinkhez méltóan megvívjuk. Mert bárki bármit állít, ezt a háborút nem kerülhetjük el, nem úszhatjuk meg, s a siker nem fog mennyei mannaként az ölünkbe hullni.

Bár korunk sötétebb és rémisztőbb minden előzőnél, mi mégsem vagyunk hitványabbak elődeinknél, ezért indokolatlan lenne fajtánk „temetése”, vagy bármiféle önmarcangolás. Persze a tárgyilagos erőfelmérést, leltározást a saját táborunkban is meg kell ejtenünk. Bíztató jövőképet csak akkor vázolhatunk fel, ha behatóan megismerjük történelmünket, páratlan kultúrkincseinket, sok évezredes hagyományainkat, s eltéphetetlen szálakkal kötődünk ősi gyökereinkhez. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a múltunk nem mögöttünk botorkál, valami távoli, ködös homályba veszve; hanem közvetlenül alattunk van, amelyen rajta állunk, s belőle merítünk példát, energiát és nyersanyagot az országépítéshez.

A ránk váró feladatokkal akkor is meg kell birkóznunk, ha pillanatnyilag nem hoznak eredményt, s látszólag céltalanul telik el az életünk. Lehet, hogy egész nemzedékünk elbukik, előfordulhat, hogy együttesen se bírjuk megfékezni mélyrepülésünket. Számunkra ez föltétlenül tragédiát jelent, azonban semmiképp sem menthet föl kötelességeink teljesítése alól. Felelősséggel tartozunk utódainknak, az egész nemzetnek (s persze lelkiismeretünknek is) abban, hogy betöltöttük-e hivatásunkat, örök magyar küldetésünket. Egyszer el kell számolnunk arról, hogy megőriztük-e a ránk bízott értékeket, hogy tovább adtuk-e a világító lángot s magát az életet. Jaj lesz azoknak, akik kibújtak a rájuk rótt sors alól, s a munka könnyebbik végét választották, pláne önös érdekből a nemzetrontók pártjára álltak, vagy elárulták drága hazánkat!

Lehet, hogy minden törekvésünk, lelkesedésünk, alázatos és áldozatos nemzetszolgálatunk csupán egy csepp a tengerben, viszont milliónyi ilyen csepp már szinte tenger. Ha mindenki megteszi a maga dolgát, elképesztő hajtóerőket sorakoztathatunk fel a magyarság mellett! Ne felejtsük: Isten mindenek fölött, s a Haza mindenek előtt!

Szomorúan látom, hogy a posztkommunista „köpönyegváltás” korszakában szinte minden tisztességes népi kezdeményezés, a magyarság helyzetének javításáért indított valamennyi mozgalom előbb-utóbb zátonyra fut, vagy csírájában elhal. Ember legyen a talpán, aki ennyi kudarc után még reménykedni mer, s valami új, nagy fába vágja a fejszéjét, avagy folytatja korábbi küzdelmeit eltiprásunk ellen, ill. a magyar igazság, szabadság és kultúrfölény érvényesítéséért. Mivel a politikában, a gazdaságban, netán a nyílt csatamezőn egyelőre nem sok babér teremhet számunkra, ezért az elkerülhetetlen hazamentő harcokat legelőször szellemi-lelki síkon kell megvívnunk. Helyre kell állítanunk szétroncsolt történelmi és nemzettudatunkat, önbecsülésünket, ellopott bátorságunkat és nemességünket, sárba döngölt hitünket és életkedvünket. Vissza kell térnünk eurázsiai örökségünkhöz, lappangó hagyományainkhoz, feledésbe merült értékeinkhez. Csupán e szilárd, biztos alapokra támaszkodva lehet esélyünk, hogy más dimenziókban is legyőzzük esküdt ellenségeinket; s minden téren egy szerves, értelmes, örömteli életet, ill. egy fejlett, gondoskodó, vonzó országot teremtsünk magunknak.

Sokat töprengek azon, melyik utat válasszuk, miképpen cselekedjünk, hogy garantáltan előbbre jussunk. Szerintem kizárólagos, egyedül üdvözítő recept nincs, s még ha létezne is ilyen, ugyan ki lenne képes elfogadtatni az összes hazafias táborral vagy csoportocskával, ilyen széthúzás és megosztottság mellett. Nem vitás, hogy roppant kegyetlen, mohó háttérerők szorításában vergődünk, melyek a végső pusztulásunkra törnek; azonban általános romlásunkban igen jelentősek a saját vétkeink is. A gyávaság, a közöny, a becstelen önzés, az önfeladás, a szolidaritás hiánya, az elvtelen megalkuvás, a műveletlenség, az agymosás és kisemmizés eltűrése, a materiális fogyasztói szemlélet, a pénzközpontúság stb. sajnos egyre intenzívebben áthatja népünket. Tehát nem elég, ha hódítóink, lakájaink gaztetteit nyilvánosságra hozzuk és megtoroljuk, hanem tulajdon portánkon is szigorú, elfogulatlan önvizsgálatot kell végeznünk. Hibáinkat, mulasztásainkat számba kell vennünk, és sürgősen változtatnunk kell eddigi magatartásunkon, világnézetünkön. E nélkül zuhanásunk megállíthatatlan, fuldoklásunk kezelhetetlen.

Nem tagadom, olykor közel kerülök ahhoz a határhoz, melyen túl minden további küszködés és áldozat fölösleges, hiszen ha megfeszülök, akkor sem érhetek el semmit. (Bajtársaim közül is egyre többen visszavonulnak, s magukba fojtják meddő keserűségüket.) De hiszen megrontóink pont ezt akarják, hogy minden hazafi feladja őrhelyét, és minden hű szív megszűnjön dobogni! Pusztán ezért is folytatnunk kell a munkát, legalább dacból! S még inkább azért, mert ez egy életre szóló hivatás, egy Istentől kapott küldetés, melyről egyedül neki tartozunk számadással. Nem az a fontos tehát, hogy sikerrel járjunk (bár ez sem mellékes!), hanem hogy teljes energiánkkal, rendíthetetlenül mindent elkövessünk az ügy érdekében. A szüntelen küzdés és nemzetszolgálat sohasem értelmetlen! Az égi és földi teljesség – mint legfőbb iránytűnk – vezéreljen bennünket mindig, hogy legalább megközelíthessük az elérhetetlent.

Az utolsó 100 évben a magyarság hajdan dicsőséges, később kudarcokkal, vereségekkel is terhelt, de mindenkor viharok tépte, sok ezer éves történelmének olyan mélypontjára jutott, ahol már a puszta léte, fönnmaradása is veszélybe került, nemhogy megújulása és fölemelkedése. A hivatalos politika sajnos ritkán teljesítette alapvető kötelességeit népünkkel szemben, sőt nemegyszer önnön vezetőink váltak legádázabb sírásóinkká, kerékkötőinkké, a fejlődés és értékőrzés elmozdíthatatlan gátjaivá. Úgy vélem, bármilyen hatalom is regnáljon Magyarország élén, a jelenlegi avult, ördögi demokratúrában nem lehet képes feladatainak maradéktalan végrehajtására, ill. a nemzeti akarat érvényesítésére. Ezért totális fordulatra, radikális rendszer-, államforma- és paradigmaváltásra van szükség; amely azonban csak a civil lakosság összefogásával és szervezett, elszánt közreműködésével érhető el. A politikai elit sohasem működhet hatékony ellenőrzés nélkül, s nem engedhető meg, hogy az iránta támasztott széles körű elvárásokat figyelmen kívül hagyja, vagy éppen az össznemzeti érdekek, célok ellen cselekedjen, felelőtlenül és büntetlenül.

Mivel nem kevesebbet szeretnénk, mint az egyetemes magyarság mostoha helyzetén javítani, ezért tevékenységünket távlatos és magas rendű hivatástudatnak kell vezérelnie; mely nem kötődhet egyetlen párthoz, önjelölt klikkhez, ideológiai szekértáborhoz sem. Mindenkor azokat a fő stratégiai gondolatokat kell megfogalmaznunk, melyek nélkül lehetetlen bármiféle változás kiharcolása. Sürgősen vissza kell szereznünk eltékozolt jussunkat, mások által lezüllesztett erkölcsi tartásunkat és becsületünket. Beteg társadalmunk gyógyításakor nem elégedhetünk meg felemás „reformokkal”, „megszorító csomagokkal”; vagyis nem a másodlagos okozatokat, hanem az elsődleges, kiváltó okokat kell kiküszöbölnünk; s az életünkbe haladéktalanul integrálnunk kell azokat a vezérlő eszméket, amik a magyarságot mindmáig megtartották ennyi vérzivatar dacára is.

A jövőben szükséges általános nemzetmentést csak olyképpen vázolhatjuk föl és valósíthatjuk meg, ha kizárólag önérdekünkre vagyunk tekintettel; az eddigi megalázó, önfeladó megfelelési kényszerek helyett. Nyilván nem rugaszkodhatunk el teljesen a nemzetközi erőviszonyoktól, a sokat emlegetett „politikai realitásoktól”; azonban világosan ki kell mondanunk, hogy csak azokkal működhetünk együtt bármiben, akik nem akarnak leigázni, kifosztani, gyarmati sorba zülleszteni, vagy éppenséggel likvidálni bennünket. Jobb, ha tudjuk, hogy mindazok, akik emberszámba se vesznek minket, akik csalárdsággal vagy erőszakkal közelednek hozzánk, akik csak mesés profitot remélnek tőlünk, bizony azok ellenségeink, éljenek bármelyik kontinensen! Magyarországon valódi áttörés a nemzet megkerülésével nem hajtható végre (senki sem váltható meg, ha nem kívánja!), beleértve az elcsatolt nemzetrészeket és az emigrációt is. Mindenre kiterjedő jobbító csatáinkat egyszerre kell megvívnunk materiális (fizikai) és szakrális (metafizikai) síkon is; mert egyik sem nélkülözheti a másikat, külön-külön egyik oldal sikere sem vezethet végleges győzelemre. Ezek után lássuk konkrétan azt a „tízparancsolatot” (nemzeti minimumot), amely szükséges ahhoz, hogy a Kárpát-medence magyarsága elmozdulhasson a mostani (v)álságos, csőd-közeli holtpontról egy biztatóbb irányba.

I. GAZDASÁGI-ANYAGI FÖLEMELKEDÉSÜNK ESZKÖZEI

1.) A közrend, a közbiztonság s a törvény előtti egyenlőség mielőbbi megteremtése. A „megélhetési” és a „fehérgalléros”, valamint a monetáris bűnözés, ill. a korrupció fölszámolása. A visszaesők és közszolgálatot ellátók „félrelépéseinek” fokozott elmarasztalása. A belső rendvédelmi szervek (rendőrség, ügyészségek, bíróságok) megtisztítása és megerősítése, a kötelezően sorozott honvédő hadsereg ütőképességének biztosítása. Közhatalmi tisztséget csak átvilágított, becsületes, arra alkalmas s a nemzetnek elkötelezett személyek tölthetnek be.

2.) Virtuális külföldi hitel- és kamattartozásunk további törlesztésének megtagadása, vagy zömének eltöröltetése. Szabadulás az IMF és a Világbank, valamint a többi globalizáló, cionista mamutvállalat és pénzintézet karmaiból. Nemzetérdekű gazdaság és kereskedelem kiépítése; a hazai kis- és közepes vállalkozások, mezőgazdasági kistermelők támogatása, piacaink bővítése. Munkahelyek teremtése, progresszív és családközpontú adózás, a minimálbérek emelése, a nyugdíjak értékállóvá tétele, a segélyek szigorú feltételekhez kötése. A feketegazdaság s a „kiskapuk” megszüntetése, a lehető legoptimálisabb foglalkoztatottság, anyagi gyarapodás és létbiztonság elérése. A kilakoltatások s a teljes egzisztenciális ellehetetlenítés megakadályozása.

3.) A termőföldek, az ország természeti kincsei, műemlékei, stratégiai ágazatai, közművei nem idegeníthetők el, vagy ha ezek elkótyavetyélése („privatizációja”) már megtörtént, vissza kell őket államosítani. A magyarság végzetes fogyását, elszomorító demográfiai mutatóit abortusztilalommal és megfelelő intézkedésekkel sürgősen meg kell fordítani; az idegen etnikumok esztelen betelepítését azonnal meg kell állítani, a jogcím nélkül itt tartózkodókat ki kell toloncolni.

4.) Kórosan egyoldalú szövetségesi kapcsolataink felülbírálata. Az összeomlás szélére jutott, vérünket szívó NATO-ban és EU-ban elfoglalt hátrányos helyzetünk föltárása, elkapkodott csatlakoztatásunk nyomorító szabályainak újratárgyalása, ill. a kilépésünk megfontolása. Kölcsönös előnyökön nyugvó, egyenrangú nyitás turáni rokonnépeink s a Kelet felé.

5.) Igazságot Magyarországnak! Az aljas trianoni és párizsi békediktátumok revíziója; a szétdarabolt Kárpát-medence, a csonkaországi s az utódállamokhoz került őshonos magyarság összetartozásának kinyilvánítása; elrabolt szabadságunk, függetlenségünk és önrendelkezésünk visszaszerzése. Hivatásos csendőrség felállítása, valamint önkéntes (fegyverviselési joggal bíró) nemzetőrség, rendvédelmi gárdák és polgárőrségek szervezése.

II. MORÁLIS ÉS SZELLEMI-LELKI MEGÚJULÁSUNK FELTÉTELEI

6.) A Szent Korona értékrendjén alapuló ősi Alkotmányunk megszakított jogfolytonosságának helyreállítása, s a vele harmonizáló alaptörvény, ill. sarkalatos törvények hatályba léptetése; a valódi, népbarát jogállam megteremtése. A mostani torz választási törvény fölülírása (pl. a kopogtató cédulák eltörlése, a bejutási küszöb 2-3 %-ra mérséklése, a kampánypénzek maximálása, a médiában egyforma szereplési lehetőség biztosítása stb.); a kétkamarás parlamenti struktúra ismételt bevezetése, ill. az enyhén szólva is fölösleges Alkotmánybíróság föloszlatása.

7.). Az utóbbi 65 év bűnöseinek elszámoltatása és börtönbe zárása, sanda kapzsisággal összeharácsolt vagyonának elkobzása. Az ártatlanul szenvedők és kisemmizettek rehabilitálása, ill. méltányos kárpótlása. Az ország vezetői, a közélet résztvevői mindenkor teljes felelősséggel tartozzanak tevékenységükért; aki ettől megriad, ne vállaljon semmilyen fontosabb tisztséget. Tilos a mindnyájunkat érintő adatok és információk eltitkolása; ellenben biztosítani kell a közszereplők folyamatos átvilágítását és ellenőrzését, mert senkiben sem bízhatunk meg korlátlanul.

8.) Az önhibájukon kívül munkanélkülivé, szegénnyé és elesetté vált rétegeket föl kell emelni, a súlyos társadalmi különbségeket valamelyest ki kell egyenlíteni. Gondoskodni kell az anyák, a magzatok, a gyermekek s a családok védelméről; a kielégítő egészségügyi ellátásról, az alapvető élelmiszerek, vitaminok és ásványi sók s a tiszta ivóvíz biztosításáról; ugyanakkor törekedni kell a káros, deviáns szenvedélyek visszaszorítására is (pl. alkoholizmus, drogfüggőség, prostitúció, homoszexualitás stb.). Csak ép testben lakozhat ép lélek!

9.) A közoktatást valóban ingyenessé kell tenni az óvodáktól az egyetemekig, s az elemi iskola befejezéséig kötelezővé is. A kártékony „liberális” dogmákat ki kell takarítani, s vissza kell térni a jól bevált szellemiséghez és módszerekhez. Meg kell szüntetni a további hamisításokat, s tényfeltáró (ős)történelmet, értékhordozó irodalmat kell tanítani mindenütt. Az azonos fajsúlyú intézmények legyenek átjárhatóak, a tanterv s a számonkérés pedig egységes. Be kell vezetni a hit- és erkölcstani oktatást, valamint a hazafias nevelést; fel kell karolni a kiemelkedő tehetségeket. Minden diáknak el kell sajátítania ősi rovásírásunkat is. Az egyházi iskolákat a világiakkal azonos elbánás illesse meg.

10.) A közszolgálati sajtó valamennyi ágában uralkodóvá kell tenni a korrekt tájékoztatást s a jó értelemben vett nacionalizmust. A kereskedelmi médiumokban is tilos a hazudozás, a rágalmazás; valamint hőseink, értékeink, jelképeink gyalázása, ill. a tudat- és erkölcsromboló kultúrmoslék közvetítése. A könyvkiadásban hasonlóképpen tartózkodni kell a silány, zavaros, amorális eszmék terjesztésétől; viszont el kell érni, hogy a magyar és a világirodalom, a történelem, a filozófia, a képzőművészetek, a zene s a természettudományok összes maradandó eredménye olcsón és nagy példányszámban hozzáférhető legyen. Azon kell lennünk, hogy a magyarság öntudatára, méltóságára ébredjen, lelkileg és hitében megerősödjön; helyesen használja anyanyelvét, s mindenkor felismerje és betöltse helyét, szerepét a világban.

Jottányit sem szabad hátrálnunk, vagy elképzeléseinkből bármit is föladnunk. Mivel a hatalomból teljesen ki vagyunk szorítva, anyagi eszközeink és egyéb lehetőségeink minimálisak, pillanatnyilag a sokoldalú felvilágosítást ítéljük a legfontosabbnak. Az itthoni és határon túli magyarság széles tömegeivel kell kapcsolatot teremtenünk, s őket a népszolgálatra megnyernünk. A Kárpát-medence a mi eredendő őshazánk, sok évezredes életterünk, ezért nem kerülhet idegen kézre; az államalapító magyarság pedig soha nem válhat bennszülötté és idegen megszállók jobbágyává! Addig nem nyughatunk meg, amíg nemzetünket bárhonnan veszély fenyegeti, amíg megmaradásunk, fölemelkedésünk nincs visszavonhatatlanul biztosítva. E célért minden nélkülözést és nehézséget vállalnunk kell, beleértve életünk kockáztatását is. A gyávákat, haszonlesőket, kollaboránsokat elsöpri az idő. Csak a dicsőséges elődeink cselekedeteit követő, gránitkemény mai vitézek kitartó és vakmerő harca vezethet győzelemre. Aki magyar, velünk tart! Aki ellenünk van, az hazaáruló, s nem méltó a magyar névre!

A Kárpát-medence csak azon népek otthona, élettere lehet, melyek képesek az államalapító magyarsággal testvéri közösségben dolgozni, a Szent Korona és Boldogasszony Anyánk segítő oltalma alatt. Bárhogy alakuljon a sorsunk, megfellebbezhetetlenül kijelentem, hogy a magyarság vagy lesz, vagy a világ sem lesz! Bolygónk sorsa, jövője Magyarországon múlik! Isten nekünk szánta azt a feladatot, hogy aktívan részt vegyünk teremtő művében és a Sátán letaszításában. A Kárpát-medence egésze históriai jelentőségű korforduló előtt áll, melynek tétje nem csekélyebb, mint nemzetünk eltűnése, vagy újjászületése. Az egybehangzó jóslatok, égi üzenetek szerint az Európában s a világban hamarosan esedékes, kozmikus méretű változás kiindulópontja, spirituális centruma is édes hazánk lesz; melyre szorgalmasan és körültekintően föl kell készülnünk, hogy átvészelhessük a barbár apokalipszist.

Siklósi András

(Nemzeti InternetFigyelő)

A MAGYAR TUDÁS HATALOM! Tudod-e?

augusztus 7, 2011

Az 1. fejezet ide kattintva érhető el!

Tudjuk-e, hogy II. József, aki nem koronáztatta meg magát, kiviteti a magyar Szent Koronát az országból, és úgy adja vissza, hogy három zománcképet kicseréltet rajta? (csonkít, hamisít)

A gyöngysort el kellett vágni, mert nem csak felül nem illeszkedik jól a keretbe a kép, de alul is túlér rajta, így a körbe futó gyöngyökből egy szakaszt el kellett távolítani.

Szegecsek,amelyek átütik a mögötte lévő zománcképet is. De lágyforraszt is alkalmazott egy barkácsoló, mert mozgott a kép. A zománckép nem illeszkedik a keretbe, kicsit túlér rajta, és így nekitámaszkodik.
1613-ban egy koronaőr, aki hivatalból látta, minden koronázás előtt és után megvizsgálta a Koronát, az egyetlen, aki hitelesen tanúsíthatta, mi van a Koronán, ez a Révay Péter leírta, mi látható a Koronán: elöl a Pantokrátor Krisztus képe, hátul pedig 1613-ban Szűz Mária képe. Révay Péter szolgálata alatt kétszer is gazdát cserélt a Korona. A Bethlen Gábor-féle szabadságharc ideje ez, a fejedelem is birtokba vette a koronát, neki is meg kellett mutatni. Amikor Bethlen a békekötés értelmében visszaszolgáltatta az akkori Habsburg uralkodónak, megint ki kellett venni és ellenőrizni. Mindenütt ott volt Révay Péter, mindkét fél elismerte a hűségét.
II. József nem koronáztatta meg magát, nem kötötték a magyar törvények, rendeletileg kiviteti az országból a Koronát. Ez 1784-ben történik, és attól fogva egészen a hazahozataláig, 1790-ig semmit sem tudunk róla. Ez alatt lehetett rajta képeket cserélni, anélkül, hogy a nemzetnek tudomása lett volna róla.
Azt a részt, ahol a csere történt, először 1792-ben láthatjuk, annak a Decsy Sámuelnek a munkájában, aki egy helyen elszólja magát. Leírja ugyanis a mai állapotot, pontosan ezekkel az alakokkal, s ugyanakkor, mikor a drágakövekről szól, és a hátulsó drágakőhöz ér, arról azt mondja: az, amelyik a Szűz Mária képe alatt van. Tehát tudja, hogy ott Szűz Mária képe volt, de ugyanakkor az aktuális helyzetet is leírja, mert akkor éppen közszemlére volt kitéve a Korona, tehát láthatták, így aztán tudja, hogy ott már Dukász Mihály képe van.
…………………………………………………………………………………………………………………..
Tudjuk-e, hogy Csomor Lajos és aranyműves társai –
Ludvig Rezső, Lantos Béla, Poór Magdolna
– szakmai szempontok alapján vizsgálták meg a koronát, miután az USA visszaadta, és meglepő következtetésekre jutottak?Ezt Csomor Lajos könyv formájában meg is jelentette.
A korona szerkezetileg egyszerre tervezett és kivitelezett mű. A korona – a megmunkálást technológiai (korabeli szerszámok a sírleletek között) valamint díszítési szempontból vizsgálva – az „avar”-kori ötvösség jegyeit hordozza (szkíta-hun-avar-magyar folytonosság). Jóval Dukász Mihály előtt, a 4. század 3. harmadában, az Aba-Hunok körében (Szabíria), katolikus szerzetes ötvösök műhelyében készült.
Az elkészülést követő korokban ezek a technológiák és díszítési szokások továbbfejlődtek, és Dukász Mihály idejére olyan stílusjegyek és munkafogások alakultak ki, amiket a Szent Koronán még nem alkalmaztak. A Szent Korona készülésének idejéből – annak stílusjegyeivel és technológiájával –  több, főleg másodlagos felhasználású „Karoling”-nak nevezett emlék van, amelyek kora a kitalált középkort figyelmen kívül hagyva kb. a 800-as (figyelembe véve az 500-as) évekre tehető. Előfordult más esetben, hogy egy másodlagos felhasználású korábbi keretre később készült zománcképeket raktak, és így a keret idejét a képek készülésének idejével nem lehet beazonosítani.
A koronát kizárólag a zománcképek alapján időben behatárolni elhibázott lépés, hiszen egy zománcképről (Dukász Mihály) teljes bizonyossággal, két másikról pedig nagy valószínűséggel kimondható, hogy utólag kerültek a koronára.
Megjegyzés: Egyes nézetek szerint a korona Médiában, a Pártus Birodalom végnapjai táján, a Niceai zsinat hatására, hun mágus szerzetesek műhelyében, egy révülésben megjelenő égi jelenés szerint készült a 300-as évek végén, és általa az Újszövetség szellemiségét kívánták megjeleníteni a sajátosan magyar Szentháromság (Atya –Szűzanya- Fiú) demonstrálása céljából.
………………………………………………………………………………………………………………………
Tudjuk-e, hogy Csomor Lajos Magyarország Szent Koronája című könyve több ezer háztartásban ott rejtőzik a könyvespolcokon?
A tanulmány megjelenését követően Morvai Ferenc – akkoriban csak kazánkirálynak neveztük – saját költségén megjelentette, és minden érettségizőnek ajándékként elküldte az írást. Sokan nem is tudják, hogy milyen gyöngyszem búvik meg a könyveik között.
Ez is példát adhat a nemzeti oldal azon tagjainak, akik anyagi eszközökkel is tehetnek valamit jó ügyek érdekében.
…………………………………………………………………………………………………………………..
Tudjuk-e, hogy:
  • a finnek minden tekintetben távol állnak tőlünk: medvekultusz – mi félünk a medvétől, halászat – mi lovas nomád nép vagyunk, stb.
  • Genetikai bizonyítékok alapján kimondható, hogy nem vagyunk rokonok. Ennek ismeretében a finnek már átírták a tankönyveiket. Ezzel mi még adósak vagyunk!
  • A magyarokat nem egy – Keletről induló, folyamatos -megveretés hatására pofozták be a Kárpát-medencébe (Besenyők stb)
  • Tudjuk-e, hogy a magyar krónikák egyike sem beszél honfoglalásról? Mind úgy említi Árpádék Kárpát-medencébe érkezését mint a magyarok második bejövetelét. A krónikáink mind úgy említenek bennünket, hogy a „hunok vagyis a magyarok.”
  • A honfoglalás fogalmát a koronahamisítás idején (Mária Terézia – II.József) találták ki. Akkor, amikor idegenekkel kidolgoztatták a finnugor hazugságot, és még sok más nemzetromboló lépést tettek.
…………………………………………………………………………………………………………………..
Tudjuk-e, hogy a mai nyelvészek nagy része hazugságokat tanít a felnövekvő nemzedékeknek?
A nyíregyházi tanárképző főiskolán az egyik, magát nyelvésznek nevező szerint(a tankönyvében a nézet megtalálható)a „ló” jövevényszavunk, a „nyereg” nem az.
Ezek szerint nekünk, lovas-nomád népnek a hordozó állat megnevezésére nem volt a nyelvünkben megfelelő szó.De a nyeregre igen.Vagy gyalogos-nomád nép voltunk nyereggel a vállunkon?
Ez csak úgy képzelhető el, hogy őseink a nyerget előbb ismerték, mint a lovat. Lelki szemeim előtt látom, hogy a bunkó ősmagyarok, nyereggel a vállukon, megfeszített visszacsapó íjakkal szaladgálnak a nagy finn füves sztyeppéket övező tengerpartokon, és hátrafelé nyilazva lövik a halakat. Majd miközben a környező népek bezavarnak minket a Kárpát-medencébe, itt látunk meg Szvatopluk nagyfejedelem környezetében egy lovat. Rákérdezünk, hogy ez meg mi a fene. Az itt élő szlávok leereszkedve a makogó őseinkhez csak ennyit mondanak: „ló”. A ló egyszerű szó. Könnyen megtanuljuk, majd a homlokunkra csapunk, és a vállunkon lógó nyerget ráillesztjük. Nagy meglepetésünkre pont jó rá. Azóta tudjuk, hogy a ló az ló. Rögtön aztán el is cseréljük egy országra…
………………………………………………………………………………………………………………….
Tudjuk-e , hogy a Zenetudományi Intézetünk regisztrálta a 300 000-ik magyar népdalt, amelyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is. A 80 milliós Németországban összesen 20 000 népdalt tudtak összegyűjteni.
Tudjuk-e, hogy azért nem járnak tógában ma Európában az emberek, mert mi meghonosítottuk a nadrágot, a zakót (kazak), a hosszú kabátot (kaftán).A római légiósok nadrágviselete is eredeztethető a korábbi hun szokásból, hisz a légiók jelentős részben hunokból álltak.Amíg Európa saruban, csizmában, bocskorban járt addig mi behoztuk a háromnegyedes sarkos cipőt. Sőt még az alsó fehérnemű is általunk kerül a világnak erre a részére.Gondoljuk csak meg, ma Skóciában, ha valaki igazán korhűen akar a skót népviseletbe felöltözni, akkor nem vesz alsónadrágot a kockás szoknya  alá.Míg a franciák büszkék a szagokat elfedő parfümre, a hajat eltakaró parókára, addig mi egyszerű mosakodással és tiszta alsó- és felsőruhával megoldottuk a dolgot.

Tudjuk-e, hogy az USA-ban az 1930-as évektől kezdve magyar kivándorlók készítettek elsőként díszített western csizmát, a hun-magyar lovas csizma mintájára?

Tudjuk-e, hogy a gombot is mi találtuk fel a különböző zsinórok helyett?
  • Gondoljunk a magyar nyelvre, és a test működésére.
  • A csomó, a görcs, a gubanc, a masni, akadályozza a szabad áramlást. (a halott ruháján megoldottak minden csomót a lélek szabad távozása érdekében)
  • A mai napig a problémára azt mondjuk, hogy gubanc van, amit meg kell oldani
  • A gomb kiküszöböli a ruhán a gubancot
    ( a viselőjében a görcsöt)
………………………………………………………………………………………………………………….
Tudjuk-e, hogy elsőként a portyázó lovas őseink használtak instant ételporokat.
Amikor a Kárpát-medencébe visszatért őseink észrevették, hogy a nyugati „civilizáció” már megint széthordta a királysírok kincseit, akkor könnyen mozgó lovas csapataink meglátogatták a szétrablott kincseket őrző templomokat, és szelíd rábeszélés után összeszedték azokat. Ehhez gyors mozgásra, és könnyű fegyverekre volt szükség. Ekkor használták a bőrökön szárított zöldséglevesek és tejtermékek porrá őrölt formáját, ás a különböző húsporokat. A lovas harcos reggel merített a patakvízből, rászórt két marék tejporféleséget, a nyeregre akasztotta, és a rázkódás után fogyasztotta. Így tett a többi porral is. Körülbelül 40 kg különböző ételport vitt magával egy hosszabb portyára, ami a gond nélküli élelmezést biztosította számára.
………………………………………………………………………………………………………………….
Tudjuk-e , hogy az elmúlt időszakban sikerült, a parlament által, hivatalosan is nemzeti kinccsé tenni őshonos állatfajaink nagy részét?
A kilenc kutyafajtát, a három parlagi tyúk fajtát, a szilaj marhát, a három mangalica fajtát, a tincses kecskét, és a galambjainkat.Ez egyben azt is jelenti, hogy nem lehet őket keresztezni, az országból engedély nélkül kivinni.Tehát meg kell tartani a tiszta vérvonalat.A szürke marhát -Tiroler Grauvieh néven – sajnos az osztrákok már levédették  előttünk.(Erre szokták azt mondani, hogy ügyes.)
………………………………………………………………………………………………………………….
De ne csak másokba keressük a hibát! Tudjuk-e hogy mit okoztak, kit szolgáltak a „reformok”?
  • A Tisza szabályozása: sivatagosodás
  • A soknemzetiségű országgyűlés nyelvének kötelezően magyarrá tétele: a kisebbségek ellenünk fordulása
  • A Hitel, Stádium stb ráerőltetése a a birtokviszonyokra: rohamos elszegényedés, a föld áruvá válása, spekuláció megjelenése
  • Nyelvújítás: 10 000 új, javarészt gyökerek nélküli, az anyanyelvtől idegen, ősi jelentéstartalommal nem bíró szó beerőltetése a nyelvbe
………………………………………………………………………………………………………………….
  • Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is:
    “a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet”.
  • N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század):
    ‘Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság.’
  • George Bernard Shaw (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve): “Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
  • Grover S. Krantz amerikai kutató: “A magyar nyelv ősisége Magyarországon/…/ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /…/ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi.”
  • Ove Berglund svéd orvos és műfordító: “Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.”
  • A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
  • Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: “Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!”
  • Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: “…Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.” (Magyar Nemzet 2003.)
………………………………………………………………………………………………………………….
Hallottuk-e, hogy mit mondtak magyar  akadémikusok rólunk?
A Magyar Tudományos Akadémia 1860-as kiadott szótárából kiderül, hogy (Ez a Czuczor-Fogarasi értelmező szótár, melynek előkészítésében Vörösmarty Mihály is részt vett.) a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos véleménye akkoriban az volt, hogy a magyar nyelv ősnyelv, s például az ókori nagy nyelvek (és nyomukban a mai európai nyelvek) is a magyar nyelvnek csupán “leány-nyelvei”, vagyis különbözőképpen romlott változatai.Még a romlás okát is megmagyarázza a szótár előszavának írója: “E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd összevissza hányva saját szerveikhez és ízlesőkhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és képzőiket épségben hagynák, s alapérteményökről öntudatok volna.Ezekben a szoros értelemben vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik.” Tehát a magyarból lett leány-nyelvek (ógörög, latin, mai európai nyelvek stb.) keletkezésének oka: kihalt e népekből a nyelvalkotói érzék, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működött. A szótára a megfelelő címszavakban rendre meg is adta, hogy az a szó mely nyelvekbe került át az ősi időkben: latin, ógörög, szanszkrit, német, angol stb.
………………………………………………………………………………………………………………….
Ezek persze csak kiragadott példák,
a teljesség igénye nélkül. Talán nem hiába íródtak le.
Jó lenne, ha legalább addig eljutnánk gondolatban, hogy magyarnak lenni nem szégyen!De nem is dicsőség, mert a szeretet nem hivalkodó. Más feladatunk van a világban.Ha ezt megértenénk,
akkor talán nem támolyognánk
össze-vissza, abban a jogi, gazdasági és kulturális csapdában, amit nekünk állítottak Brüsszelben.
Meg még ki tudja, hogy hol és hány helyen.

Tudsz jobbat?

július 28, 2011

Ma Magyarország, nem egy szabad, független ország. Ki van szolgáltatva az EU döntéshozóinak, a nemzetközi pénzügyi oligarchiák kényének, kedvének. Adóság csapdában, kamatrabszolgaságban sínylődünk, és terveik szerint fogunk is az idők végezetéig.

A Szent Korona Alkotmánya kimondja:

Magyarország örökké szabad. Magyarországon, magyar embereknek, magyar emberek által, magyar érdekeknek megfelelő törvények szülessenek. Tudsz ennél jobbat?

Ma Magyarország földi javai, természeti kincsei, stratégiai üzletágai külföldi tulajdonban vannak.

A Szent Korona Alkotmánya kimondja:

Magyarország területén minden, ami a földön, az alatt és felett található a Szent Korona – soha el nem idegeníthető – tulajdonát képezi. A birtokos jogokat – ami ez esetben megegyezik a tulajdonjogokkal, a külföldi kézre való átjátszás kivételével – a Szent Korona Országának tagja gyakorolhatja. Amit eddig elvettek így, úgy, vagy amúgy, visszajár! Tudsz ennél jobbat?

Ma Magyarországon annak van igaza, kiváltsága, helyzeti előnye, akinek hatalma, pénze van.

A Szent Korona Alkotmánya kimondja:

A kötelezettségek és jogok tekintetében a Szent Korona minden tagja egy és ugyanazon szabadságot élvez. Tudsz ennél jobbat?

Ma Magyarországon – és persze a világon – a pénz hatalma alá rendelődik minden. Akár a természet kárára is. Korszakalkotó, természet és ember kímélő találmányok kerülnek íróasztalok fiókjaiba, vagy lehetetlenülnek el, ha a nemzetközi olaj, gyógyszer és politikai maffia érdekeibe ütközve.

A Szent Korona Alkotmánya kimondja:

Minden magyar érték – szellemi és anyagi -, a természet és a magyarság érdekeit kell, hogy szolgálja. Tudsz ennél jobbat?

Ma Magyarországon demokrácia van, ami idegen érdekek által irányított, pártok által működtetett diktatúrát jelent. A „szabad” választások alkalmával, arra adhatjuk voksainkat, akiket a háttérhatalom e célra kijelöl, vagyis az „Ő” befolyása alatt áll. Bizonyíték erre az elmúlt húsz év során megtízszereződött államadósság, és a nyom nélkül elherdált állami vagyon. Felelős nincs. Az egymást váltó kormányok egymást mossák tisztára, néhány pojácán elverve tessék-lássék a port. Érdekeink érvényesítéséhez nincsenek megfelelő eszközök, nincs média tájékoztatás és persze akarat sem hozzá. Ha felemeled a hangod, te vagy az antiszemita, a rasszista, a fasiszta. Ha az utcán merészelsz tiltakozni, csőcselék és/vagy terrorista leszel.

A Szent Korona Alkotmánya kimondja:

Mindazok vezetőkkel szemben, akik visszaélnek a bizalommal, és megsértik a Szent Korona Alkotmányát, nem csakhogy joga, hanem kötelessége a Szent Korona tagjának ellentmondani, ellenállni. Ez az ellenállási jog. 1222-től az Aranybullában foglaltak szerint, ÖRÖKÉRVÉNYŰ jogunk! Tudsz ennél jobbat?

Ma Magyarországon a parlamenti demokratikusnak nevezett önkény játékszabályai szerint, az irányítás, végrehajtás és az ellenőrzés teljesen összemosódik. Minden a pártérdekek alá rendeződik, figyelmen kívül hagyva a Nemzet igazi érdekeit.

A Szent Korona Alkotmánya kimondja:

Az irányítás, a végrehajtás és az ellenőrzés háromlábú biztos talapzaton állva, elkülönülten, érdekösszefüggések nélkül, a vezetésben résztvevő személyek visszahívhatóságával valósuljon meg. Tudsz ennél jobbat?

Ma Magyarországon egy szűk politikai elit dönt a megtermelt többletjavak, adóbevételek ezermilliárdjainak elosztásáról.

A Szent Korona Alkotmánya kimondja:

Az adóforintok formájában kifejezhető bevétel a keletkezés helyszínén, vagyis a települések közösségei által kerüljenek felhasználásra. Abból részesüljön a központi irányítás. Ne fordítva, ahogy manapság. A helyi közösség jobban el tudja dönteni, hogy arra van-e szüksége, hogy meglegyen a téli tüzelő az iskolába, vagy esetleg gigantikus völgyhidakra, mezőn felépített alagutakra, vagy aranyárban épülő autópályára van-e szüksége a településnek. Tudsz ennél jobbat?

Ma Magyarországon hallottál már arról, hogy egy sztrájkoló közösség érdemben elért volna valamit? Nem? Hallottál már olyat, hogy a nép által kezdeményezett népszavazást kitűztek volna? Nem? Még akkor sem, amikor 600 ezer aláírás gyűlt e célból össze? Hallottál már olyat, hogy bármilyen jogi lépés, ami a hatalom ellen irányult a felperes igazával zárult? Nem? Hogy lehet ez? Hát nem demokráciában élünk? De igen! Pontosan ott. A legaljasabb találmány a világon, mert elhiteti, hogy jogaid, lehetőségeid vannak. Azért arra gondosan ügyelnek, hogy megosszák a Nemzetet, mert az egyetlenegy ellenszere a diktatúrának az EGYSÉG! Az ellen nincs orvossága, csak az erőszak! Ez az eset viszont már máslapra tartozik.

Tudsz ennél jobbat?

Ha igen, akkor mondd, és tegyünk úgy! De tegyünk! A csodában reménykedés, a várakozás, a 2014-es választási eredményekben való bizakodás, ha mégsem akkor majd az azt négy év múlva követő választások fényes jövő képe, Nemzetünk halálát jelenti.

Tennünk, cselekednünk kell, hogy gyermekeinknek lehessen magyar múltja és jövője!

Egységbe Magyar! Találkozzunk

2011.augusztus 21. 19 órakor

a Hősök teréhez közel lévő Regnum Marianum keresztjénél!

Orosházi Ferenc

a Zászlós

(ne azt nézd, hogy egy általad ismeretlen, sehonnan jött Valaki hív, hanem azt, hogy Hazáját, Nemzetét féltő jószándék vezérli)

FELHÍVÁS EGYSÉGRE, MAGYAR!

július 5, 2011

A Magyar Egység Napját tartjuk 2011. augusztus 21-én este 7 órakor a Hősök terén

Az esemény megszervezésben és a köztudatba való bevitelében csak és kizárólag magunkra számíthatunk. Nemhogy média támogatottságot nem fogunk kapni, hanem ellenkezőleg. Komoly ellenszelet. A hatalom pontosan tisztában van vele, hogy egy összeálló, pártok, szervezetek, irányzatok megosztottságán felülemelkedni tudó magyarság, hatalmuk végét jelenti. Nyilvánvalóan mindent elkövetnek, hogy ez ne következhessék be.

Mi az, amit elérhetünk, ha megkérdőjelezhetetlen méretű tömeg fejezi ki a változás iránti igényét?

Elérhetjük azt, hogy ősi tiszta törvényünk alapján, a Szent Korona jogrendszere szerint rendezzük be saját életünket, és az állami irányítás munkáját. Vagyis elérhetjük, magát a

SZABADSÁGOT!

1.

Magyarországon, magyar érdekeknek megfelelően, magyar emberek hozzanak törvényeket, és ne hajbókolva rohangáljanak országrontó vezetőink Brüsszelbe, nemzetünket vágóhídra küldő parancsokért, mint manapság.

2.

Ami a Szent Korona Országának földjében, földjén, és a felett található, minden a Szent Korona, vagyis az egyetemes magyarság tulajdonában áll. A tulajdon jogokkal megegyező birtokos jogokat, csak a Szent Korona országának alapító tagjai gyakorolhatnak (idegenek semmilyen körülmények között nem!). Vagyis minden eddig jogtalanul elcsalt, eltulajdonított érték, a Korona tulajdonába visszaszáll.

3.

A törvény előtt, mindenki egyforma jogokkal bír. Nincsenek kiváltságok, és kiváltságosok, mint jelenleg. Megszűnik a pénzen vett igazság, az uram-bátyám alapon működő osztogatás.

4.

Minden magyar érték magyar érdekeket kell, hogy szolgáljon. Vagyis a zseniális magyar elmékből megszülető találmányok Magyarországon, magyar érdekeknek megfelelően hasznosuljanak, és ne – az országból rejtélyes utakon kikerülve -, idegen pénztárcákat gyarapítsanak.

5.

Az ország lakossága által megtermelt többlet vagyon, adók formájában megtermelődő hányada, a helyi közösségek által kerüljön hasznosításra, a helyi település érdekeinek megfelelően. Ebből a bevételből részesüljön a központi költségvetés. Ne fordítva, ahogyan ma működik. Ne néhány fős politikai elitnek tartott „főember” rendelkezzen ezermilliárdok felett.

6.

Jól elkülönített hármas hatalmi rendszer, – irányítás, végrehajtás, ellenőrzés – a kör közepét hagyd üresen elve alapján, mert az Istené. Jelen esetben a Koronáé, vagy ha az Isten kijelöl a Korona alá szakrális királyt, akkor az övé, de ebben az esetben is a hatalom gyakorlása ténylegesen Istené. Az irányítást, 7 (vagy több) Tisztaszívű Magyar látná el. A végrehajtást, a Parlament felsőházában, korlátozott létszámmal jelenlévő szakértők vezényelnék. Az előző egységek feletti ellenőrzést pedig a Parlament alsóházának nevezett intézmény, aminek a tagjai, kivétel nélkül negyvenedik életévüket betöltött Anyák gyakorolnák. (Csendben megkérdezem, hol van ma ilyen lehetőségünk, és hogy különül el napjainkban az irányítás, végrehajtás, ellenőrzés? Mindent a parlamenti pártokrata diktatórium működtet, idegen akarat bábújaként, a magyar nép akarata ellenére!)

7.

Az irányító struktúra hatalmi központok kialakulását gátló elvének ellenére -, ha mégis valami homokszem kerülne a gépezetbe, akkor a Szent Korona tagjának, nem csakhogy joga, hanem kötelessége ellenszegülni, a politikai bizalommal visszaélővel szemben. Ez törvényben rögzített Ellenállási Jog!

Ez a Szent Korona Alkotmánya, a szabadság alkotmánya tömören. Ez őseink által nemzetünkre hagyott, magyarságot megmentő öröksége. Ebben rejlik az igazi, a tényleges, a világnak példát mutató rendszerváltás lehetősége. Éljünk vele magyar Testvérek!

A fent felsorolt iránymutató elvek, kivétel nélkül a magyar emberek, az egyetemes magyarság érdekeit szolgálják.

Akik valódi változást akarnak, és a céljuk valóban a magyarság sorsának jobbra fordítása, a fenti tételekben meg kell, hogy találják azokat az értékeket, amit esetleg az általuk korábban elképzelt, egyéb más megoldások helyett is el tudnak fogadni.

Legyen a Szent Korona Alkotmányának fenti néhány pontja, az egységet megteremtő közös nevező!

Most ki fog derülni, ki az, aki tényleg akarja az igazi változást, és mellé áll a Magyarság ügyének, és ki az, aki ellenérdekelt. Ha úgy tetszik az ocsú el fog válni a MAG-tól.

Ahhoz, hogy el tudjuk nyerni szabadságunkat, sok feladatot kell felvállalni és elvégezni, rövid idő alatt. Elsősorban a fejekben kell rendet tenni.

Tudatosítani kell magunkban, és meg kell értetnünk másokkal is, hogy nem a Pityi Palkó hív bennünket egységre, hanem a Szent Korona, ami jogi értelembe véve is AKI, és nem ami.

Az elvégzendő feladatok a teljesség igénye nélkül, amit mindenki saját lehetősége szerint megtehet, ha munkájával hozzá szeretne járulni a hőn áhított sikerhez:

–         kapcsolatot találni olyan döntési helyzetben lévő vezetőkkel, akik pozíciójukból fakadóan, meg tudnak szólítani tömegeket, és valódi változásokat akarnak. (szakszervezeti tisztségviselők, Magyarok Szövetségének felső, és területi vezetői, JOBBIK-os sejtek, kiábrándult FIDESZ-es csoportok, civil szervezetek, szurkolói csoportok, egyesületek stb.)

–         ismert, hazafias érzelmű emberek megtalálása, akik hajlandóak népszerűségüket felajánlani közös ügyünk mellett, akár csak személyük által, vagy tevőlegesen is.

–         bármilyen média, vagy reklám felület, az eseményt hirdető kis reklám film készítése és annak terjesztése, az esemény időpontjának megjelenítése saját honlapon, helyi TV, rádió, internetes fórum, (egyéb ötletek)

–         saját élettérben szórólapozás felvállalása, az esemény rövid leírásával, időpontjának és helyszínének feltüntetésével. (jól jön ilyenkor egy postás a „családban”)

–         már az is óriási segítség, ha valaki a saját levelezését, és tovább küldött email-jeit az alábbi szöveggel zárja az esemény napjáig bezárólag: „Találkozzunk a Magyar Egység Napján, a Hősök terén, 2011. augusztus 21-én este 7 órakor!”

–         a közösségi portálok adta lehetőségek minél hatékonyabb kihasználása, (ötletek, és azok megvalósítását vállaló emberek szükségeltetnek)

–         az esemény napjára lehet szervezni egyéb programokat, aminek befejező akkordja a Nagygyűlés helyszíne, és időpontja. (osztály,- és egyéb közösségi találkozók, kirándulások, sportesemények, stb.)

Elég volt a sehova sem vezető, igazi súlyt nem jelentő tüntetgetésekből, mert az csupán pótcselekvés. A legnagyobb tiszteletem azoké, akik végre megmozdulnak saját érdekükben, de nem tüneti kezelésre, a szűk közösségek, elhatárolt érdekeinek érvényesítésére van szüksége a Nemzetnek, a Hazának. Nem hintőporozni kell a rákos fekélyt a Nemzet testén, hanem el kell távolítani azt, mielőtt végleg megöli a beteget.

Egyszerre kell megmozdulni mindenkinek, hogy célunkat elérjük! A megosztottság, a különutas politizálás nem vezet sehova!

Egy nemzet erejét, nem hadseregének ereje adja, hanem az

EGYSÉGE!

Erre az egységre szólít fel nagy tisztelettel, minden becsületes, igazi változás után sóvárgó magyar embert, a vereckei, és a trianoni Zarándok:

Orosházi Ferenc

aki büszkén viseli a kitüntető Zászlós nevet

Ha tenni, cselekedni akarsz, vagy van információd, kapcsolatod, ötleted, ami közös ügyünket előre viszi, és meg szeretnéd osztani, vagy akár csak életjelet akarsz adni magadról, kérlek, küldj egy pár szavas üzenetet az alábbi e-mail címre. Azért, hogy tudjunk rólad, hogy meg legyen elérhetőséged, hogy híreket cserélhessünk, és azért is, hogy tudjuk, csak egynéhányan, vagy sokan akarjuk az igazi változást:

Magyar Egység Napja

2011.augusztus21@gmail.com

„Szeresd magyar testvéredet, mint önmagadat! Fegyvert reájok ne emelj s nyelveddel se vétkezz ellenök!

Tartsatok össze, segítsétek egymást és az Úr szeretete, az Úr védelme, és az Úr ereje veletek lészen!”

(Wass Albert)

A zarándok utak, képekben, és írásban

A vereckei zarándoklat útközbeni eseménye

2011. Április 11. Debrecen

http://www.karpatiharsona.info/index.php?option=com_content&view=article&id=9921:oroshazi-ferenc-uezenete-a-nemzethez&catid=43:civil-kurazs&Itemid=67

2011. Április 18. Kossuth tér

http://www.youtube.com/watch?v=UbzPktpeLMc

A trianoni zarándoklat

http://www.koronaszer.eoldal.hu/cikkek/trianoni-zarandoklat/

2011. június 04. Kossuth tér

http://dl.dropbox.com/u/27776914/1920.doc

Magyar öröm: Ruszák Mátyás nyerte a jordániai királyi lovasíjász versenyt

június 24, 2011

“A régiek örökségét csak az őrizheti meg, aki benne él, és ismeri törvényeit.” Erre a tanításra hívja föl a figyelmet egy 21 éves magyar fiatalember, Ruszák Mátyás kiemelkedő eredménye, amivel hazájának elismerést szerzett, és nemzetközi körökben ismét megerősítette, hogy a lovasíjászat a magyarság sajátja.

Június 9-10-én megrendezték az első lovasíjász világversenyt Jordániában. A jordán király meghívására 17 országból érkeztek a megmérettetésre, és 36-an mérték össze tudásukat. Magyarországról Cozmei Mihály mester és tanítványa, Ruszák Mátyás kapott meghívást. Hazánkat egyedül “Matyi” képviselte. A király és a megbízottjai előzetes tájékozódás, valamint személyes kapcsolatfelvételek során mérték fel, kiket hívnak meg erre a világversenyre.

Al Faris (lovag) volt az elnevezése a viadalnak. A király nemcsak védnökséget vállalt, hanem egyik délután jelenlétével is megtisztelte az eseményt. A versenyzőknek a keletiekre oly igen jellemző figyelmes és gáláns, királyi vendéglátásban volt részük. Három stílusban kellett helytállniuk, ez a három stílus határozta meg a versenyszámokat. Természetesen pontos szabályok és pontozási rendszer szerint.

Egyik a magyar stílus volt (ezzel is jelezték a magyarok e téren elismert jelentőségét): 90 méteres pályán, lovasvágtában, előre-, oldalra-, hátrafelé kellett lőni három futamon át.

A másik stílus a koreai volt, ahol 90, illetve 150 méteres pályán 1,2, végül 5 céltábla volt felállítva, ezekre kellett vágtában célozni és lőni, a lehető leggyorsabban és a legpontosabban. A harmadik szám alapját egy Törökországban is ismert játék, a kabak adta. A szintén 90 méteres pálya közepére 9 méteres póznát állítottak, ennek tetején egy tököt jelképező, korong alakú céllal. Erre lőttek fölfelé, a pózna alól, vágtázó lóról.

A két teljes napig tartó verseny nagy állóképességet, türelmet, önfegyelmet és koncentrációt igényelt a résztvevőktől. Számos tényező terhelte még ráadásként az indulókat: 35-40 fokos hőség, tikkasztó napsütés, erős széllökések. Nem saját lovaikon versenyeztek, hanem ott kaptak idegen és nagyon gyors arab lovakat maguk alá.

Ruszák Mátyás az Íjász Útja Iskola tagjaként Pomázon, a Magyar Várban gyakorol évek óta, télen-nyáron, természetes körülmények között. Mindeddig csak néhány hazai versenyen vett részt. Jelen eredménye – nem titkoltan – még a jordán rendezőket is meglepte (aki hazai győzelmet reméltek). Matyi mind a három stílusban dobogós helyezést ért el, és így végül az összesítésben kiáltották ki a verseny bajnokának. A díszvacsorán a főherceg (a király testvére) asztalához ültették, díjjakkal halmozták el. Jelezték, jövőre is visszavárják.

Mindent összevetve a hagyományos íjásztechnika, a jó lovas tudás és a rendszeres, kitartó gyakorlás a nehéz körülmények mellett is eredményre vezetett. Matyi egyenes jelleme és igaz hite kellett ahhoz, hogy őseink előtt tisztelegve megnyerje az első lovasíjász világversenyt hazájának. Remélhetjük, példát mutatott a magyar fiataloknak és a jordánoknak is, hisz a jordán királynak is ez volt a szándéka.
Örüljünk együtt az itthon csöndes, de nekünk mégis fényes magyar sikernek, és ne feledjük nagyjaink biztatását:

“Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
rugói lelkedet nagy célra feszítsék…”
(Arany János)


%d blogger ezt kedveli: